– December 28-án tűnt el a 72 éves édesanyám. Előző este moziban voltunk. Megnéztük a Csillagok háborúját. Még viccelődött is, hogy velünk van az erő – idézi fel, miközben elindulunk a következő szállóhoz. – Másnap már hiába hívtam. Átszaladtam hozzá, de üres volt a lakás. Ott volt a mobilja, az összes irata, a bankkártyája. Meg egy búcsúlevél. Azt írta, nem akarja, hogy öregen, betegen a terhemre legyen. Csak a kék kabátja, a fekete retikülje hiányzott, és eltűnt az a csoki, amit előző nap tőlem kapott.
Iványi Mihályné Németh Erika évtizedeken át gyógyszerészasszisztensként dolgozott, s még nyugdíjasként is visszajárt besegíteni a patikába. Aztán – hogy legyen elfoglaltsága, társasága, s némi nyugdíj-kiegészítése – egy lottózóban vállalt állást. Férjét húsz éve elvesztette, de később újra társra lelt. Felnőtt lányával szoros maradt a kapcsolata, sokat voltak együtt. Moziba, koncertre, galériákba jártak, kirándultak, s ha nem találkoztak, akkor telefonon beszéltek.
|
| Ezzel a szórólappal járja a várost Iványi Bianca. A képeken édesanyja, Iványi Mihályné Németh Erika látható |
– Látszólag minden rendben volt, de azért akadt, ami nyugtalanított. Édesanyám egyre jobban tartott a nyugdíjas léttől, a feleslegessé válástól, az öregedéstől, a kevéske nyugdíja miatt életszínvonala romlásától, és nagyon megviselte egy közeli rokon súlyos betegsége, halála – magyarázza Iványi Bianca. – Depressziós lett. Volt orvosnál, kapott gyógyszereket. Egyre levertebb lett, de azt hittem, hogy ez csak átmeneti állapot, s hamar rendbe jön.
Azóta is őrlődőm, miért nem láttam, hogy ilyen nagy a baj.
A negyvenes évei elején járó nő felidézi, milyen kétségbeesés járta át, amikor szembesült édesanyja eltűnésével. Leszaladt az utcára, és a környéken rohangált, hátha megleli. Közben hívta a barátokat, rokonokat. Végül pedig riasztotta a rendőrséget, ahol – mint mondja – minden várakozását felülmúlóan igyekeztek segíteni. Kimentek a lakásra, alaposan kifaggatták anyukája szokásairól, ismerőseiről, néhány nappal később pedig, amikor befutott egy hír, hogy az egyik temető közelében láthatták, akkor a rendőrök, biztonsági őrök – bár mint utóbb kiderült, hiábavalóan – alaposan átfésülték a területet. És a rendőrség közbenjárása nyomán tudta meg, hogy anyukáját látni vélték ételosztáson és hajléktalanszállón is.
– Biztosat persze nem tudunk. De ezek a hírek legalább reményt adnak, hogy talán nem történt meg a legrosszabb – remeg meg Iványi Bianca hangja. Aztán újra megkeményíti magát, s a kimondatlan kérdésre is válaszol: – Nem tudom elképzelni anyukámról, hogy egy hónapot kibír az utcán, már csak azért sem, mert híresen rosszul tájékozódott. Meg ott a búcsúlevél is. Viszont már előkerült volna, ha mondjuk egy park padján üldögélve gyógyszereket vett volna be. És a szakértők is úgy látják, van esély arra, hogy, miként ők mondják, csak zavartan bolyong a városban szállóról szállóra.
Közben elérünk a következő címhez, a kispesti Viola utcai melegedőhöz.
– Jó napot kívánok! Nem látták az édesanyámat? – mondja talán ezredszer az elmúlt hónapban Iványi Bianca, s az újabb kudarc után már robogunk is a következő szálló felé. Az Iparos utcai intézményben sem járunk sikerrel, a vezető a fejét rázza, de ígéri, megmutatja majd a fotót a lakóknak. Ez sem töri meg Iványi Bianca lendületet. Listájára bök: irány az Üllői út.
– A rendőrség eljuttatta a segélyszervezetekhez anyukám adatait, fotóit, de azért mindennap a kora délutáni munkakezdésig járom a szállókat. Abban bízom, találok valakit, aki tud róla valamit. Meg aztán nem is tudnék otthon ülni arra várva, hátha megcsörren a telefon.
Persze így is őrjítő az egész, mert mindenütt az édesanyámat keresem.
Nézem a szembejövő embereket, s abban bízom, egyszer csak ő néz vissza rám. Amikor meg hazaérek este, mindig reménykedve nézek fel az utcáról az ablakára, hátha ég a lámpa.
Már éppen betoppannánk az Üllői úti szállóra, amikor megcsörren a telefonja. Felveszi és rezzenéstelen arccal hallgat. Aztán épp csak egy leheletnyi mosolyt enged magának:
– Az Iparos utcai szálló vezetője hívott. Ahogy ígérte, megmutatta a fotókat a lakóknak. Egyikük állítja, nemrég látta az anyukámat.
Miközben sietünk vissza az melegedőbe, feltűnően hallgat.
– Ez jó hír lehet. Nem örül? – kérdezem.
– Még nem szabad. Ahogy a Facebookon egyre többen osztják meg a felhívásomat, úgy kapok egyre több hívást, de eddig többségük vakvágánynak bizonyult. Egyszer a munkahelyemről rohantam át a városon egy boltba, mert állították ott volt az anyukám. Megmutatták a biztonsági kamera felvételeit. Kiderült, hogy csak a hajszín stimmelt.
Az Iparos utcai szállón már az ajtóban vár egy középkorú férfi, aki magabiztosan állítja: két héttel ezelőtt találkozott a fotón látható hölggyel. A kispesti Europark bevásárlóközpont földszintjén a folyosó egy zöld kanapéján melegedett, amikor mellé lépett az idős asszony.
– Azért is emlékszem rá, mert furcsa volt, hogy háromszor is megkérdezte, leülhet-e – magyarázza a férfi, aki szerint az asszony nem tűnt zavartnak, ápolatlannak, talán csak az látszott, hogy nagyon fázik.
Nem sokára már a bevásárlóközpont felé robogunk. Iványi Bianca közben az ügyben eljáró nyomozóval beszél, aztán úgy összegez:
– A rossz hír, hogy időbe telik, míg kikérik az üzletközpont kameráinak felvételeit, ráadásul valószínűleg már törölték is a két héttel ezelőtti anyagot. Jó hír viszont, hogy a vízi rendészet szerint
a Dunában nem találtak holttestet anyukám eltűnése óta.
Az üzletházban Iványi Bianca odalép az első biztonsági őrhöz, s a fotót mutatva érdeklődik. A férfi azonban csak a fejét rázza. Megtaláljuk aztán a zöld kanapét. Több, elhanyagolt öltözetű ember is ott melegszik, de egyikük sem ismeri fel a képen látható asszonyt. Ahogy a közeli boltosok sem. Aztán újabb lesújtó hírt közöl a központ amúgy igen segítőkész biztonsági főnöke: csak hat napig őrzik a biztonsági kamerák felvételeit. De azért a fotót elrakják, s figyelnek – ígéri.
Iványi Bianca a központ előtt megáll, s az órájára pillant. Indulnia kell dolgozni, majd holnap folytatja a kutatást – mondja. Közben a szemét dörzsöli, mintha csak a hideg csípné.
