galéria megtekintése

Nem látták az édesanyámat?

5 komment


Boda András

Egy hónapja nyoma veszett egy nyugdíjas gyógyszerészasszisztensnek. Az asszony, aki depresszióval küzdött, búcsúlevelet írt lányának, bezárta zuglói lakásának ajtaját, majd egy retiküllel elment otthonról. Azóta látni vélték hajléktalanszállókon, ételosztásokon, de biztos nyom nincs. Lánya kétségek és törékeny remények szorításában fáradhatatlanul keresi őt.

Jó napot kívánok! Nem látták az édesanyámat? – mutatja a fényképeket a kispesti Ady Endre úton lévő nappali melegedő információs pultja mögött ülő asszonynak Iványi Bianca. Arcán nyoma sincs érzelemnek. Akkor sem, amikor a segélyszervezet munkatársa tanulmányozza a fotókat, és akkor sem, amikor végül megcsóválja a fejét:

– Sajnálom.

– Azért köszönöm – válaszolja fegyelmezetten Iványi Bianca, ám amint kilép az épületből, könnycseppet töröl ki szeme sarkából. Aztán már olvassa is listájából a következő hajléktalanszálló címét. Az elmúlt egy hónapban megtanulta kordában tartani érzelmeit.

 

– December 28-án tűnt el a 72 éves édesanyám. Előző este moziban voltunk. Megnéztük a Csillagok háborúját. Még viccelődött is, hogy velünk van az erő – idézi fel, miközben elindulunk a következő szállóhoz. – Másnap már hiába hívtam. Átszaladtam hozzá, de üres volt a lakás. Ott volt a mobilja, az összes irata, a bankkártyája. Meg egy búcsúlevél. Azt írta, nem akarja, hogy öregen, betegen a terhemre legyen. Csak a kék kabátja, a fekete retikülje hiányzott, és eltűnt az a csoki, amit előző nap tőlem kapott.

Iványi Mihályné Németh Erika évtizedeken át gyógyszerészasszisztensként dolgozott, s még nyugdíjasként is visszajárt besegíteni a patikába. Aztán – hogy legyen elfoglaltsága, társasága, s némi nyugdíj-kiegészítése – egy lottózóban vállalt állást. Férjét húsz éve elvesztette, de később újra társra lelt. Felnőtt lányával szoros maradt a kapcsolata, sokat voltak együtt. Moziba, koncertre, galériákba jártak, kirándultak, s ha nem találkoztak, akkor telefonon beszéltek.

Ezzel a szórólappal járja a várost Iványi Bianca. A képeken édesanyja, Iványi Mihályné Németh Erika látható
Ezzel a szórólappal járja a várost Iványi Bianca. A képeken édesanyja, Iványi Mihályné Németh Erika látható

– Látszólag minden rendben volt, de azért akadt, ami nyugtalanított. Édesanyám egyre jobban tartott a nyugdíjas léttől, a feleslegessé válástól, az öregedéstől, a kevéske nyugdíja miatt életszínvonala romlásától, és nagyon megviselte egy közeli rokon súlyos betegsége, halála – magyarázza Iványi Bianca. – Depressziós lett. Volt orvosnál, kapott gyógyszereket. Egyre levertebb lett, de azt hittem, hogy ez csak átmeneti állapot, s hamar rendbe jön.

Azóta is őrlődőm, miért nem láttam, hogy ilyen nagy a baj.

A negyvenes évei elején járó nő felidézi, milyen kétségbeesés járta át, amikor szembesült édesanyja eltűnésével. Leszaladt az utcára, és a környéken rohangált, hátha megleli. Közben hívta a barátokat, rokonokat. Végül pedig riasztotta a rendőrséget, ahol – mint mondja – minden várakozását felülmúlóan igyekeztek segíteni. Kimentek a lakásra, alaposan kifaggatták anyukája szokásairól, ismerőseiről, néhány nappal később pedig, amikor befutott egy hír, hogy az egyik temető közelében láthatták, akkor a rendőrök, biztonsági őrök – bár mint utóbb kiderült, hiábavalóan – alaposan átfésülték a területet. És a rendőrség közbenjárása nyomán tudta meg, hogy anyukáját látni vélték ételosztáson és hajléktalanszállón is.

– Biztosat persze nem tudunk. De ezek a hírek legalább reményt adnak, hogy talán nem történt meg a legrosszabb – remeg meg Iványi Bianca hangja. Aztán újra megkeményíti magát, s a kimondatlan kérdésre is válaszol: – Nem tudom elképzelni anyukámról, hogy egy hónapot kibír az utcán, már csak azért sem, mert híresen rosszul tájékozódott. Meg ott a búcsúlevél is. Viszont már előkerült volna, ha mondjuk egy park padján üldögélve gyógyszereket vett volna be. És a szakértők is úgy látják, van esély arra, hogy, miként ők mondják, csak zavartan bolyong a városban szállóról szállóra.

Közben elérünk a következő címhez, a kispesti Viola utcai melegedőhöz.

– Jó napot kívánok! Nem látták az édesanyámat? – mondja talán ezredszer az elmúlt hónapban Iványi Bianca, s az újabb kudarc után már robogunk is a következő szálló felé. Az Iparos utcai intézményben sem járunk sikerrel, a vezető a fejét rázza, de ígéri, megmutatja majd a fotót a lakóknak. Ez sem töri meg Iványi Bianca lendületet. Listájára bök: irány az Üllői út.

– A rendőrség eljuttatta a segélyszervezetekhez anyukám adatait, fotóit, de azért mindennap a kora délutáni munkakezdésig járom a szállókat. Abban bízom, találok valakit, aki tud róla valamit. Meg aztán nem is tudnék otthon ülni arra várva, hátha megcsörren a telefon.

Persze így is őrjítő az egész, mert mindenütt az édesanyámat keresem.

Nézem a szembejövő embereket, s abban bízom, egyszer csak ő néz vissza rám. Amikor meg hazaérek este, mindig reménykedve nézek fel az utcáról az ablakára, hátha ég a lámpa.

Már éppen betoppannánk az Üllői úti szállóra, amikor megcsörren a telefonja. Felveszi és rezzenéstelen arccal hallgat. Aztán épp csak egy leheletnyi mosolyt enged magának:

– Az Iparos utcai szálló vezetője hívott. Ahogy ígérte, megmutatta a fotókat a lakóknak. Egyikük állítja, nemrég látta az anyukámat.

Miközben sietünk vissza az melegedőbe, feltűnően hallgat.

– Ez jó hír lehet. Nem örül? – kérdezem.

– Még nem szabad. Ahogy a Facebookon egyre többen osztják meg a felhívásomat, úgy kapok egyre több hívást, de eddig többségük vakvágánynak bizonyult. Egyszer a munkahelyemről rohantam át a városon egy boltba, mert állították ott volt az anyukám. Megmutatták a biztonsági kamera felvételeit. Kiderült, hogy csak a hajszín stimmelt.

Az Iparos utcai szállón már az ajtóban vár egy középkorú férfi, aki magabiztosan állítja: két héttel ezelőtt találkozott a fotón látható hölggyel. A kispesti Europark bevásárlóközpont földszintjén a folyosó egy zöld kanapéján melegedett, amikor mellé lépett az idős asszony.

– Azért is emlékszem rá, mert furcsa volt, hogy háromszor is megkérdezte, leülhet-e – magyarázza a férfi, aki szerint az asszony nem tűnt zavartnak, ápolatlannak, talán csak az látszott, hogy nagyon fázik.

Nem sokára már a bevásárlóközpont felé robogunk. Iványi Bianca közben az ügyben eljáró nyomozóval beszél, aztán úgy összegez:

– A rossz hír, hogy időbe telik, míg kikérik az üzletközpont kameráinak felvételeit, ráadásul valószínűleg már törölték is a két héttel ezelőtti anyagot. Jó hír viszont, hogy a vízi rendészet szerint

a Dunában nem találtak holttestet anyukám eltűnése óta.

Az üzletházban Iványi Bianca odalép az első biztonsági őrhöz, s a fotót mutatva érdeklődik. A férfi azonban csak a fejét rázza. Megtaláljuk aztán a zöld kanapét. Több, elhanyagolt öltözetű ember is ott melegszik, de egyikük sem ismeri fel a képen látható asszonyt. Ahogy a közeli boltosok sem. Aztán újabb lesújtó hírt közöl a központ amúgy igen segítőkész biztonsági főnöke: csak hat napig őrzik a biztonsági kamerák felvételeit. De azért a fotót elrakják, s figyelnek – ígéri.

Iványi Bianca a központ előtt megáll, s az órájára pillant. Indulnia kell dolgozni, majd holnap folytatja a kutatást – mondja. Közben a szemét dörzsöli, mintha csak a hideg csípné.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető