A választás nem attól szabad, hogy a polgárok szabadon kifejezhetik az akaratukat, hanem attól, hogy ez az akarat érvényesülni is tud. Ráadásul az sem árt, ha a polgár bízik is abban, hogy a szabadon kifejezett akarata megmutatkozik a választás eredményében. A szakirodalom nem teljesen egységes annak megítélésében, hogy mit tekintünk szabadnak, és mit nem. 1945-ben például Magyarországon félig szabad választás zajlott, 1947-ben még kevésbé szabad, 1949-ben és a további évtizedekben pedig egyáltalán nem szabad választások. A Kádár-korszak utolsó éveinek választásai sem voltak szabadok, pedig mindenki elmehetett, behúzhatta a függönyt, behúzhatta a maga voksát, és bedobhatta a cédulát az urnába. Az 1989-es választási törvényt a nyilvánosság bevonása nélkül ugyan, de a politikai spektrum minden jelentős és jelentéktelen szereplőjének részvételével, többlépcsős alkufolyamat révén, többszintű kompromisszumos mechanizmusokkal készítették elő. Ez a mostani választási törvényről természetesen nem mondható el. Ráadásul a törvényt kiegészíti a választási eljárási törvény, amely az utolsó pillanatok módosításaival nyerte el korántsem végső formáját, és amelynek végrehajtására újabb jogszabályok születtek. Csak ez a törvény a maga csaknem háromszázhetven paragrafusával számtalan lehetőséget biztosít a kisebb-nagyobb csalásokra, amelyekkel persze adott esetben csak akkor lesz érdemes élni, ha szükség lesz rá. Ez a választás adminisztratív eszközökkel is megnyerhető, ha a politikai eszközök nem bizonyulnának elégnek. A jelek szerint azonban elégnek fognak bizonyulni.
Amit ön mond, arra viszont mások úgy reagálhatnak, hogy a szakmaiságát feladva az ellenzék oldalára állt.
 |
„A választás nem lesz sem szabad, sem pedig tiszta”
M. Schmidt János / Népszabadság |
Szó sincs erről. Enyhén szólva nem vagyok meggyőződve a jelenlegi ellenzék alkalmasságáról. Az igazat igyekszem mondani. Semmilyen személyes érdekem nem fűződik egyik vagy másik párt győzelméhez vagy vereségéhez. Ahhoz fűződik érdekem, hogy rendszeresen ismétlődő, tisztességes versenyben dőljön el a kormányzás sorsa Magyarországon. Ennek azonban jelenleg nem adottak sem a jogi, sem a politikai feltételei.
Azt beszélik, a választókörzetek átrajzolásakor a Fidesz szakemberei tudatosan figyeltek arra, hogy a jelenlegi kormánypártoknak kedvezzenek majd a számok. Ugyanakkor a teljesen átalakított rendszer és a teljesen újrarajzolt kerülethatárok valahol a Fidesznek is kockázatot jelenthetnek, hiszen ezekkel a körzetekkel még nem rendeztek választást.
Egy bizonyos fokig minden lutri. Egy választási rendszer bejáratódásához évek kellenek. A demokratikus világban általában nem is szokás egy új rendszert már mindjárt a soron következő választásokon bevetni. Inkább az jellemző, hogy az elfogadott szisztémát egy teljes ciklussal eltolva vezetik csak be, így nem lehet igazán tudni, mely pártoknak fog kedvezni, és melyeknek lesz hátrányos a rendszer. A politikai népszerűséget hosszú évekre előre nem lehet megtervezni, hiszen a tudatlanság fátyla eltakarja a rendszer tervezői elől a saját jövendő pozíciójukat, ezért olyan pályát rajzolnak meg, amely a verseny résztvevői számára többé-kevésbé egyenlő feltételeket teremt. Ez politikai jólneveltség, ízlésesség, méltóság kérdése is: Magyarországon szinte már nem is értjük ezeket a szavakat. A Fidesz nem ezzel a módszerrel, hanem a túlbiztosítás eszközével oldotta fel az újdonságból eredő kockázatokat. A nemzeti együttműködés rendszerére számtalan területen a túlbiztosítás a jellemző, a választás sem számít kivételnek. Sőt, a választás megnyerése a rendszer elsődleges célja. Minden ennek rendelődik alá. Amikor a választási törvény első változatai ismertté váltak, annyit lehetett mondani, hogy az új választási szisztéma a győztesnek fog kedvezni, csak persze nem tudhattuk még, kinek áll majd a zászló. Úgy látom, néhány elemző leragadt ennél az álláspontnál. Azóta azonban megszületett a választási eljárási törvény, benne a számtalan részletszabállyal, amelyek egyértelműen garantálják, hogy ki legyen a győztes. Vannak olyan választásmatematikusok, akik szerint a mostani szabályok alapján a mindenkori baloldal – az 1994-es voksolást leszámítva – egyik győztes választáson sem nyert volna. Itt nem lejt a pálya, hanem jószerével függőleges, ráadásul menet közben is változnak a szabályok.
Az érvei alapján, függetlenül a részvételi adatoktól, a leadott szavazatok megoszlásától, ez a választás tulajdonképpen már eldőlt. Ami szintén túlzásnak tűnik.
Az adott keretekben csupán egyetlen esetben nyerhet a jelenlegi ellenzék: akkor, ha a választáson világosan, elsöprően, egyértelműen, egységesen, lavinaszerűen, szinte egy földrengés robajával fejeződik ki a választóknak a Fidesszel szembeni egyértelmű akarata, és egyfajta népharag söpri el a kormányerőket. Ennek ma természetesen semmi jele. Olyan a helyzet, mint egy futballdöntőben, ahol alig hat perc van hátra, és az egyik csapat hat góllal vezet. Ha ön ebben a helyzetben azt kérdezné tőlem, hogy ki fogja megnyerni a meccset, azt hiszem, kétféle tisztességes válasz adódnék. Az egyik becsületes válasz az, hogy a vesztésre álló csapat szurkolóinak nem érdemes hamis illúziókat kergetniük, a mérkőzés lényegében eldőlt, legfeljebb a szépítésben lehet bízni. A másik – ugyancsak lelkiismeretes – válasz az, hogy a meccsnek akkor van vége, amikor a bíró lefújja, addig azonban minden lehetséges. Nem kizárt, hogy az ólomlábú játékosok megtáltosodnak, percenként bevágnak egyet és hosszabbítást érnek el, de tudni kell, hogy innen indul a csapat. Úgy vélem, ez a tudományosabb válasz, úgyhogy várjuk ki, amíg el nem hangzik a hármas sípszó.
Törvényszerű volt, hogy az új rendszer nyújtotta pénzbeli kampánytámogatások miatt olyan pártok is megjelennek majd a színen, amelyek feltehetőleg inkább a milliókra, mintsem milliók szavazatára hajtanak?
 |
| A választék látszata már-már a demokrácia látszatát adja - Móricz Simon / Népszabadság |
Természetesen törvényszerű volt, erre számtalan alkalommal figyelmeztettem én magam is korábban. A botrány alapja a bizniszpártok megjelenését támogató új ajánlási rendszer, amelynek értelmében egy polgár több jelöltet és pártot is támogathat az aláírásával. Az nem a demokrácia törvénye, hanem a logika teljes hiánya, hogy ha én egy adott politikust szeretnék a képviselőmként az Országgyűlésbe küldeni, akkor egy másik elindulását is támogatom, aki épp az én támogatottamat ütheti el a győzelemtől. Ezen a ponton már új területen járunk. Egyetlen rosszabb eset van ugyanis annál, ha egy választás nem tiszta és nem szabad. Az, ha nem komoly, vagyis komolytalanságba fullad. A választók akkor is bizalmukat vesztik a rendszerben, ha tragikomikusnak, netán röhejesnek látják a működését. Pontosan tudható, hogy a szavazólapon való minél több név szerepeltetésével a cél a választók megzavarása és az ellenzék esélyeinek csökkentése volt. Így születhettek olyan szervezetek, amelyek neve megtévesztésig hasonló az ellenzéki formáció egyes pártjaiéhoz. Az persze más kérdés, hogy az ellenzéki szövetség miért nem volt annyira fifikás, hogy ugyanezt meglépte volna a Fidesz–KDNP nevéhez hasonló szervezet elindításával, támogatásával. Itt azonban már nem jövőbeni eseményekről beszélünk, és nem csak a választási szabályokból indulhatunk ki, mert már van gyakorlat. A jelölések ténylegesen lezajlottak, az eredmény napnál világosabb. A legrosszabb félelmek igazolódtak be. A bizniszpártok megjelenése és az állami közpénzek lerablása valójában már büntetőjogi kategória. Még nem zajlott le a választás, de már alapos a gyanú arra, hogy megvalósult a választási rend elleni bűncselekmény, és tömegesen folyt az okirat-hamisítás.
Az ellenzék a hatályos választási eljárás egyik legigazságtalanabb rendelkezésének azt nevezte, hogy míg a külföldre távozott – de magyarországi lakcímmel formálisan még rendelkező – választópolgárok olykor csak költséges utazások árán adhatják le személyesen szavazataikat, addig az újonnan állampolgárságot szerző – magyarországi lakcímmel nem rendelkező – magyaroknak elég levélben elküldeniük a szavazólapjaikat. Ön szerint ez megfelel az egyenlő választójog alkotmányos elvének?
Az egyenlőtlenség csak az egyik probléma, a manipuláció lehetősége a másik. A levélben szavazóknak nem is kell személyesen leadniuk vagy feladniuk a voksaikat, elég rábízniuk valakire, aki tömbként, ömlesztve is elküldheti. Senki sem fogja tudni, hogy hány ilyen szavazat honnan, kitől és hogyan került a rendszerbe. Ráadásul az így beérkező szavazatokat az országos listákról kiosztható mandátumokhoz számolják majd be, ahova beesnek még az itthon leadott listás szavazatok, illetve a körzetekben a veszteseket és –valódi magyar kuriózumként – a győztest kompenzáló töredékszavazatok is. Az abszurd helyzeten egy potens alkotmánybíróság tudott volna segíteni. Tételezzük fel, hogy egy kormánytöbbség egy kiáltóan alkotmányellenes választási törvényt fogad el. Amíg volt actio popularis, addig az ordító alkotmányos hibákat orvosolni lehetett volna. Most csak utólag lehet majd. Csak április hatodika után lesz érdemi vizsgálat arról, hogy mennyiben alkotmányellenes a rendszer. Nagyon nehéz napok jönnek.
Ellenzéki politikusok már azt is felvetik, hogy az április hatodikai választásnak csak jóval később lehet jogerős végeredménye, mert borítékolhatóan rengeteg óvás, fellebbezés és felülvizsgálati kérelem születik majd.
Bizony, könnyen meglehet, hogy nem lesz hamar jogerős végeredmény. Ennek egyébként politikai kockázata is van a Fidesz számára, hiszen amíg nincs lezárva és elismerve a végeredmény, addig a felhajtás egyben és ébren tartja az ellenzéki szövetséget is. Ami kihatással lehet az alig másfél hónappal későbbi EP-választások részvételi adataira. Hozzá kell tennem azonban: épp a rendszer sajátosságai miatt az várható a legkevésbé, hogy egyik vagy másik oldal csak egy kicsivel kerekedik felül. Ha az ellenzék egy kicsit megveri a kormányoldalt, összességében akkor is a Fidesz nyer.
Mi lenne, illetve mi lett volna akkor az ellenzék lehetősége?
A baloldali ellenzéknek először azzal kellett volna foglalkoznia az elmúlt években, hogy egységes, erős pólusképző tömbként építse fel magát, aztán pedig azzal, hogy erős tömbként mit kezd a választási rendszerrel magával. Egy esetleges bojkottot csak erős ellenzék hirdethetett volna meg. Egy valódi bojkott persze rejt veszélyeket magában: Koszovóban például használt az ellenzéknek, Iránban kudarcot hozott. Elsőként elég lett volna csak „belengetni” a választási bojkott lehetőségét, mert a szabályok kidolgozóira ez hatott volna a leginkább. Ha az ellenzék a rendszer ellenzékeként eleve kizárja a bojkott eszközét, az olyan, mintha a gladiátor az egyik fegyverét direkt otthon hagyná. A bojkott nem arra van, hogy használják. Hanem arra, hogy fenyegessenek vele. Lehetőségként az utolsó pillanatig fenntartható a végső kétségbeesés utolsó eszközeként. De ez a hajó már elment. Egyrészt az ellenzék nem tudta megerősíteni magát olyan mértékig, hogy egy bojkottal komolyan ijesztgethessen anélkül, hogy kinevessék,másrészt most már elindult a kampány, megvannak a jelöltek, ezt most már mindenkinek végig kell csinálni. Akkor is, ha színjáték az egész.
