A munkaalapú állam (workfare state) Wikipédia címszó, ismert, jól bevezetett fogalom a nagyobbrészt konzervatív amerikai és újabban angol közpolitikában. A nagy nyilvánosságban először Richard Nixon használta, évtizedekkel az aktuális világválság előtt. Neki még ötletként sem tetszett a jóléti állam fogalma, azt jó amerikaiként idegennek tartotta. Valami azzal ellentéteset akart mondani. De ma „antijólétiként” a jelszó sokfelé máshol is divatos. Sajátos értelmezései támadtak Kelet-Ázsiában, különösen Szingapúrban, de Tajvanon is. Ott elsősorban a fejlesztés- és a szociálpolitika sikeres összeillesztését, a támogatások egy részének visszafogását, a vállalatok „tehermentesítését” értik alatta. Azt hiszem, Orbánt most nem Nixon, hanem a tajvaniak ragadták inkább meg.
Maga a munkaalapú állam vagy társadalom eredeti ötlete nem olyan bonyolult
A Fidesz külső propagandistái a magyar rendszer jellemzésére már két-három éve felfedezték a munkaalapú jelzőt. Például Kumin Ferenc angol nyelvű blogjában, vagy a századvéges Barcza György egy hozzászólásában a Financial Timesban ilyenként védi Orbán modelljét.
Maga Orbán is többször beszélt már politikai filozófiájaként a munkaalapú társadalomról; 2012-ben egy európai néppárti konferencián, 2013-ban egy portugáliai előadás szövegében, 2014 január végén egy pesti konferencián, a Magyarország Barátai Alapítványnál. Állításai különleges izgalmat az olvasók-hallgatók között nem váltottak ki. Az itthoni ellenzék észlelési küszöbét e fogalmi próbálkozások mindeközben egyszerűen nem érték el.
Tusványos különlegességét az ars poeticának hangszerelt szöveg adta. És mindegy, hogy a szöveg elméleti traktátusként nehezen védhető, de kétségtelenül arról szól, amit valószínűleg manapság a miniszterelnök hisz a világról. Benne vannak olvasmányai, vágyai és fóbiái. Az az ötven-száz ember, aki a magyar közértelmiségben ilyenkor működni kezd, most is nekilátott, hogy leleplezzen, elutasítson vagy ellenkezőleg, beleérezve magyarázzon.
Végül is ritkán adódik, hogy egy aktív kormányfő magát értelmiségiként kívánja megjeleníteni. Én utoljára ilyesmire Őszödön emlékszem. S a személyességnek van varázsa. Éppen azért tartom mulatságosnak a híresztelést, hogy itt Teller Gyula néhány hónapja a Nagyvilágban publikált dolgozatát mondta volna fel Orbán. Teller kétségtelenül ismert ember, valóban ideológus, Orbánék belső csapatában működik. Bizonyára kéziratban is megmutathat szövegeket kollegáinak, főnökének. De hát a nagyvilágos írás másként, másról szól.
Maga a munkaalapú állam vagy társadalom (nevezzük betűtakarékosan MAT-nak) eredeti ötlete nem olyan bonyolult. A hagyományos jóléti rendszerekben a támogatásokhoz általában az azokhoz hozzájutni kívánóknak bizonyítaniuk kell, hogy nem találnak munkát, s hogy így képtelenek jövedelemhez jutni. A MAT-ban ez nem elég, a támogatottaknak itt igazolniuk kell, hogy ők tulajdonképpen aktívak, hogy tesznek valamit, tanulnak, hogy fizetéshez, álláshoz jussanak. S ha nem jutnak képzésekhez, rosszul fizetett vagy közel ingyenes közmunkákat is elvégeznek.
Maga a MAT itthon is hosszú évek óta működik, alapelveiben közismert
De van egy átfogóbb probléma. A világgazdaság neoliberális változata transznacionális értékláncokat rak össze, a helyi kötések olvadni kezdenek, s aki ráadásul munka nélkül marad, azt a jóléti támogatás nem tudja visszasegíteni valamilyen közösségekbe, akármennyire is elengedhetetlen ez egyébként az életben maradáshoz. A szétesett helyi és nemzeti társadalmakat nem Orbán szeretné elsőnek összedrótozni. Beszélnek erről konzervatív, baloldali és mindenfajta alternatív közgondolkodók mindenütt a világon. Sikeres megoldásokból e szövegekből következően egyelőre nincs olyan sok.
Maga a MAT itthon is hosszú évek óta működik, alapelveiben közismert. Egyes változatai működnek az USA-ban ( például az úgynevezett Wisconsini Munkaprogram), Hollandiában, Kanadában, Ausztráliában, Indiában, egy változatát Blair baloldala a briteknek is bevezette (ezt ott akkor New Dealnek, Új Megegyezésnek nevezték), Schröder Hartz IV nevű csomagjában is voltak munkaalapú jóléti szolgáltatások. Az ausztrál változatot „kölcsönös kötelességvállalásnak” hívják. E programokat mindenütt hevesen vitatják a kemény baloldalról, de azért nem feltétlenül határozottan jobboldali találmányok. S általában ritkán van közvetlenül közük a politikai liberalizmus igenléséhez vagy tagadásához. Az állam itt és ilyenkor egyszerűen nem akar, vagy nem tud „rendes”, eddig megszokott jóléti szolgáltatásokat nyújtani. Ennyi.
Mindennek bevezetésénél gyakorlatias ügyekre szoktak hivatkozni. A támogatott valamit maga is csinál, tehát csökkenti eltartásának társadalmi terheit. Sőt, esetenként meg adót is termel. Begyakorol helyzeteket, amelyek segítségével könnyebben működhet később önállóan a munkaerőpiacon. Valójában azt azonban látni lehet, hogy igazi hozadéka e projekteknek szerény, igazgatásuk, számontartásuk sokba kerül. Igazán, az egész többnyire inkább visz, mint hoz a konyhára. Bár ezt ritkán szokták bevallani, de támogatottságukat főként valamilyen középosztálybeli világképi vagy morális felfogásra lehet visszavezetni.
A középosztály nem szereti a passzív szegényt. Azt hiszi, az biztosan azért van ilyen rossz helyzetben, mert nem akar megmozdulni, sőt tetszik neki, hogy az állam „kiszolgálja”. Nem akar „boldogulni”. S különben is most már a hagyományos ellátórendszereknek túl sok kliense támadt. Tehát szelektáljunk valahogy közöttük, s próbáljunk ott lent is áttekinthető megfeszüléseket, újabb elköteleződéseket generálni azért a kis támogatásért. Amit ráadásul most már nem is kell mindenkinek adnunk, hiszen a korábban ahhoz hozzájutók egy része az új sémákból kilóg, és igényjogosultságát különösebb ellenállás lehetősége nélkül elveszti. Ilyen társadalompolitikai megoldásokat zömmel konzervatív kormányzatok vezetnek be, de hasonló ötletek a balközéptől sincsenek olyan messze, ha annak törzsválasztói többségükben a középrétegekből érkeznek.
A MAT szembetűnően abból indul ki, hogy nem a munkahelyek hiányoznak, hanem az emberek nem eléggé motiváltak ahhoz, hogy oda be is álljanak. Tehát rá kell arra venni őket, simán vagy ha másként nem megy, némi kényszerrel. De közismert, hogy itthon egyszerűen nincs elég elfogadható, szakismereteket is követelő és nem megalázó munkahely. E modell keretfeltételei tulajdonképpen nem adottak.
Ráadásul közismert, hogy a „munkaalapú kapcsolatok” igen nagy része a valós világban az állami ellenőrzésen, nyilvántartáson, és persze, adóbevételeken kívül működik. E munkák, fizetések, cserekapcsolatok igen nagy hányadukban nem bírnák el az állami regisztrációval s az adóval kapcsolatos költségeket. Aki nagyon ellenőrizni szeretne, az tönkretesz. Ha tehát itt az állam erősködik, márpedig azt teszi, akkor ezeket a létező munkaformákat és lehetőségeket vagy azok jó részét megöli. Az ilyen MAT-modellek, pontosabban az állami erőlködés nem bővíti, hanem szűkíti a valódi munkaerőpiacot. Közben nemhogy nem termel állami bevételt, de mert növeli a kényszereltartottak számát, újabb állami kiadásokat kényszerít ki.
A MAT-retorika terjed a világban, de közben még gyorsabban nő a szélsőségesebb formáival szembeni ellenállás
Azonban a szociális szolgáltatások nagy (?) részének kiváltása „munkaalapú” támogatásokkal a mi körülményeink között már csak azért sem képzelhető el valamiféle teljességben vagy a MAT radikális előtérbe kerülésével, mert elsősorban a szegényeket terhelné munkábalépési szokásaik, bevethető képességeik és munkaetikájuk kötelező átalakításával. Ugyanakkor önmagában valószínűleg nem jelentene a gazdaság versenyképességében egyértelmű áttörést.
Az elit számára a MAT vonzereje így is nő, de vizsgálnunk kellene, mekkora lehet valódi súlya egy hozzánk hasonló országban az állami szociálpolitikán belül. Hiszen itt a gazdasági növekedést a külföldi beruházások hozzák, s a nemzetközi nagyvállalatok csak elvétve teremtenek olyan munkaköröket, amelyekbe MAT-tal bele lehetne növeszteni, vagy terelni a mi munkanélkülieinket.
Amúgy a MAT-retorika terjed a világban, de közben még gyorsabban nő a szélsőségesebb formáival szembeni ellenállás: új koalíciók támadnak – a lassan magukhoz térő szakszervezetek, a fiatalok polgári újradikalizmusa, mozgalmak, nemzetközi szervezetek, a születő tudásgyárak együttese. Ennek köze nincs már a ’89-ben magát győztesnek hívő „liberális demokráciához”, de ezeket még nehezebb lesz legyűrni. Ennyit a reálfolyamatokról.
Ezalatt a neoliberális modellekbe szerveződő világgazdaság nem tudta vagy akarta működtetni a hagyományos államszocialista ellátási rendszerek modernizálásából kinövő jóléti rendszereket. Itt a gazdasági liberalizmus egy nemzetek feletti változata okozza a károkat, s lényegében a nemzeti keretekben úgy-ahogy kiépült politikai liberalizmus, az atlanti politikai rendszer maga nem jelenik meg a színpadon. Orbánt e ponton elragadják indulatai, amikor a neoliberalizmus hatásaiért ezt a 1989-es atlantista politikai liberalizmust okolja.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha a kormányzat bármi okból tovább szeretné faragni a korábbi kiterjedt jóléti rendszert, az 1989-ben létrejött politikai rendszer megbuktathatná a szociális ellátás eddigi rendjére „kezet emelő” kormánycsapatot. Elsősorban ezért, s csak másodsorban a világgazdasági válságba buktak bele Gyurcsány reformjai, és került hatalomra maga Orbán. Aki azután gyorsan korlátozta a politikai váltógazdaság működését. Én akkor azt hittem, a nagy rendszerek reformjára készül. Hiszen akkor még egyszer kitörhetett volna a kormánybuktató közfelháborodás. A politikai rendszert átszabták, de hiába voltak biztonságban, eszük ágában sem volt, hogy ilyesmibe belevágjanak. A kormány kiszélesedett politikai terét, ellenkezőleg, egy erősen etatista, szelektív szociális védelmen alapuló kliens társadalmi bázis kiépítésére használták.
A 90-es években Közép-Európában kiépült pártrendszerek máshol is összeomlottak, az akkori pártok és a karizmatikusnak hitt politikusok egy része máshol is eltűnt, úgy, mint nálunk. De ebből nem következett a politikai tér olyan jellegű korlátozása, mint Magyarországon. Pedig a rendszerek ott sem produkáltak kimagasló növekedést, és egykori hőseik személyükben ott is delegitimálódtak. De a 90-es években kialakult politikai rend tulajdonképpen simán él tovább. Ezt én csak roppant fenntartásokkal nevezném liberális demokráciának, de az így, Közép-Európában mégsem szenvedett teljesen ki. Bár valószínűleg, ha az új elitek akartak volna, tehettek volna erőteljesebb lépéseket korlátozására. De az ilyesmitől végül is visszariadtak.
Itt három fő kérdés merül fel. Az első, hogy miért akciózott Orbán, és miért nem az új, hozzá mérhetően erős politikai többségek Szlovákiában vagy Romániában? Bár valószínűleg szintén megtehették volna. A második, hogy miért nem használja Orbán az így szerzett hatalmát valamilyen fejlesztő állam stabilizálására, egyfajta – itt és most anti-neoliberális – reformdiktatúra működtetésére? Hiszen a fejlesztő állam víziója nála nem is bukkant elő, s a reformok elmaradtak.
S végül az utolsó. Hogy áll össze a társadalom a neoliberális világgazdasági környezetben valójában a jelenlegi vitától függetlenül lebomlott eddigi „enyvező” intézményei nélkül? Hiszen új abroncsok, pántok számtalan módon keletkezhetnek. Egyesek ezek közül (mozgalmiak, alulról építkezők, direkt részvételre számítók) a magyar kormányzó elit ízlése számára elfogadhatatlanok. Mások talán nem, de túl lassan állnak össze, s a bomlás talán nehezen visszafordíthatóvá válik. Így azután az állam azt hiszi, hogy kénytelen beleavatkozni. A MAT-programok csak e kereteken belül szolgálják ki a középosztály ízlését, félelmeit.
