– Néha nem tudtam odanézni – vallotta be egy lány – brutális volt. Mostantól félni fogok az esti utcán, még akkor is, ha társasággal leszek.
– Annyi verekedést látunk filmeken – mondta egy fiú –, de ez egész más volt. Ettől liftezett a gyomrom. Ha közeli tanúja lennék egy ilyen verekedésnek, megbénulnék.
Szerettem volna szóra bírni a bűncselekmény életveszélyesen megsebesített sérültjeit. Sorsuk annyiban közös, hogy mindketten békés szóval akarták megfékezni az eszement támadókat, és csaknem belehaltak. Arra lettem volna kíváncsi, hogy ha ezek után hasonló helyzetbe kerülnek, mit tesznek? Mivel a két életveszélyes sérült – tartva a vádlottak hozzátartozóitól – zárt tárgyalást kért, nem volt esélyem őket szóra bírni. Megszólíthatatlanságuk azonban válaszértékű.
Beszéltem viszont annak a négyfős társaságnak két tagjával, akik elsőként próbáltak segíteni az összevert emberen. Ők is szorult helyzetbe kerültek, de megúszták kevésbé súlyos sérülésekkel. Egyikük kérte, hogy ne írjam le a nevét, mert ő is tart a tettesek rokonaitól. A 27 esztendős férfi nem félős típus, jó felépítésű, fizikumát sziklamászással őrzi-fejleszti. Veszprémben él, s egy éve azért járt Pécsen, mert átvette villamosmérnöki diplomáját, és a barátaival ezt ünnepelte meg. A történetet így idézte fel:
– A társaságunk be akart menni a kávézóba, de észrevettük, hogy húsz méterre valaki fekszik a földön, és négyen rugdalják. Elindultunk, hogy leállítsuk őket, de a banda elszaladt. Felsegítettük a földön fekvő férfit, letöröltük az arcáról a vért, kérdeztük, mi történt. Nem tudott válaszolni. Eltelt talán két perc, amikor valaki azt kiabálta: jönnek vissza! Innentől nem emlékszem semmire, mert a felénk rohanók egyike beleugrott a mellkasomba, én hanyatt estem és elájultam. Ezt is csak a többiektől tudom, mert agyrázkódásom lett, és kiesett minden.
A mérnököt megkérdeztem, hogy hasonló esetben segítene-e egy földön fekvő emberen?
– Nem tudom – mondta hosszas gondolkodás után. – Ha valakit bántanak, és fekszik a földön, meg kell védeni, segíteni kell rajta. De ez az eset megváltoztatott. Azt hiszem, csak akkor mennék oda, ha a verekedők már elmentek, inkább hívnám a rendőrséget.
A 28 esztendős Péter volt az, aki az ájult villamosmérnököt óvta a további bántalmazástól, benne ennyi maradt meg:
- Amikor a barátom elesett, a testemmel igyekeztem védeni. Aztán az egyik támadó földre került, én meg ráültem a hátára, hogy leállítsam. Erre a társai lerúgtak róla. Mire felálltam, már vége volt az egésznek, s csak azt láttam, hogy ketten véresen összerogynak. Hogy miképp szúrták meg őket, nem tudom. Gyorsan történt.
A gépészmérnök végzettségű Péter kisportolt testalkatú, 185 centi magas, 85 kiló. Őt is megváltoztatták az átéltek:
– Megfogadtam: ha barátot bántanak, melléje állok, de ha idegent, akkor nem. Nem szabad beavatkozni, pórul járhat az ember.
– De így bárkit agyonverhetnek a szemünk láttára... – vetettem közbe. – Végignézzük?
– Hát, igen... – sóhajtott a férfi. – De aki eddig hallotta tőlünk ezt a történetet, ugyanerre jutott.
Az emberölési kísérlet tanúinak megjegyeztem, hogy a bűncselekményeknek kevesebb az áldozata, mint a tanúja, ám ha a tanúk tétlenek maradnak, akkor nyer a bűn, és több lesz az áldozat. Nem vitáztak velem. Én se velük. Megértettem őket.
