A körülöttünk beszélgetők hangja baljós diskurzussá válik, s mi fehér papírokra vésett fekete betűkkel maradunk egyedül. Pár mondatos újsághírek kerekednek valós történetekké. A 69 éves, Feri bácsinak nevezett magyar férfit a saját veje 40 ezer forintért adta el egy családnak, akik egy tanyán három évig tartották fogva – olvastuk korábban a szűkszavú hírben.
– A pajta volt az otthonom. Naponta egyszer vagy kétszer kaptam enni, ételmaradékot. De volt, hogy semmit sem tudtam megenni, mert a család gyerekei rosszindulatból homokot kevertek az ételembe. Többször megvertek. A tanya tulajdonosa ellopta a nyugdíjamat és a kocsimat. Végül a rendőrség mentett meg, amikor egy ellenőrzésen azonosították az ellopott kocsimat – szembesülünk Feri bácsi saját mondataival az egyik paravánon.
Az Anthropolis Egyesület miskolci kiállításán vagyunk. Ők jegyzik a tavaly decemberben nagy visszhangot kiváltott „karácsonyi rabszolgavásár” performanszot, amellyel a vásári forgatagok negédes, ünnepi hangulatába cseppentettek némi nyomorvalóságot.
„Seba 8 éves korában hagyta el szülőhelyét, a nyugat-afrikai Malit, hogy Franciaországba menjen. Egy pár vitte magával őt Párizsba, miután azt ígérték a szüleinek, hogy taníttatják és gondját viselik, cserébe dajkaként kell dolgoznia. De Sebából háztartási rabszolgát csináltak, megverték, kínozták és mindennapi fárasztó munkát kényszerítettek rá. Amikor a szomszédok a bántalmazások, a verések hangját meghallották, kihívták a rendőrséget, és értesítettek egy a rabszolgaság ellen létrejött állami finanszírozású bizottságot. Így menekült meg Seba. (Franciaország)”
A máig velünk élő modern kori rabszolgaságra figyelmeztet a szervezet ezen újabb akciója, az Időtlen Rabszolgaság utazó kiállítás. Fókuszában a Csapda című installáció áll. Ezt először a kecskemétiek láthatták, most Miskolc ad neki helyet, később pedig Nyíregyháza és Budapest is befogadja.
Mihalkó Viktória, a 2002-ben kulturális antropológusok által alapított Anthropolis Egyesület vezetője szerint azért nehéz közelebb hozni ezt a valódi problémát az emberekhez, mert alig ismerünk olyanokat, akik a modern kori rabszolgaság áldozataivá lettek. Hallani már majdnem mindenki hallott elképesztő történeteket „csicskáztatott”, éhbérét dolgoztatott, már-már állati sorban élő emberekről, de alig akad olyan, aki találkozott volna személyesen az érintettekkel. A kiállítás ezeket az emberi sorsokat hozza közelebb hozzánk.
– A Csapda című installációban megidézett történetek közös pontja a magárahagyatottság tapasztalata. A Csapda a hiányra épít. Az installáció nézőjének feladata ugyanis a történetekből kiragadott mondatok alapján fejben összerakni, kivel mi történt. Az alapján, hogy a néző épp merre mozog, mit olvas mi után, más sorrendben állhat össze képzeletében a történet. Ám amint belép a térbe, a kint olvasott mondatok foszlányai a helyükre kerülnek, és kibomlanak a történetek, amelyeknek testük, arcuk lesz. A Csapda arra ösztönzi a látogatót, hogy ne elégedjen meg a felszínen elkapott mondatokkal, lépjen be a térbe, szánjon időt a megismerésre, és nézzen a képzeletbeli beszélő szemébe – olvasható a Fisli Éva, Róbert Júlia és Varga Piroska által készített installáció ajánlójában.
„Katonák jöttek Achai otthonába. Hallotta a fegyverropogást, és akárcsak a szomszédai, megpróbált elmenekülni. Befutott az erdőbe, de két katona elkapta, és egy cirokzsákkal a fején 10 napig kellett gyalogolnia. Katonai táborba hurcolták, házimunkára kényszerítették. A táborvezető szexrabszolgája lett. Végül eladták egy kereskedőnek. (Szudán)”
A 2014 végén elkészített Global Slavery Index alapján a földön ma közel 36 millió ember él egyfajta modern rabszolgaságban. Magyarország a 167 vizsgált ország listáján 75. helyen áll, Európán belül azonban a cseppet sem előkelő harmadik helyet foglaljuk el. Az itthoni áldozatok száma megközelíti a 36 ezret, de mivel nagy a látencia, akár ennek többszöröse is lehet a valós adat. Az érintettek legtöbbször emberkereskedők karmaiba kerülve válnak áldozattá. Magyarország kibocsátó, tranzit- és célország is a nőkkel, lányokkal folytatott emberkereskedelemben, akiket legtöbbször prostitúcióra kényszerítenek itthon vagy külföldön, Kibocsátó ország vagyunk a férfiakat és nőket kényszermunka céljából begyűjtő emberkereskedelem terén.
Fokozottan sérülékeny hazai területek, helyszínek az ország keleti részén élő nők, akiket főként Budapesten, vagy nyugat-európai országokban, jellemzően Hollandiában, Svájcban, Németországban kényszerítenek prostitúcióra. Az emberkereskedők kihasználják, hogy az érintettek többsége nagyon nehéz körülmények között él, és akár jelentős kockázatot is hajlandó vállalni a boldogulás reményében. A hazai kutatások alapján főként prostitúcióban, adósrabszolgaként és szerződéses rabszolgaként élnek az áldozatok, köztük elsősorban nők. Az ilyen sorba taszítottak legalább negyede 18 évesnél fiatalabb. Rendkívül veszélyeztetettek az állami gondozásban felnőtt roma nők és lányok, akik országon belül gyakran válnak kényszer-prostitúció áldozatává.
„Rita 28 éves oláh cigány nő. Általános iskolát végzett. Szakmája nincsen. Szülei meghaltak. Öt testvére van. Szeretett volna tanulni, de mivel édesanyja beteg lett, inkább őt ápolta. Később élettársától gyermeke született, de nem volt munkájuk. Rita prostitúcióra kényszerült, hogy eltartsa a családját. Miután élettársa börtönbe került, unokatestvére élősködött rajta és bántalmazta. Odavette őket magukhoz, de cserébe Ritát folyamatosan dolgoztatta a ház körül, és a prostitúcióból befolyó összeget is elvette tőle. Egyedül nem mehetett sehova. A börtönből szabadult élettárs mentette ki anyát és gyermekét. (Magyarország)”
Dobosné Vörös Eleonóra, a Miskolci Egyesített és Szociális Gyermekvédelmi Intézmény vezetője személyes tapasztalatokat is megosztott a közönséggel a megnyitón.
– Sokszor magam előtt látom azoknak a gyerekeknek a megtört, meggyötört arcvonásait, akik az elmúlt három évtizedben, a gyermekvédelemben végzett munkám során elém kerültek. Bántalmazott, szexuális szolgálatokra kényszerített gyerekek, akikből jó eséllyel sosem lesz egészséges, boldog felnőtt. Ismerünk olyan gyerekeket, akiket falusi, tanyasi épületekben, a külvilágtól elzárva tartanak, iskolába nem engedik őket, akadt köztük tizenéves analfabéta. Aki elszökik a gyerekvédelmi intézetből, könnyen válik emberkereskedők áldozatává, ma is él nálunk olyan fiatal, akit szökése alatt megérintett a prostitúció – mondja.
Később, személyes beszélgetésünk során az igazgatónő megdöbbentő kijelentést is tesz. Szavai szerint egész Borsod megyében mindössze egyetlenegy, nem „maszek” gyermekpszichiáter dolgozik, hozzá kellene fordulniuk mindazoknak a gyerekeknek, akik ilyen vagy olyan módon a modern kori rabszolgaság áldozataivá válnak. Kijelenthetjük tehát: a rászorulók zöme nem kap megfelelő terápiát, hogy az őt ért sokkot, bántalmazást valahogyan kiheverje. A gyerekek többségét az átélt borzalmak lelki nyomorulttá teszik, mert a felnőtt társadalomtól gyakorlatilag nem kapnak segítséget. Vörös Eleonóra próbálja szépíteni ezt a szomorú tényt, amikor azt mondja: az intézményi, iskolai pszichológusok talán valamelyest segíthetnek, de a szemén látszik, maga sem hiszi, hogy ez valós megoldás lehet erre a problémára.
„Rambho 11 éves. Korábban, az otthonában a barátaival sokat játszott, de a családja nagyon szegény volt, és kiszolgáltatott helyzetükben egy kisebb összegért cserébe átadták Rambhót egy munkáltatónak. Főnöke nagyon rosszul bánt vele. Napi 19 órában kellett szőnyeget szőnie egy szövőszéken. Végül egy civil szervezet szabadította ki, amelynek célja, hogy segítsen a gyermekmunka felszámolásában, és gondoskodjon az áldozatokról. Megtanítja a gyermekeket arra, hogy miként óvják meg magukat a rabszolgává válástól, és segít a családjukhoz való visszatérésben. (India)”
Néhány éve lapunkban is beszámoltunk egy húszéves tarnaszentmiklósi férfi történetéről. K. Zsolt asztalosként dolgozott, de átmenetileg munkanélkülivé vált. Kis keresetű szüleitől nem akart kölcsönkérni, így az egyik helyi családhoz fordult hitelért. Kapott is, kamatos kamatra, pár hét elteltével az eredeti összeg sokszorosát kellett volna visszafizetnie. Mivel erre nem volt képes, hitelezői folyamatosan gyötörték, volt, hogy az egyik fiatalkorú családtag a buszmegállóban, többek szeme láttára rugdosta meg. Később többen látták őt, amint a hitelező család udvarán a járdát söpörte, kisebb-nagyobb munkákat végzett a ház körül. Dolgoztatták, megalázták. A közösség tagjai közül sokan tudták ezt, de nem mertek feljelentést tenni, mert féltek a család bosszújától. A polgármester megpróbált ugyan segíteni a férfinak, de ő azzal hárította el ezt, hogy nincs baj, majd csak ledolgozza valahogyan a tartozást. K. Zsolt nem sokkal később felakasztotta magát. Nem látott más utat, amivel kimenekülhetett volna ebből a csapdából.
