Lejáratás és bomlasztás – a pártállami titkosszolgálat egy széles körben ez idáig kevésbé ismert, pedig igen hatékony eszközei voltak 1956 után az ellenzéki, a másként gondolkodó, vagy akár csak a rendszerrel szemben kicsit is kritikus személyek és csoportosulások „kordában tartására". Baráti, családi kapcsolatokat mételyeztek meg, embereket bélyegeztek meg, terjesztették el minden alap nélkül, hogy besúgók.

Huth Gergely újságíró, a Pesti Srácok felelős szerkesztője Lejáratás és Bomlasztás című dokumentumfilmjében (amelyet kedden este mutat be a köztévé, az m1-en 23:15-kor), a lejáratás és a bomlasztás módszertanát ismerteti meg a nézővel. Hogyan lehet meggyőzően és gyorsan elterjeszteni valakitől, hogy besúgó, amikor nem az? Miképpen lehet egy konspiráltan működő szerveződést feloszlatni úgy, hogy a hatóság hivatalosan egy lépést sem tesz a csoporttal szemben? És miképpen lehet megakadályozni a hatalomnak nem tetsző, vele rivalizáló csoportok összefogását?

Sokaknak ismerősek lesznek a módszerek. És nemcsak azoknak, akiknek már személyes élményeik is vannak az 50-60-as évekből. Molnár Tamás az örök ellenzéki, az állampárt titkosszolgálatának lejárató és bomlasztó műveleteinek sorát elszenvedő Inconnu-csoport tagjának véleménye szerint „a módszerek sajnos tovább élnek". A politika ma is dezinformál és stigmatizál.

Legfeljebb ma már nem bomlasztásnak és lejáratásnak, hanem leleplezésnek és karaktergyilkosságnak nevezik azt, amit a párt érdekében annak politikusai és segítőik művelnek. Azt pedig ma már senki nem tudja, és jó eséllyel soha nem is fogja megtudni, hogy hány egykori III/III-as, vagy a kommunista állambiztonság más egységeinél szolgált, kiképzett felforgató segíti a pártokat.

Végvári József őrnagy, az egykori II/III-as csoportfőnökség kulturális területen dolgozó tisztje szerint (ő volt az, aki 1989 karácsonyán a Fekete Doboz stábját becsempészte az állambiztonság épületébe, hogy az ott készült felvételekkel bizonyítsák: a hatalom gőzerővel semmisíti meg azokat az iratokat, amelyek bizonyíthatnák, hogy megfigyeli az újonnan alakult pártokat) az első szabadon választott parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának minden második tagja ügynök volt.

A filmben bemutatott dokumentumokból az is kiderül, hogy a rendszerváltozás küszöbén „Ék" fedőnév alatt az állambiztonság titkos műveletet indított az új pártok „összeugrasztására, de legalábbis az összefogásuk megakadályozására. Kulcsszerepe volt az állambiztonságnak a népi-urbánus ellentét elmélyítésében is. A dokumentumok szerint minden új pártban, minden szerkesztőségben voltak embereik a radikalizálódás megfékezésére. Az állampárt állambiztonsága kézben akarta tartani – és nagyon úgy fest, hogy kézben is tartotta – a belső köreikben csak „Modellváltásnak" nevezett rendszerváltoztatást.

Egyes elemzések szerint az egykori állambiztonság öröksége az ország helyrehozhatatlannak látszó kettéosztottsága, amelynek első látványos megnyilvánulása volt a taxis blokád, amikor a szabadság első évében kormánypárti és ellenzéki tömegek néztek farkasszemet a Kossuth téren egymással.

A lejáratás és bomlasztás igen egyszerű és elképesztően hatékony módja az ellenfelek ellehetetlenítésének. És ha jól csinálják, ki sem derül, hogy az egész mögött egy titkosszolgálat, vagy a titkosszolgálat mocskos módszereit jól ismerő magánzók állnak. A rendőrség ma is alkalmazza mindkettőt az alvilági csoportok felszámolására. Azt azonban nem lehet tudni, hogy a volt titkosszolgák és a titkos műveletekre kiképzett rendőrök leszerelésük után kinek, vagy mely szervezeteknek adják el tudásukat, kapcsolatrendszerüket, speciális képességeiket.

A nemzetközileg ismert és elismert szociológus, filozófus és politikus Szalai Sándorról például sokan még évekkel a halála után is meggyőződéssel állítják, hogy ügynök volt. Az egykor a szociáldemokraták baloldali frakcióját erősítő, a kommunistákkal való egyesülést támogató Szalai 1948-ban még a Bárdossy-per ügyészeként, két évvel később viszont már egy koncepciós per vádlottjaként állt bíróság elé. Majd 1956 után a jó meggyőző képességű, színesen, közérthetően fogalmazó szónok lett az állambiztonság egyik lejárató akciójának célpontja. A létező legegyszerűbb trükköt alkalmazták vele szemben, ahogy sok más másképp gondolkodóval szemben is. Államellenes bűncselekmény gyanújával sorra beidézték a barátait, de őt nem. Mindenkit róla (is) kérdeztek, miközben hagyták, hogy Szalai továbbra is harcosan kritizálja a rendszert, a pártot, a Szovjetuniót.

A barátai közé beépített, illetve a közülük beszervezett ügynökök aztán előbb a vele szemben amúgy is kritikus vagy éppen gyanakvó barátaik előtt felvetették, hogy „milyen furcsa, a Szalait soha nem viszik be", „nem taníthat, de magas fizetését megtarthatta". Más esetekben börtönből frissen szabadultakra hivatkozva terjesztették el, hogy „odabent mindenki tudja, hogy ki mindenkit tartóztattak le miatta".

Akinek kétségei vannak afelől, hogy milyen könnyű egy embert megbélyegezni, gondoljon csak bele, milyen könnyű valakit kabátlopási ügybe leverni. Aztán abban, hogy ha egy profi titkosszolgálat lépésről lépésre felépített legendát kezd el terjeszteni valakiről, féligazságokat, apró hazugságokat, néhány hónap vagy év múltán már ki lesz képes szétválasztani az ocsút a búzától?

Történelmietlen a kérdés, hogy mi lett volna, ha az állambiztonság annak idején az MSZMP hatalmának megőrzése érdekében (hogy az állampárt maradjon a modellváltás után is a legerősebb politikai szerveződés) nem avatkozik be a pártok életébe, nem akadályozza az összefogásukat, nem bomlasztja őket, nem járatja le egyes politikusait? Ám a film egyik tanulsága és üzenete éppen az, hogy ha még csak kísérletet sem teszünk ennek a kérdésnek a megválaszolására, ha a pártok nem lépnek túl a bizonyíthatóan mesterségesen gerjesztett ellentéteiken, az állambiztonság módszerei tovább élnek, és tovább mérgezik mindennapjainkat.

Persze, lehetséges, hogy vannak, akiknek épp ez az érdekük. És már nemcsak az egykori állambiztonságiak vagy az ő egykori megbízóik soraiban.