– Szerintem pontos a leírás. Ez a történet visszavezethető egészen a rendszerváltásig: az utódpárt és a hozzá csatlakozó liberális csoportok azóta próbálják fenntartani azt az érzetet, hogy az úgynevezett jobboldalnak nincs alternatívája rajtuk kívül. Számukra az LMP felbukkanása, egy rendszerkritikus párt léte legitimációs kihívás is. Éppen ezért, amikor a kampányhajrában minden létező módon próbálnak lejáratni bennünket – úgymond a kormányváltás érdekében –, miközben lelkük mélyén ők is pontosan tudják, hogy nem képesek leváltani Orbánt, valójában a saját hatalmi túlélésük érdekében próbálnak meg bennünket eltüntetni. Ez eddig sem sikerült, ezután sem fog.
|
Az LMP társelnöke szerint a 2013-as pártszakadás olyan volt, mint egy gyerekbetegség: túlélték, megerősödtek, de nem múlt el nyomtalanul
Reviczky Zsolt |
– Mit gondol ma a 2012-es pártszakadásról és az azóta bekövetkezett ellenzéki mozgásokról, mennyire volt mindez determinált?
– Számomra nem volt ebben semmi meglepő, az történt, amit az elemi politikai logika diktált. Az élet igazolta, hogy igazunk volt, és a tisztesség hosszú távon megéri.
– De 2012 őszén a Fidesz éppen lejtmenetben, az ellenzék pedig – Bajnai bejelentkezésével – feljövőben volt. Nem volt benne akkor ebben a pakliban egy másféle konstellációjú kormányváltás esélye?
– Nyilván, ha békén hagynak minket az összefogáshisztivel, és a szocialisták vegyértékeit sem a bohózatba fulladó palotajátékok kötik le, közelebb járnánk a kormányváltáshoz. De amikor Mesterházy mellett felbukkantak a bukott miniszterelnökök és a néhai SZDSZ vezetői, a Jobbik egy lendülettel visszacsábította azokat, akiket mondjuk egy Gúr Nándor meg tudott volna szólítani.
– Az LMP nem felelős azért, hogy ezt az esélyt nem lehetett megjátszani?
– Azokat terheli a felelősség, akik a saját személyüket és az érdekköreik szempontjait előtérbe helyezve nem voltak képesek levonni a konzekvenciát a 2010-es választások eredményéből. Nem értették meg, hogy Gyurcsány és Bajnai soha nem lesznek képesek leváltani Orbán Viktort. Sem most, sem később, sem együtt, sem külön.
– Azt mondják, a Fidesz után az LMP a második párt a rendszerváltás utáni magyar történelemben, amelyiknek háromszor is sikerült lecserélnie a szavazótáborát. Kik most az LMP szavazói?
– Hogy háromszor cserélődtek-e le, azt nem tudom, a saját szimpatizánsaink folyamatos monitorozására nincs pénzünk, és az összes párt szavazótáborának az összetétele nagyon sokat változott, nemcsak a miénk. 2010-ben a tevékenységünk és az LMP nevének ismertsége is nagyon alacsony volt, sokan álmodtak bele olyasmit, ami ez a párt sosem szeretett volna lenni. Némelyek politizálni is bejöttek úgy az LMP-be, hogy a saját vágyaikat vetítették rá egy egyébként már kialakulóban lévő értékrendre. Az viszont biztos, hogy akik 2014-ben ránk szavaznak, azok nem véletlenül vagy jobb híján, hanem döntően az eddigi teljesítményünk alapján választanak minket. Ők olyan emberek, akiket sem a „Csak a Fidesz” szlogen nem hat meg, sem az a baloldali érv, hogy aki nem az ötpárti koalíciót választja, az Orbánra voksol, vagy elvesztegeti a szavazatát. Ehhez képest, szerintem, minden szavazat elveszett, amit az elmúlt huszonöt évben az álbaloldalra vagy a Fideszre leadtunk, mert Magyarország velük egy lépést sem haladt előre.
|
Erősnek tartja a csapatát
Teknős Miklós |
– Nemrég egy interjúban azt nyilatkozta: az LMP most erősebb, mint 2010-ben. Lehetséges, hogy egységesebb, de nem túlzás azt állítani, hogy valóban erősödött?
– Egy ilyen állításnak sokféle olvasata van. Egyfelől Fehérgyarmattól Körmendig ki van plakátolva velünk az ország, mindenütt vannak jelöltjeink, ismernek minket, mindenhol folyik a kampányunk, ez 2010-ben még nem így volt. Másfelől az LMP-n belül stratégiai célokról ma nem folyik vita. Ám azért, hogy így legyen, nagyon nagy és fájdalmas árat fizettünk, ez kétségtelen. A fél frakció távozása olyan krízis volt, mint egy súlyos gyermekbetegség: túléltük, megerősödtünk, de nem múlt el nyomtalanul. Ugyanakkor sokan visszatértek a régiek közül, akik annak idején éppen a frakciót szétszakító emberek és indulatok miatt léptek ki vagy vonultak háttérbe, és jöttek új arcok is: a trafikosztás mechanizmusát feltáró Hadházy Ákos, Nagy Bandó András, vagy a kisemmizett bábonymegyeri gazda, Gál Ferenc. Osztolykán Ági nem képviselőjelölt ugyan, de a kampányunk oktatási arca, csakúgy, mint Róna Péter, és az LMP listája Ertsey Katalinnal, illetve Kukorelly Endrével zárul. Ez egy erős csapat.
– Visszatérő vélemény – a jobboldali médiában is –, hogy Orbán Viktornak a most véget ért ciklusban a Schiffer Andrással folytatott viták jelentették az igazi intellektuális kihívást. Önnek mekkora kihívás volt Orbánnal vitatkozni?
– Számomra már a Parlamentbe belépni és ott megszólalni is kihívás volt, ebből a szempontból megtisztelő, ha valaki így gondolja. Orbán Viktorral vitázni komoly szellemi erőpróba, ez tény, ő nem véletlenül tart ott, ahol tart, és nem véletlenül őrzi ilyen régóta azt a pozíciót, amit elfoglalt. Éppen ezért lenne jó, ha nemcsak a ritka parlamenti szópárbajok szűkre szabott idő- és tematikai kereteiben ütköztethetnénk az érveinket, hanem egy miniszterelnök-jelölti vitában is; ha kiállna az ország elé, megpróbálná megvédeni a kormánya elmúlt négy évét, elszámolna a kapott felhatalmazással és az elvégzett munkával. Orbán Viktor azonban nem az érvek, hanem a hatalom erejében hisz.
– Látványos véleménykülönbség volt önök között az ügynökakták kérdésében. Mit gondol, miért alibizte végig ezt az ügyet négy évig Orbán, miközben nyilvánvaló volt, hogy a jobboldali véleménymondók és szavazók jelentős része is aktanyilvánosságot szeretne?
– A miniszterelnök ebben a témakörben nem vallott színt, ugyanúgy elsumákolta, mint a kormányfőjelölti vitát. Nem fejtette ki a nyilvánosság előtt a véleményét, a vonatkozó szavazásokat is többször kihagyta. Hogy mit gondol valójában, arra csak áttételesen lehet következtetni, például abból, hogy az egyik módosítónkat, amit a Nemzeti Emlékezet Bizottságról szóló törvényjavaslathoz nyújtottunk be, és amely a teljes aktanyilvánosságot szolgálta, a frakcióból kiszavazva, a kormánytöbbséggel szembefordulva támogatta. Az viszont világos, hogy az elmúlt huszonöt év politikai elitjének – beleértve Orbán Viktort is – valamiért nem érdeke rendet tenni és kideríteni, hogy a rendszerváltást túlélő hálózatok hogyan fűzték össze és szőtték át a rendszerváltó pártokat. Amíg nem tesszük nyilvánossá az aktákat és a mágnesszalagokat, minden összeesküvés-elméletet joggal tekint megalapozottnak a közvélemény, és indokoltan hiszi azt, hogy van az elmúlt évtizedeknek egy titkos története is, amelyet a hatalom igyekszik az emberek elől elrejteni.
– A másik nagy meccset az atomerőmű-bővítés kapcsán játszották. El tud képzelni olyan választási végeredményt, amelynek nyomán a következő Országgyűlésben parlamenti politikai eszközökkel meg lehet akadályozni a paksi bővítést?
– Magyarországon nukleáris nagykoalíció van, bár egyik-másik nagy párt néha úgy csinál, mintha nem akarna atomerőművet. Ilyenkor mindig eszembe jut a Fónagy–Podolák-paktum, meg az álbaloldal által az előző ciklusban beterjesztett, és a Fidesz által is lelkesen megszavazott két paksi bővítési parlamenti határozat. Az egyetlen remény – ha ezt egyáltalán reménynek lehet nevezni –, hogy ebbe a romlott közegbe bármilyen pálfordulás belefér: ha a pillanatnyi érdekük úgy kívánja, vagy a közvélemény egyértelműen a beruházás ellen fordul, akár még a Fidesz is kihátrálhat a bővítésből. Azt gondolom, tipikusan ez az az ügy, ahol a következetes és megbízható LMP majdani parlamenti súlyán sok múlik majd.
– Az LMP deklaráltan ellenzéki szerepre készül. Gondolkodott már azon, hogy az Orbán-féle Fidesz–KDNP, vagy inkább az ötpárti baloldal ellenzéke lennének-e szívesebben?
– Ez egyrészt nem kívánságműsor, másrészt mindkét felállásnak az ellenzéke leszünk. A realitás az, hogy a kormányváltás valószínűsége a minimumra csökkent. 2010-ben a választók nagyon erős és világos üzenetet küldtek a politikának, de a régi elit semmit sem tanult belőle. Orbán Viktor sem értette meg a lényegét: ő azt a következtetést vonta le, hogy azt csinál, amit akar, pedig az emberek azt üzenték, hogy irányt kell váltani, és ki kell szabadítani a politikát az oligarchák fogságából. Ez az irányváltás elmaradt, és az inga most nem azért nem billen vissza, mert Orbánék annyira jól kormányoztak, hanem azért, mert az álbaloldalról nagyon sokan nem hiszik el, hogy ők lennének a szabadítók. A tét most az, hogy a szabadítás reménye legalább fennmaradjon a következő évekre, s erre az LMP az egyedüli garancia.
