Csontos János is megállapítja, hogy a lapszám centrumában álló Várkert Bazár sorsa „szimbóluma a kádári puha diktatúra csődjének, majd az azt váltó korszak sodródásának és tehetetlenségének”, a II. Orbán-kormányhoz vezető átmenet zavaros évtizedeinek. De most, mikor minden jóra fordult, máris új fényében ragyoghat a sajtó áskálódásai ellenére is, amelyekről L. Simon László kormánybiztos panaszkodik a hálás utókor elismerő megértésében reménykedve.
Még azt is örömmel vallhatjuk, hogy segítünk Európának megvédeni magát saját önpusztító kórjától
Ez talán az egyetlen meglepő momentum, L. Simonról ugyanis, a nyilatkozni és érdemben válaszolni mindig hajlandó kevés fideszes politikus egyikéről, úgy tűnt, mintha tudná, mi a sajtó és mivégre van. Öröm lehet számára az ürömben, hogy legalább a Magyar Krónika megértő az ő törekvéseivel szemben: Pozsgai Zsolt sokoldalúsága mellett politikai elhivatottságát dicséri legutóbbi könyvéről szólva.
 |
Kerényi Imre megírta. Olvassa
Máthé Zoltán / MTI |
Csak a derű perceit számoljuk: Bencsik Gábor főszerkesztő ígéretéhez híven felköszönti a pitypangot, amely valóban kinyílott. A nyíló pitypang a lap beltestében lassan összekapcsolódik a magyar feltámadással, amely, ha minden jól megy, az eltévelyedő Európát is kirángathatja a nihilizmus mocsarából.
Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök felfigyelt rá ugyanis, hogy „az utóbbi hetekben, hónapokban (…) végre egyfajta megerősítést kapott az egész nemzet, egész társadalmunk” és ebből kiindulva „még azt is örömmel vallhatjuk, hogy segítünk Európának megvédeni magát saját önpusztító kórjától, identitászavarától, az álmessiásként jelentkező értéksemlegesség diktatúrájától”.
Nem tudni, mire vonatkozik ez az utalás, mert abban biztosak vagyunk, hogy a püspök nem az országgyűlési választásokat helyezte üdvtörténeti perspektívába, talán valami elkerülte a figyelmünket. Meglehet, egyszerűen a nyíló pitypang felett érzett öröm mentheti meg Európát, e bájos kis növényre kívánta ő is ráirányítani folyvást elkalandozó figyelmünket.
A szépség és derű hona immár az Újszínház is, melyet többé „nem a világmegváltó, megmondó-rendezők avantgárd lázálmai uralnak, hanem a finom, értékközvetítő női kezek irányítanak”– világít rá Sándor Tamás sebészprofesszor egy Harsányi Zsolt-előadásról szólva.
Az avantgárdista fanyalgást, lázadozást minden fronton legyőzte tehát az egyszerű és tiszta nóta szépsége, öröme, „a közjó szolgálatából kikerekedő érték”. Az ember a fontos – állapítja meg Piros Ildikó is találóan a lapszámot záró interjúban, melyben Huszti Péterrel a családi boldogságról mesélnek.
A számtalan felemelő intelem és megfigyelés között a legfelemelőbb talán a hitvallás bátorsága, amikor például Hargitay András többszörös világbajnok úszó és Temesi Ferenc Kossuth-díjas író a várható következményekkel mit sem törődve vallja meg, hogy eb ura fakó, ők igenis szeretik a focit.
„Talán sokaknak nem tetszik, amit mondok” – vezeti fel a stadionépítést támogató vallomását Hargitay. Temesi sem rejti véka alá focirajongását, pedig „manapság” ez szerinte nem szokás a magyar irodalomban. (És Darvasi?, Esterházy?, Kukorelly?) Gondolati merészségre vall az a következtetése is, hogy „olyan a foci, mint a szerelem”. Az ilyenekért érdemes megtanulni olvasni.
Huszár, most igazán szükség van rád
Az írókolléga, Bayer Zsolt még ennél is továbbmegy, ritka mélyet, szépet, igazat, magyarost írt jóféle pohárka borocskáról, tiszta csendű falucskáról, hóval befútt, karácsonyi szentmiséről, örök magyarságról és a „ránk törő, de még helyére szorított idegenség”-ről.
Olyat, hogy attól tán még az efféle, problémátlan szépségek öregapja, gróf czegei Wass Albert is el-elkámpicsorodna, ha le találna nézni a Magyarok Istenének magas egéből a szélfútta Kárpátok hegyei mellett kicsinyég a Magyar Krónikára is. Ha pedig Karinthy Frigyes vehetné kezébe a kis remeket, nyomban összetépné, és a szemétre vetné Bayer írásához viszonyítva erőtlen és halavány Szabolcska Mihály-paródiáját.
Nyomában jár igyekvő tanítványa, Szentesi Zöldi László is, „belső veszedelemnek” nevezvén, gróf Tisza Istvánnal teljes egyetértésben például a választójog kiterjesztésének követelését, ama rémes „radikális demokráciát”. Az Isten is megóvjon attól.
Bencsik András is régi dicsőségünk irányába fordul, a magyar huszárt siratja a neki jutó hasábokon mint a régi, párjukat nem lelő magyar férfiúi erények szimbólumát, majd megjövendöli közelgő feltámadását: „Huszár, most igazán szükség van rád” – szólongatja. Vajha meghallaná, s jőne seregestül.
Az is kiderül a lapból, hogy a hivatalban lévő politikusok nemcsak úgy tesznek, hanem jobbára tényleg semmit sem gondolnak a kultúráról.
Balog Zoltán miniszter a prágai könyvvásár kapcsán osztja meg velünk Közép-Európáról szóló megfontolásait, és magától értetődően kulturális nevelődési célokat is kitűz, mivé is lenne egy kormánytisztviselő, ha nem próbálná kicsit megnevelni kulturálisan nemzetét és régióját: a cél tehát az, hogy a térség a jövőben is inkább Hrabal Sörgyári capricciójából és Márai „gyertyás könyvéből” ismerjen magára, mint egy amerikai sitcomból.
Különleges eredetiséggel nyújt szellemi és lelki táplálékot
A tömegkultúrából a lap értékrendje szerint legfeljebb Honthy Hanna és Lagzi Lajcsi jöhet tehát szóba, utóbbi fellépését el tudja képzelni Kerényi Imre a Várkert Bazárban, előbbit, szegényt, csak odaképzelte az átadásra.
Várkonyi Nándorról, a múlt század művelődéstörténetek egyik legérdekesebb figurájáról Tarlós István főpolgármesternek mindössze annyi jut eszébe, hogy őt is elnyomták a kommunisták, akikről nem volt jó véleménye. Ezen túl pedig: „munkássága rendkívül sokoldalú”, „szemléletmódja, stílusa többnyire érzékelhetően transzcendens filozófián alapul”, „különleges eredetiséggel nyújt szellemi és lelki táplálékot”.
Várjuk mindenesetre Simicska Lajos lírai költeményeit, hátha azoktól lélekben gazdagabbak leszünk.
A kultúra a Magyar Krónika szerint reprezentációs felület: többször visszatér, hogy ha értékeinket megmutatjuk az ide látogatóknak, ők majd otthon megemlékeznek a magyarokról és a magyar név megint szép lesz.
„Törekedjünk a tömegek elbűvölésére” – javasolja Kerényi. Amit csinálunk, legyen nagy, látványos, reprezentatív és ünnepi. Vitathatatlan színpadi érzékével be is rendezi a Várkert Bazárt, felveti, hogy például ünnepelhetnék itt, nálunk az Európában élő kínaiak „közül a nyugtalanok” a holdújévüket, ne kelljen Pekingig menniük érte. „Megkaphatják a kínai operát is, a kínai konyhát is, a kínai társasjátékokat is”, sőt „a föld alatti, hatalmas térben kedvükre durrogtathatják a kínai petárdákat is”.
Mindezzel a világon semmi gond nincsen, felháborodásra pedig végképp nincs semmi ok: a Fidesz pártalapítványa adja ki a folyóiratot, szíve joga. Továbbá, mivel Kerényi Imre egy ízben nyilvánosan is reménykedett, hogy e sorok íróját is megszólítja majd valami az újságban, muszáj bevallanom, hogy megtörtént: nagyon szép Csukás Istvánnak a Kultúra-rovatot nyitó verse. Több költőt, kevesebb politikust a Magyar Krónikába!
