– A rögzítő drótot – újabb parancsig – 15 centis darabokra kell vágni. Harapófogóval. Harapófogó még nincs.
– Mindjárt érkezik – kiáltott oda egy tiszt, aki húsz méterrel odébb telefonon tartotta valakivel a kapcsolatot. Addig is a brigádok elfoglalták a helyüket. Két teherautóval a startponthoz vitték a gyoda-tekercseket. Az egyik jármű egy Tátra dömper volt. Szóba elegyedtem sofőrjével.
– Ez egy 40 éves autó – avatott be a muzeális masina életrajzába a volánnál ülő, 60 éves, szegedi férfi. – Egy vállalkozó hobbiból tartja, ő adta nekem kölcsön erre a munkára. Masszív gép, papíron 12 tonnát bír, de volt már rajta kétannyi is.
A kerítésépítés váratlanul jött, ilyen gyorsan nem könnyű munkagépeket találni.
Embert se. A jó szakembereknek nyáron van munkájuk.
– Akkor maga se jó szakember?
– Én, ha akarok, dolgozok, ha akarok, nem. Külföldön dolgoztam, kitaníttattam két egyetemista gyereket, lakásaim vannak, kiadom, elvagyok belőle.
Eközben a katonák vastag kesztyűben hozzáfogtak a gyoda kicsomagolásához. Esetlenül, a pengéktől félve tépték a drótról a papírt. Egyiküket, aki mereven állva szemlélte a többieket, megszólítottam. Arról érdeklődtem, csináltak-e már ilyet? Csend volt a válasz.
– Nem beszélhet? – faggattam tovább a sóbálványszerű férfit.
Nem válaszolt, csak nézett maga elé, rendíthetetlenül.
Mielőtt autóval kigurultam a kerítésépítőkhöz, belefutottam tucatnyi menekültcsapatba, Ásotthalom külterületén, egy buszmegálló mellett alakították ki a 2-es számú gyűjtőpontot, ahol reggel hatkor két rendőr százhúsz menekültre vigyázott. A főképp Afganisztánból és Szíriából érkezettek többsége a földre leterített takarókon aludt. A férfiak néha négyen-öten egymáshoz simulva feküdtek, fordulni se lett volna esélyük, de nem is forgolódott senki, álmuk az ájulással volt rokon. A csoportban akadt néhány asszony is, ők némán ülve virrasztottak cumizó, babát szorongató gyermekeik mellett.
Angolul csak páran értettek. Egyikük, a 34 éves Hisem tanító volt Szíriában, s Németországba készül. Hét napig jött vonattal, busszal és gyalog. Felesége és két gyereke Törökországban maradt, ott várják ki, hogy a férfinak sikerül-e befogadást és megélhetést találni. Egy huszonéves férfi mezítláb állt Hisem mellett, cipője szétszakadt, eldobta. Nem érdekes, mondta, és mosolygott.
Látva, hogy a menekültekkel beszélek, megszólított a biciklin tanyája felé hajtó, 61 éves Makra István. A köpcös férfi kifakadt:
– Mit keresnek itt ezek az emberek?! Ez nem az ő hazájuk!
– Úgy tűnik, mintha élveznék ezt az utat? – kérdeztem vissza.
– Biztosan nem – morogta Makra. – De épp ezért maradjanak otthon! A házam elé szarnak, elszórják a koszos, levetett holmijukat. Leszedik a fáinkról a gyümölcsöket. Van egy öcsém, aki születése óta fogyatékos, én gondozom. Ő fél tőlük. Nálunk nincs víz, csak a kút, a vécé az udvaron van. Az öcsém nem mer kimenni. Menjenek haza ezek az emberek! Nem lesz nekik helyük nyugaton sem.
Még hosszan beszélgettünk, s Makra István néhány érvem hatására elismerte, hogy a menekültügy roppant nehéz kérdés, és bevallotta, ő se tudná megoldani.
Az ásotthalomi határátkelőhöz vezető úton egy 70 fős csoport jött velem szembe. Afgánok, szomáliaiak, nigériaiak. A csapat az átkelőtől száz méterre, a szántón – vélhetően szerb területen élő „idegenvezető” irányításával – lépte át a határt, aztán magyar területen visszatért az országútra. Váltottunk néhány szót, s egyikük megkérdezte, van-e vizem? Van, feleltem, s felnyitottam autóm csomagtartóját. Tízen rohantak oda, húszan, aztán mind, félrelöktek, kikapták a hatos csomagolású ásványvizet, letépték a fóliát, és elemi szomjúsággal ittak. Akinél a palack volt, az egy-két kortyot nyelhetett le, mert a mellette állók már kirángatták kezéből flakont. Csak akkor nyugodtak meg, amikor kiürült a hat palack.
– Sorry – nézett rám szégyenkezve egy huszonéves szomáliai férfi, majd sorba odajöttek, és elnézést kértek viselkedésükért.
Azt feleltem, hogy semmi gond. Ami, persze, nem igaz.
