„Megyünk, míg elegen nem leszünk”

„Bemozdítjuk a civileket, mert nincs már miről tárgyalni. Van egy csapat nővér és orvos, akik változást akarnak, akikkel együtt kimegyünk az emberekhez az utcára. És ha már elég sokan vagyunk egy helyen, akkor majd ott maradunk, és nem megyünk haza” – magyarázza Sándor Mária, hogy miért is indultak el kora reggel majd egy busznyi ápolónővel, valamint az Eleven Emlékmű csoport tucatnyi tagjával. Utóbbiakat eredetileg a Szabadság téri, német megszállási emlékmű elleni tiltakozás hozta össze. Előbb az emlékmű kijelölt helyére vittek mécseseket, emléktárgyakat, valamint állítottak két fehér széket. Azóta a székeik szaporodtak, hol itt, hol ott állítják föl őket, hogy az emberek odaülve elmondhassák véleményüket fontos társadalmi ügyekben. Székeik most Debrecen sétálóutcájára kerültek. A moderátor Lukács András egyetemi tanár, matematikus. Őszi szünete van, ráér a csapatot erősíteni.

Kincses Gyula volt egészségügyi államtitkár is beállt a sorba Földi D. Attila / Népszabadság

Lassan itt is elkel minden szék. Újabb fekete pólós is érkezik, Harasztosi Lászlóné ápolónő, a berettyóújfalusi kórházból. Míg Máriát meg nem ismerte, nem érdekelte az érdekvédelem. Most, egyetlen szabadnapját is föláldozza a fórumra. Mint mondja: 37 éve van a szakmában, de most először büszke arra, hogy ápolónő. Az ápolónők hozzák a saját történeteiket, például arról, hogy a kormány hiába mondja: európai szintű ellátást kapnak a betegek, ha az intenzív osztályon a múlt héten sem jutott az életveszélyes állapotban beérkezőnek őrzőmonitor. Beszerezni is csak fél év alatt lehetne. Az, hogy mi lett a beteggel, a képzeletünkre marad.

Közben a fehér székek közönségének Kiss László arról beszél, hogy mostanra olyan terhek vannak az egészségügyben dolgozókon, akkora a pénzhiány, hogy már senkinek sem tudnak biztonságos ellátást nyújtani. Ők is nehezen élik meg, hogy a betegek nem azt kapják, ami elvárható lenne. A debreceniek kevéssé méltányolják ezt a vallomást, ha már szót kaptak a beszélgetésben, az egészségügyben elszenvedett személyes sérelmeiket sorolják.

A fekete pólósok akciója Debrecen belvárosában Földi D. Attila / Népszabadság

Vásárhelyi Mária Magdolna nyugdíjas szülésznő szerint sincs az jól, hogy a kormány focipályákat építtet, a magyar nép meg hullik, mint a légy. Hiába egykori kolléga, úgy bánnak vele, mintha a futószalagon egy tárgy lenne. Mert hogy lehet az, hogy az asszisztens előbb szúr a vénába, és aztán paskolja meg a karját? És ha ezt szóvá teszi, azt mondják: ha nem tetszik, menjen máshova. Máskor meg, amikor nem egyezett bele a harmadik mellműtétbe, az orvos kiröhögte, és azt mondta: csak pszichés baja van, nincs szüksége orvosra.

Sándor Mária bocsánatot kér azok helyett, akik az asszonyt viselkedésükkel megbántották. Szerinte éppen a fizetség hiánya miatt vannak olyanok a szakmában, akik nem oda valók, és ezért nincs elég jó szakember a betegágyak mellett. Elismeri, jogosak a sérelmek, és hogy éppen azért küzd, hogy tisztességes, becsületes ellátást kapjon, olyat, ami jár neki. Megyünk, míg ehhez elegen nem leszünk – állítja a karizmatikus asszony.

Kulcsár Sándorné betegként jól ismeri az egészségügyet, mint mondja, ő soha nem tapasztalt figyelmetlenséget. De azt nem érti, hogy a megyei kardiológián hat hónapos előjegyzés után miért kellett a vizsgálatra megjelölt időponthoz képest még hat-hét órát várnia, mire megérkezett az orvos. Száznál is többen várakoztak rá, s amikor végre előkerült, alig jutott 3-5 perc egy betegre, ezalatt is főként a számítógépbe írt valamit. Hogyan lehetséges ez?

Sándor Mária egyenként szólította meg az embereket az utcán Földi D. Attila / Népszabadság

A körbe csöppent civilek közül Beke Mária a férje történetét meséli, aki 2013 tavaszán halt meg, éjjel vitte be a mentő légzési nehézséggel, másnap, amikor meglátogatta, azt látta, hogy a férje ki van kötve az intenzív osztályon. Kiderült, beszállítása óta azon kívül, hogy kikötözték, nem nézett rá senki, nem kapott se enni, se inni. Úgy vélte: az egészségügyben dolgozók nem félnek semmitől és senkitől. Mert kérdem én – mondja –, ha a szakma azt írja elő, hogy lekötheti a beteg kezét, akkor azt nem írja elő, hogy rá is kell nézni? Hiába van tízezer jól dolgozó, ha van egy ilyen, ez ellen is kéne tenni – mondja.

Soltész Sándor, a kardiológiai intenzíves ápoló azt meséli, hogy egy, a saját szakállára végzett felmérése szerint a debreceni klinikán 147 ápoló hiányzik, ahhoz képest, amit a minimumként előírnak. Csak a tüdőklinikán feleannyian vannak, mint ahányra szükség lenne. Mindenki jóval a megengedhető túlmunka-lehetőségek fölött dolgozik. Fáradtak, kiégettek az emberek. De ez még – mondja – nem jogosít fel senkit, hogy méltánytalanul bánjon a beteggel. A változáshoz viszont szükség van összefogásra, támogatásra.

Egy idős férfi, nevét nem mondja, elnézést kér, hogy panasza van, és arról beszél, hogy tízéves kálvária után a felesége meghalt. Négyszer műtötték, de a háziorvos egyszer sem ment ki meglátogatni, pedig külön elment hozzá és kérte. Csak egy hospice nővért rendelt ki nekik, aki viszont olykor valóban becsöngetett, de soha nem akkor, amikor szükségük lett volna arra. Az orvos csak akkor jött, amikor a felesége már meghalt. Most ő is beteg, januárban szüksége lett volna egy laborvizsgálatra, de csak most novemberre kapott időpontot. Reklamált, hogy ennyi idő alatt egy olyan öreg ember, mint ő, akár meg is halhat, nem segítettek. Annyit mondtak: menjen el a magánrendelőbe, ott rögtön megcsinálják. Csakhogy 40-50 ezer forintos havi jövedelemből nem tud odamenni...

Egy hajléktalan férfi sűrűn elnézést kér és azt kérdi: ennek mi értelme van? Nem tíz embernek kéne itt beszélgetni, miért csak ennyien vannak itt? Nincs válasz. Egy asszony azért ragadja magához a mikrofont, hogy elnézést kérjen a debreceniek nevében, hogy azok nem jöttek el nagyobb számban a térre.

Autósokat is győzködött Sándor Mária Földi D. Attila / Népszabadság

A fekete pólósok következő állomása Hajdúszoboszló. Itt a város alpolgármestere, Holoda Attila személyesen is részt vett a szervezésben. A helyi vezetők, köztük ő is, függetlenként, civilszervezetek képviseletében politizálnak. A város ettől a béke szigete időtlen idők óta. Az egészségügy ugyan itt is hoz panaszt, de nem annyira a városi szakrendelő, mint a debreceni kórházi ellátás a téma.

Ahogy besötétedik a csapat megint buszra száll. Megfáradtak a molinótartó nővérek, Kiss László pedig, aki éjszakai műszak után  indult debreceni útra, már nem is álmos. Lelkesen beszélnek arról, négy- vagy ötszáz szórólapot osztottak, és számtalan kitűzőt adtak az embereknek. Van, aki aggódik, időben Pestre érünk-e, mert műszakja van. Várják a betegei.

A fórumokról, az egészségügyben dolgozókkal nem éppen szolidáris megszólalások ellenére Sándor Mária utóbb azt mondja: ő elégedett, a lényeg, hogy az emberek leültek közéjük és beszélgethettek. A cél amúgy is az, hogy rátaláljanak helyi civilszervezetekre, olyanokra, amelyekkel egymásba kapaszkodva egymást segíthetik. „Sokan az asztal mellett akarnak eredményt elérni, pontosan azok, akik már húsz éve csak tárgyalnak, és nem jutottak sehova. Mi azt gondoljuk, radikálisabb fellépésre van szükség. Mindig is azt mondtuk, hogy a mi érdekképviseletünk a magyar kormány, őket mi arra választottuk, hogy képviselje az érdekeinket, és mi vagyunk azok a civilek, akik ezt számon kérjük rajtuk. Egyre többen leszünk, akik azt gondolják, hogy jár a magyaroknak a tisztességes ellátás.”
Úgy legyen.