Az árusok szerint alaposan kibabráltak velük „a mohó állatkerti vezetők” és azok a „csókos vendéglátósok”, akiknek szúrta a szemét a bódésor, és „akiket zavart, hogy a bódésok nem 800 forintért árultak egy adag vizezett üdítőt”. Ágiéknak, Kazi maminak (Ilike néninek, aki egykor kazettákat árult), Marcsinak, Gróf Babinak, Hajniéknak, Las Bélának, Ernőkének, Szerénának és a többieknek azért kellett menniük, hogy a Liget Zrt. növelhesse a zöldfelületet, és három igényesebb pavilont építhessen, amelyek jobban illenek a műemléki környezethez. Valójában viszont azért zavarták el őket, hogy egy-egy vendéglős szabadtérre kiterjesztett érdekeit, no meg a jó időben felhúzott tóparti bisztrók forgalmát ne zavarják többé – vélik.
A 14 család most földönfutó lesz, szögezték le az árusok. Köztük van a 67 éves Mohácsi Béláné Ládi Julianna, aki 42 éven át árult a Városligetben, ő volt az első, aki felépítette pavilonját az „átkosban”. – A férjem kapta az engedélyt – mondta a sírással küszködő idős asszony –, mindig rendesen fizettünk, soha nem lázadtunk az ellen, hogy leraboltak bennünket. Három gyermekem van és négy unokám, a legnagyobb fiam jóformán itt született, ez volt a megélhetésünk. Leírhatja, hogy végünk van. Még Orbánnak is írtam, hogy segítsen rajtunk, benne lettünk volna bármiben, építettünk volna új pavilont, ha tudtuk volna, hogy itt maradhatunk. De mindig csak egy évre kötöttek velünk szerződést. És úgy, hogy egyetlen kereskedővel sem tárgyaltak. Kaptunk egy e-mailt, arra lehetett néha válaszolni. Rövid úton ki lettünk rúgva, ez az igazság.
 |
| A szerző felvétele / Népszabadság |
Hogy mit árultak a fűtetlen bódékban? Többnyire olyan szuvenírt, amelyet a külföldiek szívesen megvettek. Fürdőkellékeket, ruhaneműt, gyerekjátékot, perecet, kesztyűt, mikor mi kellett éppen. A téli hónapokban már felkopott az álluk, mert szemközt, a Vajdahunyad-vár előterében minden héten valami evős és sok szeméttel járó fesztivált rendeztek, a nép nem a bódésorra járt lakmározni, hanem oda. Igaz, ott sátranként 200 ezer forint bérleti díjat kértek három napra, és a mobilvécé mellett etették a vendégeket mangalicakolbásszal. – Az mennyire volt kulturáltabb, mint perecet enni a gagyi bódésoron? – tették föl a kérdést a cuccaikat szortírozó árusok.
– Nem illünk a városképbe – foglalta össze a szomorú helyzetet a 12 évet itt töltő szuvenírárus, Kósa Éva, aki immár nem tud versenyezni a területet 99 évre az államtól megkapó, a monstre múzeumi negyed tervével előlépő Liget Zrt.-vel. – A végén már a balkáni állapotok miatt is le lettünk szólva, mintha csak és kizárólag mi lettünk volna a környék lepusztulásának okai.
Az árusok – akik között akad, aki öt éve milliókért vette a bódét, mert arra számított, hogy az idők végezetéig maradhat – azért kénytelenek maguktól pakolni, mert csak így kaphatják vissza kéthavi bérleti díjukat, ez a voltaképpeni kaució. Többen úgy oldották meg a problémát, hogy nem kértek pénzt az elbontott anyagért, és szerencséjükre találtak olyanokat, akik a szerény fémoszlopokért, a kevéske fáért és egy-két berendezési tárgyért cserébe eltüntetik a barna bódékat, Budapest elmúlt negyven évének jellegzetes építményeit, melyek előtt oly sok család megállt héliumos lufit fújatni a gyereknek. Nem volt olcsó, de a kereskedők az éhes gyerekek és a szomjas felnőttek miatt tudtak talpon maradni. Akinek esze volt, itt kinn kezdett enni, benn, az Állatkertben ugyanezt már csak aranyáron tehette – és teheti meg ma is.
|
Mohácsi Béláné 1980 óta árult itt
A szerző felvétele / Népszabadság |
– Azt ígérték, három új pavilont építenek tavaszra – mondta Mohácsi Béláné, miközben megmentett két gázpalackot, és a havi négyszáz forintos bérleti szerződést tartalmazó régi papírját mutatta 1980-ból. – Bárki jelentkezhet. De nyilván már megvan, kié lesz a három új hely. Megyünk a levesbe, csodálkoznék, ha a régiek közül valaki vissza tudna jönni. Itt már csak az boldogulhat, aki jóban van a ligetesekkel.
