– De hiszen most is itt vannak, szivattyúznak – jegyzem meg.
– A korábbi belvíznél is a saját pénzemből kellett szivattyút vennem. Azt mondták, nem ér annyit a házam, amennyibe az került.
Forgó Henrik, Csanytelek független polgármestere szerint valóban tanácsolták az embereknek, hogy a saját biztonságuk érdekében maguk is vásároljanak szivattyút. Az önkormányzat által beszerzett, kölcsönvett, kikönyörgött nagy teljesítményű gépekből ugyanis csak a legveszélyesebb helyekre jutott. – 2010–2011 telén ötven ház is összedőlhetett volna a faluban, ha nem dolgozunk éjjel-nappal – meséli a polgármester. – Összesen nyolc ház roskadt össze, abból is négy lakatlan volt.
Csanytelek a Tisza–Dong-ér zugban fekszik, Kiskunhalastól idáig gyűlnek a fölösleges felszíni vizek a Dong-érben. De a Homokhátságról is ide folyik ki a talajvíz, még Kecskemét alól is. A 2900 lakosú Csanytelek akkora területen fekszik, mint a 16 ezer lakosú Kalocsa. Nagyobb esők után az iskolás gyerekek nejlonzacskót kötnek a cipőjükre, mert gyakran víz alatt áll a település 27 kilométernyi földútja.
– A szakma támogatta a csatornázási pályázatunkat, amelynek költségét a tervező 320 millió forintra becsülte, de részenként is megvalósítható lett volna. Csakhogy kiderült, a döntéshozók másnak akarják adni a pénzt. Szegeden még több mint 70 pontot kapott, de aztán Pesten kétszer újrapontozták. Utoljára már 60 pont alá nyomták, ami nem megfelelő minőségűt jelentett. Ismerős pályázati szakemberektől visszahallottam, az lett a végső érv az elutasításra, hogy nem tudtunk elég magas kárértéket felmutatni 2011-re. Ha akkor hagytunk volna összedőlni 40-50 házat, az most jó pontokat jelentett volna – mondja a polgármester.
A szentesi önkormányzat megoldotta, hogy a belterületén érdemi belvízprobléma nincs. A környező földekről persze zúdulna be a víz, ha hagynák.
– Már ott tartottunk, hogy védőárkot kell ásni a város köré – mondja Szirbik Imre, Szentes szocialista polgármestere. Az állam ugyanis magához vonta azokat a belvízcsatornákat is, amelyeket korábban a vízgazdálkodási társulatok működtettek a földtulajdonosok által befizetett pénzből.
„A védekezés nemcsak mérnöki, hanem tudományos feladat is”
A mai magyar vízügyi rendszerből – sokszor rövid távú kényszerek miatt – hiányzik a vízkészletekkel való átfogó gazdálkodás – állítja Rakoczai János docens, a Szegedi Tudományegyetem természetföldrajzi és geoinformatikai tanszék kutatója. Szerinte hibás az a szemlélet, hogy a vízügyi igazgatásnak csak a kárelhárítás a kiemelt feladata. A szivattyúzás roppant hatékonynak látszik, pedig hatása gyakran csepp a tengerben.
A belvíz zöme vagy elpárolog, vagy beszivárog a talajba – magától. Belvíz három módon képződik. A beszivárogni nem képes víz összegyűlik a földfelszín mélyedéseiben. Felszínre kerülhet a sok csapadék hatására megemelkedő talajvíz is. A harmadik típus a „sorban állási” belvíz: a csatornákban gyorsabban szaporodik a víz, mint ahogy a szivattyúk képesek átemelni a folyókba, így a csatornák menti földek is víz alá kerülnek.
Átlagos évben a természet elrendezi a dolgot – beavatkozni csak szélsőségesen sok csapadék esetén szükséges. Akkor sem az a jó megoldás, hogy elvezetik a vizet – 2000 például belvizesnek indult, mégis az eddigi legszárazabb évünk lett.
Régen is volt belvíz, ám akkor az emberek ennek tudatában építkeztek, gazdálkodtak. Ma gyakran nem nézünk vissza, csak előre, mondja a kutató. Az önkormányzatok telket osztottak vízjárta helyekre. Sok új gazda saját bejárót akart a földjéhez – betemette hozzá a belvízelvezető árkot. Egyes autópályák építkezésénél „elfelejtkeztek” az áramló vizekről.
A belvíz elleni védekezés nemcsak mérnöki, hanem tudományos feladat is. Meg kellene őrizni a helyben keletkező csapadékot, védekezés helyett belvízgazdálkodást folytatni. De ez csak felkészült szakembergárdával és a mainál rugalmasabb döntési mechanizmussal valósítható meg. A vízügyi igazgatóságoknál inkább erősíteni, mint gyengíteni szükséges a szakmai hátteret, hogy a helyben hozott döntések tudományosan megalapozottak, megfelelő pénzügyi háttérrel kellően hatékonyak lehessenek.
– A belvízvédelem most két szék között a pad alatt tartózkodik – jegyzi meg a szentesi polgármester. – Leginkább a társulások vagyonáról vitáznak, ami nonszensz, mert nem állami eszközök, hanem a földtulajdonosok hozzájárulásából vásárolták azokat. A víz ellen védekezni viszont a társulás már nem tud, mert nincs pénze, a vízügyi igazgatóságok meg azért, mert még nincs pénzük. Korábban a polgármesterek rendelhették el a belvízvédelmi készültségi fokozatokat – most csak az első fokút rendelhetik el. A másodfokú készültséghez már pénz kellene, arról a katasztrófavédelem dönthet. Ez a jog azért került hozzájuk, hogy ne költsék felelőtlenül az állam pénzét, kétszer is meggondolják, mikor rendelnek el költségesebb fokozatot.
– Nekünk sincs sok pénzünk – teszi hozzá Szirbik Imre –, de mondtam a vízügyeseknek, ad a város pár százezer forintot gázolajra, csak csináljanak már valamit, mert például a kertészeknek kétévi termésük esik ki, ha tavaszig ott rothad a víz a fóliasátor meg az üvegház alatt.
Móra József gazdálkodó elvisz bennünket a cserebökényi részre. Valaha ott rizstelepek voltak, aztán öntözött legelő – ma már csak egyszerű állami természetvédelmi terület. Az út másik felén kiterjedt, vizes szántóföldek, egy részükön még nem tudták betakarítani a tavalyi termést.
– Az államnak is érdeke volna, hogy ne álljon mindenütt a víz, nem? – kérdezem.
– Az állam nem földműves, hanem tulajdonos. Akik pedig a tulajdonos érdekeit képviselik, azoknak egészen más az érdekük – válaszolja a gazda.
