Fahidi Éva és társai úgy döntöttek, eleget tesznek a meghívásnak. Nem győztek csodálkozni, hogy Németországban milyen hatalmasat fordult a világ. A gyerekek ünnepséget tartottak a tiszteletükre, egyik rendezvényről a másikra mentek, a németek elhalmozták őket szeretettel. Az ott töltött egy hét fordulatot hozott Fahidi Éva életében. Nem ért egyet azokkal, akik szerint az idő mindent meggyógyít. Ellenkezőleg. Csak elmélyíti a hiányérzetet. De az idő múltával megtanulhatjuk kezelni a traumáinkat, megtanulhatunk velük együtt élni.
Fahidi Éva megírta visszaemlékezéseit A Dolgok Lelke címmel, amit németül és magyarul is kiadtak. Most jelenik meg a harmadik kiadás. Nincs olyan jelentős német újság vagy televízió, amely ne készített volna vele interjút. Valószínűleg azért esett rá a választás, hogy a túlélők nevében beszédet mondjon Berlinben. Ha megkérdezik, mi a foglalkozása, nem nyugdíjas külkereskedőként mutatkozik be, hanem így: „holokausztaktivista”.
A kérdésre, mit érez, amikor újnáci propagandisták arról értekeznek, hogy Auschwitz–Birkenauban nem is történtek tömeggyilkosságok, keserűen mosolyog. Anatole France regényéből idéz, A pingvinek szigetéből. A tisztánlátáshoz kétszáz év szükségeltetik, mert a társadalomnak akkor már semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy megszépítse a történelmet. Fahidi Éva szerint a németek a ritka kivételek közé tartoznak: pár évtizeddel a náci bűnök elkövetése után Németország valóban megvalósította a múlttal való szembenézést, és ezáltal válhatott olyan országgá, amilyennek most látjuk.
Mi, magyarok még messze nem tartunk itt, éppen csak elindultunk az úton. Ha másként lenne, akkor nem épült volna fel a sasos-arkangyalos emlékmű, amely Magyarországot áldozatként tünteti fel, minden felelősséget a német megszállókra hárít – mondja Fahidi Éva, aki többször részt vett, fel is szólalt a máig tartó Szabadság téri tiltakozó demonstrációkon. Fiatalkorából az is élesen megmaradt az emlékezetében, amikor 1945-ben visszatért a pokolból Debrecenbe. A lakásukban lévő tárgyakat széthordták.
Némelyek önként visszahoztak ezt-azt, de a porcelán étkészletet például csak „névtelen bejelentés” után sikerült előkeríteni: egy tanyán rejtették el, a gabonatárolóban. A szemközt lakó családra, amellyel baráti viszonyban voltak, elhurcoltatásuk előtt „töménytelen mennyiségű” ágyneműt bíztak. – Átmentem Irénke nénihez, és kértem vissza. Azt mondta, náluk nincs semmi – meséli Fahidi Éva.
– Kinyitottam a szekrényt, még az ágyon lévő paplant is felhajtottam, mutattam, hogy az mind a miénk. Könnyű volt megismerni. Akkoriban az volt a szokás, hogy a lányoknak kiskoruktól gyűjtötték a stafírungot (kelengyét), és az ágyneműbe bevarrták a monogramjaikat. Irénke néni úgy tett, mintha mi sem történt volna. Felajánlotta, hogy kimossa azt, amit már használtak…
Fahidi Éva találkozott olyanokkal is, akik tiszta szívből segíteni akartak. A legborzalmasabb körülmények között is van legalább egyetlen ember, aki képes önfeláldozó és tisztességes módon viselkedni. Egyébként pedig nem az elrabolt értékek jelentik a legrosszabbat, hisz az anyagi veszteség pótolható. Az emberi élet az, ami pótolhatatlan.
