|
Lassan öt éve lesz, hogy a Margit hídnál a búvárok megtalálták az emberi maradványokat. A temetésről azóta sincs megállapodás
Margit híd sajtóiroda |
Az első megállapítások szerint a csontokon sok olyan súlyos sérülés nyoma, például törés, repedés volt felfedezhető, amely a halál időpontja körül keletkezhetett. Többen furcsállották, miként maradhatott meg a gyorsan folyó Dunában közel hetven évig, egy kupacban ez a lelet. A magyarázat egyszerű. Egy, a híd korábbi felrobbantásakor leszakadt fémlemez ferdén beakadt a mederbe, ez alá sodródtak be a maradványok, majd be is ágyazódtak.
A csontokat sokfelé vizsgálták, így a Semmelweis Egyetem Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézetében és az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézet Budapesti Orvosszakértői Intézetében is, dr. Susa Éva vezetésével. A főbb megállapításokkal senki sem vitatkozott, ám a temetést mégsem szorgalmazta különösebben senki. Ennek egyik oka talán a múlttal való túl óvatos szembenézés lehet, a „minek feltépni a régi sebeket" típusú hozzáállás. De akadt még egy ok. A feltételezések között az is szerepel, hogy esetleg mégsem Dunába lőtt zsidók lehetnek az áldozatok.
A Margit híd Pest felé eső része 1944. november 4-én felrobbant. Német utászok a hídrobbantáshoz szükséges tölteteket szerelték fel éppen, miközben a hídon ment a forgalom. A robbanószerkezet véletlenül beindult, a leszakadó hídrészlettel együtt sokan a Dunába zuhantak. Szombat dél lévén nagy volt a forgalom: 100 és 600 közé teszik az áldozatok számát. Tudjuk, hogy egy munkaszolgálatosokat szállító teherautó is ott haladt éppen át, sok volt a gyalogos, és a hatos villamos két kocsija is a vízbe zuhant.
Jó páran akadtak, akiknek megtetszett ez a verzió a lelet eredetéről. Talán kényelmesebb, ha nem a magyarok által kivégzett magyar állampolgárokról van szó. Ha a csontok a hídrobbantás áldozataitól származnak, akkor valóban egyáltalán nem biztos, hogy ők zsidók, és zsidó szokások szerint kellene eltemetni őket. (Más kérdés, hogy így is a háború ártatlan áldozatai, akiknek jár a végtisztesség.)
|
| M. Schmidt János / Népszabadság/archív |
Ennek ellenére egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a Dunába lőtt emberekről lehet szó. Emellett szóltak a lövésnyomok, az, hogy a robbanáskor leszakadt lemez alá sodródtak be a maradványok, a helyszínnek a nemzetközi gettóhoz való közelsége is.
Hosszú ideig ilyenformán nem haladt előre az ügy, bár újra és újra elhangzott a történetet ismerők részéről, hogy zsidó szokás szerint kellene megadni a végtisztességet a soá ezen áldozatainak.
Aztán 2015-ben Dudás Eszter az ELTE Természettudományi Karának Biológiai Intézeténél a biológus mesterszakon írt egy diplomamunkát Csontmaradványok vizsgálata klasszikus antropológiai és molekuláris genetikai módszerekkel címen. Ebben tudományos alapossággal elvégzett vizsgálat, a csontokból vett DNS elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az áldozatok között férfiak, nők és gyermekek egyaránt találhatóak. Több esetben anyai ágon rokonok csontjai lehetnek a leletben (tehát nagymama, anya, gyermekek stb.). De a legérdekesebb eredmény az, hogy az e szempontból vizsgálatra alkalmas tizenöt mintából kilenc nagy valószínűséggel anyai ágon askenázi (azaz nyugati zsidó) származású személytől való, míg a maradék hat mintából nem lehetett következtetést levonni. (Tehát ebben a hat esetben sem cáfolták az esetleges zsidó származást.)
Természetesen a felrobbant hídról is zuhanhattak zsidók a Dunába, ám itt már minden jel egy irányba mutat, gyakorlatilag bizonyossá téve, hogy a nyilasok áldozatait találták meg.
A zsidó vallási törvények szerint a halottat a lehető leghamarabb el kell temetni, méghozzá zsidó temetőben. Ezek után az ortodox zsidó hitközség temetési ügyeit intéző Chevra Kadisa, a Szent Egylet azzal a kéréssel fordult a hatóságokhoz, hogy a csontokat adják ki nekik, hogy megadhassák a hagyományok szerinti végtisztességet. Miután Magyarországon hasonló eset nem fordult elő, Izraelből is kértek rabbinikus tanácsot. A válasz az volt, hogy zsidó temetőben kell örök nyugalomra helyezni ezeket az áldozatokat, még azoknak a maradványait is, akikről nem bizonyosodott be egyértelműen, hogy zsidók, ám ez több mint valószínű.
Felvetődött az is, hogy a DNS-vizsgálatok ma már viszonylag olcsók, így akár olyan jelentkezőktől is lehetne DNS-mintát venni, akik feltételezik, hogy valamelyik felmenőjük ott lehet az áldozatok között. Akár e rokonságra utaló bizonyíték is előkerülhet a kutatás nyomán. A temetést ugyanakkor egy kis civil csoport is szorgalmazza, amelyik jó alkalomnak tekinti mindezt arra, hogy az utókor számára felidézze az 1944–1945-ben történteket egy a nagyközönség számára is érdekes tudományos konferencián, amelynek szervezése éppen most folyik.
S, hogy mikor lesz a temetés? A hitközség képviselői Radnainé dr. Fogarasi Katalinhoz, a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI), vezetőjéhez fordultak, s miután az emberi maradványok sorsát e szervezetre bízták, tőle kérték az átadásukat. Radnainé szerint azonban mivel nem egyértelmű a maradványok származása, ezért ökumenikus szertartással kívánják őket eltemetni a Fiumei úti temetőben.
Kétségtelen, ez jobban beleillene abba a kormányzat által is sugalmazott történelemszemléletbe, amely szerint sokféle áldozata volt a háborúnak – ami tény –, és ezért nincs szükség a zsidó áldozatok külön kiemelésére. Pedig a helyzet viszonylag egyértelmű. A nyilas uralom napjaiban zsidókat lőttek a Dunába, felnőtteket és gyerekeket, férfiakat és nőket, családokat: az elkövetők minden valószínűség szerint magyar nyilasok és a velük együttműködők, így csendőrök is voltak. Az áldozatok maradványai évtizedek után előkerültek, majd tudományosan igazolást is nyert a meggyilkoltak származása. Ezután kérte a zsidó temetési egylet, hogy vallása szigorú szabályai szerint eltemethesse az áldozatokat, és emléket állíthasson nekik.
Fél évtizeddel az emberi maradványok megtalálása után a Nemzeti Örökség Intézete ezt egyelőre elutasítja. A Miniszterelnökségről annyi válasz érkezett, hogy a fővárosi önkormányzattól kértek állásfoglalást a temetés ügyében. Ám azt a kérést, hogy a holokauszt kivégzett áldozatait a zsidó vallás szabályai szerint temethessék el az övéik, egyszerűen válaszra sem méltatták az Orbán-kormány hivatalosságai.
Közben a történet híre sokfelé eljutott a világban. Sokan várják érdeklődve a folytatást. A korábbi amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis magyarországi működéséről szóló könyvében, A nagykövet asszonyban a következőket írta minderről, 2011-ben, amikor az első hírek megjelentek: „Amikor erről a tragikus leletről olvastam, a közönség szörnyülködésére és sajnálkozására számítottam, de legalábbis kíváncsiságára, ám a hírnek szinte semmi visszhangja nem volt.
A rendőrség később sem adott tájékoztatást, emlékszertartás sem volt. Amikor később zsidó csoportokkal beszéltem, azt állították, nem kaptak információt arról, mi történt a csontvázakkal, miután a rendőrség végzett a vizsgálatokkal, és nem kaptak lehetőséget sem, hogy eltemessék azokat. Rájöttem, hogy Magyarországon a problémát nem egyszerűen az antiszemita, neofasiszta hangok és tettek erősödése jelenti. A magyar társadalom egésze aránytalan passzivitással, apátiával reagált a radikális hangokra. A híd alatti csontvázak esetében úgy tetszett, a legtöbb ember inkább azt kívánta volna, hogy azok, az emlékekkel együtt, maradjanak ott a Duna hideg vizében."
