galéria megtekintése

Már a vigaszt is elveszik a szegényektől, hogy a halálban mindenki egyenlő

41 komment


Tanács István

Hogy mi a sok és mi a kevés, viszonyítás kérdése. Talán leegyszerűsítés az eddig taóra befolyt 300 milliárd sportcélú forintot például egy szegedi klinikaberuházás 14,5 milliárdjához mérni, de a kérdéseket azért érdemes feltenni. Mi a sok, mi a kevés, mi a jobb, a magán- vagy a közegészségügy?

2015-ben több mint 500 milliárd forint értékű fejlesztés valósult meg a magyar egészségügyben. Miért van az, hogy például Szegeden tavaly decemberben 14,5 milliárd forintért adták át a 265 ágyas új klinikai tömböt, további milliárdokért felújítják a rendszerváltáskor átadott klinikát, miközben egy közönséges vérvételre jelenleg is órákat kell várni, a várakozó betegek gyakran az előtérbe vagy az utcára szorulnak ki?

Az örök élet is megfizethető? Egyre szélesebbre nyílik az olló a között, ami orvosilag lehetséges és ami tömeges méretekben megfizethető.

Az egészségügyben is arrafelé halad a világ, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.


Talán még ebben az évszázadban eljön az idő, hogy az örök élet vagy az örök ifjúság is megfizethető lesz, és végleg elvész a szegényeknek az a régi vigasza, hogy a halálban mindenki egyenlő, és a gazdagoknak sem teszik a pénzüket a fejük alá. Hatalmas az egyenlőtlenség az egyes országok egészségbiztosítási rendszerei között is.

 

Az Egyesült Államokban költenek a legtöbbet egészségügyi szolgáltatásokra: a GDP több mint 16 százalékát. Valamivel több mint a felét privát forrásból finanszírozzák. De ha csak az ottani közfinanszírozás 8 százalékát hasonlítjuk össze a magyar adattal, akkor is személyenként és évente a a 4370 dollár áll szemben a 195 ezer forintos, vagyis 690 dolláros magyar költéssel.

A magyar egészségügyi rendszer legfőbb baja a pénzhiány. Alacsony a magyar GDP, és hosszabb távon nagyon lassan növekszik. Ennek is csekély részét fordítjuk az egészségügyre. Az OECD adatai szerint körülbelül nyolc százalékát – ám ennek közel egyharmadát magánzsebből finanszírozza, aki tudja. A gazdag Hollandia 11,8 százalékából tíz százalék a közfinanszírozás.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Nálunk névlegesen szolidaritás és nemzeti kockázatközösség alapú egészségbiztosítási rendszer működik. Csakhogy a közel tízmillió magyar állampolgárból ma is alig 4,2 millió fizet egészségbiztosítást a fizetéséből – a közalkalmazottak meg a közmunkások esetében ott is egyik zsebéből a másikba teszi a pénzt az állam. A piaci szférából mintegy 1,5 millió a minimálbér alapján biztosított személy. Közel hatmillió ember helyett az állam fizeti az egészségbiztosítást.

Hiába nő a GDP

2014-ben 3,6 százalékkal nőtt a GDP, 2015-ben 2,9 százalékkal – ez igazán javíthatna a helyzeten. Az Egészségbiztosítási Alap befizetései és kifizetései kis különbséggel megegyeznek. 2015-ben 1902 milliárd forintot fizettek ki egészségügyi kiadásokra, 2016-ra 1954 milliárd az előirányzat. Az egyik a GDP 5,91 százaléka, a másik a 6,01 százaléka. De ez sem mind gyógyításra megy. 570 mil­liárdot költenek pénzbeli kiadásokra –, táppénzre, rokkantsági ellátásra, gyedre –, természetbeni ellátásra 1370 milliárd, a GDP 4,21 százaléka marad. És ebből is jó sok elmegy még gyógyszertámogatásra, gyógyászati segédeszközökre. A tényleges gyógyító-megelőző eljárásokra a háziorvostól a klinikáig mindössze 982 milliárd jut – a GDP alig három százaléka.

Az OECD-tagállamok statisztikái szerint Magyarország nemcsak a pénzben, hanem az orvosok, ápolók számában is a sereghajtók között van. Élen állunk viszont a rákhalálozásban, dobogósak vagyunk a szív- és érrendszeri betegségek miatti halálozásban, abszolút listavezetők az elkerülhető halálozásban.

Még mindig viszonylag sok a kórházi ágy. A magyarok igen sok gyógyszert fogyasztanak – annak ellenére, hogy a gazdasági világválság idején főleg a gyógyszertámogatás rovására vagy 300 milliárd forinttal visszavágták az egészségügyi kiadásokat.

A rendszerváltozáskor a magyar egészségügy a fejlett és gazdag jóléti államok gyakorlata felé indult el: társadalmi önkormányzat felügyelte az egészségbiztosítást, ám a pénzhiány, a hozzá nem értés, a korrupció és a centralizáló hatalomvágy miatt 1999-ben állami felügyelet alá helyezte az egészségbiztosítást az első Orbán-kormány. A kórházak és szakrendelők többsége akkor még önkormányzati tulajdonban maradt – fenntartásukba az önkormányzatok elég sok saját forrást tettek bele.

Euróért gyártják, forintban vesszük

A mi szegény, veszekedős és korrupt országunkban nem működött jól az egészségbiztosítási önkormányzat. De nem igazán volt jó a települési önkormányzati intézményfenntartás sem: túl nagy különbségek voltak az egyes települések pénzügyi lehetőségei között, és a helyi politika is erősen beleszólt az egészségügybe. Ha változott a városházi többség, leváltották a kórházvezetést, presztízs­okokból szembeszálltak minden területi ésszerűsítéssel. Így aztán a második Orbán-kormány idején, 2012-től az állam lenyelte az egészségügyet is.

Azóta egészségbiztosítás helyett a kormány tetszése szerint elkölthető szociális adót fizetünk.

Központi irányítású hadigazdálkodást vezettek be – de ezzel kidöntötték a korábban duális kórház-finanszírozás önkormányzati pillérét. Azóta alig jut pénz fogyóeszközökre, javításra, azóta kell gyógyszert, kötszert, pelenkát magával vinnie a betegnek. 2007 óta nem változtak a normatívák, a gyógyítási kassza alul-fölül zárt. Az egész rendszer nem lépheti át a költségvetési korlátot – de az egyes kórházak túllépik, mert

egyelőre nem muszáj a teljesítményvolumen-korlátra hivatkozva meghalni hagyni senkit.

2007 óta nem nőtt az egyes homogén betegségcsoportok finanszírozása – miközben minden korszerű műszert, gyógyszert euróban vagy dollárban árulnak, ám a durva árfolyamveszteséget elszenvedett forintban kell fizetni érte.

A hírek szerint már újra el van adósodva a kórházak 80 százaléka. A sokféle kivétellel és tűzoltással a kifizetett bértömeg nőtt – azt nem lehet visszatartani. Az alapvető diagnosztikai eszközöket muszáj beszerezni, vagy bérelni a szolgáltatást. A karbantartás, a betegek alapvető komfortját szolgáló dolgok beszerzése már könnyebben elmaradhat. És ha nincs miből, akkor nem fizetnek a beszállítóknak – amikor már nagyon balhéznak, majd rendezi valahogy a tartozást az állam.

Nem azért adósodik el folyton az egészségügy, mert pazarolnak, hanem mert a finanszírozás a valós teljesítmény árát sem tartalmazza.

Közben a Fidesz-kormány egyre nagyobb teret enged a magánszférának. Csakhogy nincs megmondva, hol mi jár tb-re, és miért kell fizetni. Minden jár, de nem mindjárt és nem mindenkinek.

Beruházni jó. Pláne több százmilliárdért, és pláne az Európai Unió pénzén. Olyankor mindig lehet közbeszereztetni, dönteni, szalagot átvágni. Nagy pénzek mozognak erre-arra – de ne hallgassuk el: ilyenkor a betegek is jobban járnak. Más forrásból úgysem jutott volna fejlesztésre – pláne nem ennyi. A nagy értékű, modern épületekben, berendezésekben az is jó, hogy pár évig, míg a garancia tart, alig kell költeni rájuk.

Fizetni, de nem hálapénzt

Az egészségügyben ma is ugyanaz a kommunista gondolkodás által kifundált „szoftkorrupt’’ rendszer működik, mint a rendszerváltozás előtt – állítja Dénes Tamás, a nemrég alakult Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete (Reszasz) elnöke. Az eredeti „oszd meg, és uralkodj” elv érvényesült az elmúlt 25 évben is. A hálapénzzel, ezzel a ,,perverz ösztönzővel” egymás ellen lehet hangolni a szereplőket. Az egészségügy nem üzlet, de ahhoz, hogy ez az elv a gyakorlatban is megvalósuljon, a hálapénzrendszer helyett találni kell egy élhető alternatívát, mert a parás rendszer a legmocskosabb fizetős egészségügy.

A Reszasz reprezentatív felméréssel igazolta, hogy az orvosok 89 százaléka nem szeret a hálapénzes rendszerben élni. Elfogadják a hálapénzt, mert nincs más alternatíva, de a legtöbb orvos szeretne kiszámítható, tiszta rendszert.

Van egy szűk rétege az orvostársadalomnak, amely ma nagy valószínűséggel akár milliókat is zsebre tesz. A többségnek viszont az összes, amit kap, csak a túlélésre elég. Sajnos a mindenkori politika az előbb említett szűk rétegtől jobban fél, mint attól, hogy elveszítjük fiataljainkat, ápolóinkat, és szó szerint veszélyeztetjük betegeinket – fogalmaz Dénes Tamás.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Beigazolódott, hogy a nyugati bérek töredékéért itthon maradna annyi orvos, amennyi minimálisan kell a biztonságos betegellátáshoz. „Nem kérünk sokat: egy rezidensnek a jelenlegi 776 forintos nettó órabére helyett minimum 1750 forintot, egy szakorvosnak a körülbelül 1000 forintos órabére helyett 2900 forintot, egy főorvosnak minimum 4500 forintot. Ennél magasabb az órabére egy vízszerelőnek vagy autószerelőnek, egy ügyvédről vagy bankárról nem is beszélve”.

A Reszasz vezetői még nem találkoztak olyan adatsorral, amely pontosan megmutatta volna, hány orvos dolgozik a rendszerben, és ez mekkora bértömeget jelent. Egy biztos:

a GDP plusz két százaléka elegendő lenne a biztonságos betegellátásra és a bérrendezésre is.

Arra kérik a lakosságot, támogassa őket abban, hogy elérjék a kormánynál: tekintse az egészségügyet nemzeti ügynek. Ez nemcsak bérharc, hanem a biztonságos betegellátásért folyó küzdelem.

Kezdetnek a tisztességes alapbérek mellé be lehetne vezetni a saját orvosválasztás lehetőségét. Ha egy beteg szeretné kezelését egy általa felkért ovosra bízni, tehesse meg hivatalosan, ne pedig zsebbe dugdosott borítékokkal. Ez alternatívát nyújthat mindazoknak, akiknek jelenleg a hálapénzből befolyt összegek adják egzisztenciájuk alapját. De ahhoz, hogy a beteg objektív adatok alapján választhassa meg orvosát, nyilvánossá kell tenni az orvos és az adott egészségügyi intézmény minőségi mutatóit. Az is végig tudjon menni a gyógyulás folyamatán, akinek nincs pénze extra szolgáltatásokra, és ne kelljen rettegnie attól, hogy ha nem fizet paraszolvenciát, nem kapja meg a megfelelő ellátást! Egy jól kialakított motivációs mechanizmus önjáróvá tenné az egészségügyet, és megszűnne a pazarlás is.

Aki többet és jobban dolgozik, jutalmazni kell. Ez a hálapénzzel elképzelhetetlen.

A magántőkét a profit motiválja, az állami egészségügyet pedig a szolidaritásalapú ellátás igénye. Meg kell találni azt a közös halmazt, amely mentén a két rendszer úgy tud együttműködni, hogy abból elsősorban azok a betegek profitáljanak, akik nem tudnak pluszpénzt fizetni. Azzal kell kezdeni, hogy az állam annyit fizet egy ellátásért, amennyit az ténylegesen ér. A kórházakat pazarlással vádolják, miközben a legtöbb beavatkozás, ellátás többe kerül, mint amennyit az OEP fizet. Vannak olyan jelenségek is, amelyeket nehéz ép ésszel felfogni.

Egy láblevágásért pél­dául többet fizet az OEP, mint egy többórás érsebészeti műtétért, amivel meg lehet menteni a végtagot.

Életképes lehet egy olyan üzleti modell, amelyben a magánkórház vállalja, hogy ha az állami intézmény egy beavatkozást egy egységért végez el, akkor ő ugyanezt megcsinálja 0,6 egységért is. A fennmaradó összeget az extra szolgáltatásokért – hotelszolgáltatás, választott orvos, nyilvános minőségi és fertőzési mutató, betegelégedettség – a beteg fizeti ki. Ebben a modellben mind az állam, mind az állami beteg többszörösen jól jár. A tehetősebb beteg kivásárolja magát az állami várólistáról, ellentétben a mai gyakorlattal, ahol elképzelhető, hogy paraszolvencia adásával valaki előrébb kerül, hátrányba hozva szegényebb embertársait.

A Reszasz által javasolt modellben az a beteg, aki nem tud pluszpénzt fizetni, sokkal jobban jár, mint most. Az állami rendszer pedig tehermentesítődik, és minden beavatkozással nyer 40 százalékot. A kiemelt kórházak munkáját a súlyos, például a daganatos betegek ellátására kell elsősorban fókuszálni.

Technikára jut, orvosra alig

Decemberben átadták a Szegedi Tudományegyetem Klinikai Központjában az új, 265 ágyas klinikai tömböt. Felújítják a régi, 410 ágyas klinikát is. A közeljövőben gyermeksürgősségi osztály létesül – teljesen más koncepció alapján szerveződik ezentúl a betegellátás. Sürgősségi osztály, egykapus beengedési rendszer, nagy értékű műszerek, mindez egy helyen. Új nukleáris medicinai osztály működik, áprilisban nyílik egy nagyon korszerű, immár állami tulajdonban lévő műveseállomás. Tavaly  év végén világszínvonalú képalkotó diagnosztikai eszközök érkeztek – foglalja össze a fejlesztések jó oldalát Bari Ferenc, az Általános Orvosi Kar dékánja.

A pénz persze visszamegy a beszállítókhoz, gyártókhoz, mellette az egészségügy szegény marad.

A rosszabb oldal, hogy emiatt elment tőlük több mint száz orvos – miközben nemzetközi becslések szerint egynek a kiképzése Nyugat-Európában 80 millió forintba kerül. A költségeket – orvosonként 24-30 millió forintot – nálunk az állam fizeti, távozásukkal akár milliárdokat is kidobtunk az ablakon. A most beérkezett korszerű műszerek kezelését hetekig, hónapokig kell tanulni. A dékán nem érti, miért nem biztosít több pénzt bérekre az állam. E nélkül nehezebb kihasználni a világszínvonalú technikát.

Az megint jó változás, hogy a klinikai központot gyakorlatilag feloldották a teljesítményvolumen-korlát alól. Nincs külső gátja, mennyi beteget láthatnak el. A finanszírozás viszont teljesen átláthatatlan. Van, amit muszáj kifizetni: például a képalkotó diagnosztikát üzemeltető magáncégeket, a vizsgálati eszközök folyamatos karbantartását, fertőtlenítését. A beszállítóknak azonban ők sem tudnak ütemesen fizetni – a többségük devizában számol, az árfolyamromlás miatt forintban jelentősen nőttek az árak.

Bármennyire ellentmondásos is ez, a munkaerőn lehet a leginkább spórolni.

Amióta az elvándorlás beindult, pénzzel is nehéz megoldani a munkaerőhiányt. A klinikai központ az aneszteziológusnak, patológusnak sem tud milliós fizetést adni, pedig az ő munkájuk semmi mással sem pótolható, és szerte a világon óriási kereslet van rá. Ezek nem azok az orvosszakmák, amelyekről fiatalon álmodozni szoktak – régen jobb híján kerültek oda orvosok. Ma viszont szabad a pálya, aki akar, lehet szülész, sebész, szinte mindenütt szakemberhiány van.

A diagnosztika a területi ellátásnak is kulcskérdése.

Hiába vannak korszerű diagnosztikai eszközök egy városi kórházban, ha az orvos túlterhelt, vagy nem eléggé képzett és ezért bizonytalan, továbbküldi a beteget.

Az ilyen továbbküldések 70 százaléka felesleges. Bari Ferenc szerint az OEP jobban járna, ha taxival hozná be a betegeket a klinikára a lakóhelyükről, mint ha egymás után két helyre fektetik be, és kétszer vizsgálják meg őket. Azért hozzák létre a Telemedicina szolgáltató központot, hogy ne kelljen a beteget feleslegesen utaztatni. Bár még probléma a pénz megosztása az alapellátást végző orvos, a helyi kórház és a leletet az egyetemen elbíráló centrum között.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Bari Ferenc szerint ahogyan a művesekezelésben megindult egyfajta újraállamosítás, úgy folytatódik ez majd a képalkotó diagnosztikában is. Tiszta helyzet azonban ezután sem lesz. A labordiagnosztika egy részét is kiszervezték, továbbra is foglalkozni kell azzal, hogy ki kinek, mit mennyiért szolgáltat. Végső soron a legtöbb probléma a pénzhiányra vezethető vissza:
a szolgáltatásoknak akkor is áruk van, ha állami eszközökön végzik őket, és akkor is, ha magáncégtől vásárolják. Ha az állam nem tud befektetni az eszközparkba, de van magánbefektető, aki igen, akkor mi ezzel a probléma? Az senkinek nem jelent szívfájdalmat, hogy az étterem magánkézben van, a vendéglős profitért dolgozik. Igaz, ott a vendég érzi, mekkora összeg van a számlán. Az egészségügyben is odaírják, mennyibe került a vizsgálat – de a páciensek többsége el sem olvassa, mert úgy érzi: akármennyi, az neki ingyen jár.

Személyben megbízhatunk, a rendszerben nem

Mindig kevés volt a pénz az egészségügyben – emlékezik vissza Kiss Attila nyugdíjasként még dolgozó sebész, urológus, aki az 1990-es években a szegedi önkormányzati kórház orvos igazgatója, később a Magyar Orvosi Kamara tisztségviselője volt. Az előző új klinikára Petri Gábor egykori rektor az Elnöki Tanács tagjaként lobbizta ki a pénzt, de kevesebbet adtak, mint kellett volna, és figyelmeztették: vagy elkezdik annyiból, vagy nem lesz belőle semmi.

A rendszerváltozás után jött egy privatizációs hullám: amit lehetett, ki kellett szervezni, mert úgy képzelték, akkor olcsóbb lesz. Elküldték a régi, bevált takarítókat, de a magáncég profitot akart, ezért kevésbé lelkiismeretes takarítókat, rosszabb tisztítószereket alkalmazott, és három év múlva kétszer annyiba került az egész.

A rendszerváltás után szükség volt modern felszerelésre, de az államnak akkor sem volt erre pénze. A pénzt hozó drága vizsgálatokat meg a művesekezelést kiadták magáncégeknek.

Egy ukrán származású magánvállalkozó például harmadáron szerezte volna be a drága készülékeket – csak éppen ő akarta üzemeltetni is.

Kiss Attila az egyetemnek szerzett svájci állami kölcsönt ilyen berendezésre, azt a vásárlást azonban a Bokros-féle megszorítások idején egyszerűen kihúzták a listáról.

A korszerű orvosi műszerek kevesebbe kerültek, mint a diagnosztika – a forgalmazó cégek úgy versenyeztek, hogy a rendelésekért cserébe megutaztatták a döntéshozó orvosokat. A magyar vállalkozók által felfejlesztett magáncégek ma már a saját bevételeiket tudják befektetni, mert nagyon gyorsan fejlődnek. Van egy széles réteg, amelyik hajlandó fizetni azért, hogy azonnal és fájdalommentesen történjen például a belgyógyászati vizsgálat, kolonoszkópia, gasztroszkópia. A nagy sztk-ban órákat kell várni egy vérvételre – a magánrendelőkben percre pontosan leveszik a vért kétezer forintért. Sok embernek ez megér annyit.

Kiss Attila szerint is botrányos és kaotikus a finanszírozás. A hólyagdaganatoknál például Magyarországon ő kezdett először hólyagpótlást csinálni béltasakból. Addig kivezették a vesecsatornát a beteg oldalán, és állandóan folyt belőle a vizelet. A pótlással a beteg a húgycsövén tudott pisilni, jó esetben teljesen panaszmentesen. A kivezetéses műtét 200 ezer forintba került, a pótlásos egymillió forint fölött. Hiába reklamáltak az OEP-nél, azóta sem emelték fel az ilyen műtétek finanszírozási rátáját. Ugyanez volt a vesekőrobbantással, amely a korábbi műtéti eljáráshoz képest sokkal kevésbé kínozza meg a beteget.

A nagy tapasztalatú orvos szerint az egészségügyben igenis számít, kihez kerül az ember;

a személyben jobban meg lehet bízni, mint a rendszerben. Azzal, hogy az orvosok túlterheltek, nem fizetik meg őket, durvábbá, türelmetlenebbé válnak. Sokan nyíltan különbséget tesznek: a magánklinikáról érkező beteggel kedvesek, még ha az buta, erőszakos és türelmetlen is – az állami ellátásban sokszor közönyösek, kevésbé empatikusak.

Ami a fizetések rendezése körül eddig történt, az teljesen abszurd viszonyokat hozott létre. Azért, hogy a fiatal szakorvos ne menjen ki nyugatra, adnak neki plusz 150-200 ezer forintot – annyival többet, amennyi az őt tanító idősebb szakorvos teljes fizetése.

Így nem lehet csodálkozni, ha sokan foggal-körömmel harcolnak a magánbetegért.

A sokat látott orvos felidézi, hogy 15 évvel ezelőtt a Magyar Orvosi Kamarában összeállítottak egy az orvosi pályára vonatkozó fizetési listát, amely akkor futurista képzelgésnek tűnt. Nagyjából azok az összegek szerepeltek benne, amelyeket ma már kifizet a magánszektor, és bizonyos szakmákban – például az aneszteziológusoknál – kikényszerít a külföldi munkavállalás lehetősége.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető