A gyerekek szülei kábítószerfüggők. Négy évvel ezelőtt az anyjuk megjelent a hetedik kerületi ház bejáratánál az öt gyerekkel, és közölte Rozi nénivel, hogy itt hagyja őket, mert nem bírja tovább. Se pénze, se munkája nem volt, a drog bűvöletében élt, ráadásul a gyerekek apjával is megromlott a viszonya.
„Szilveszter volt, a férje megverte, ütötte őt egy ilyen nagy, nehéz hamutartóval. És akkor idehozta a gyerekeket. Én nem hibáztatom őt semmiért, akkor teljesen megértettem a döntését és úgy gondoltam, jobb is a gyerekeknek itt. Csak azóta haragszom rá, amióta nem látogatja őket, eleinte még hozott nekik édességet, néha ruhákat, aztán később már csak ígérte, hogy jön és elviszi őket, de két éve semmi hír felőle” – meséli a nagymama.
Rozi néninek a családi pótlékon és egy minimális segélyen kívül semmilyen bevétele nincs. Utcai árusításból, néha kukázásból egészítette ki ezt a körülbelül 100 ezer forintot.
„Épp az utcán szomorkodtam, mert úgy volt, hogy kikapcsolják az áramot, az áram után meg viszik a gyerekeket – emlékszik vissza arra a napra, amikor megjelent a segítség az életükben –
És akkor megállított egy egyetemi tanár, az Erzsike. És nem azt mondta, hogy büdös cigányok, hanem eljött velem a postára és kifizette az áramot.
Kirakott minket a Facebookra, így lépett be az életünkbe a többi segítő, a Tamás és a Gyuri bácsi is.”
Segítség és tanítás
„Egyszer csak itt voltak – tárja szét a karját Melissza – Jöttek és elmondták, hogy tanulni kell, és segítettek is benne.” Egy tanárnő délutánonként jött, és leült a nagyobbakkal tanulni. Bár Melisszának akkor sem volt különösebb gondja a tárgyi ismeretekkel, inkább azt kellett elsajátítania, hogyan is kell hatékonyan tanulni. A kislány szinte kitűnőre tornázta fel magát az év végére. „Most ősszel kosarazni kezdek és rajzra is járni fogok” – tervezi az előtte álló hónapokat és éveket olyan elszántsággal, amilyet korábban senki nem látott rajta. Elhitte magáról, hogy képes kitörni a nyomorból, a bizonyítványa pedig olyan erőt adott neki, hogy elhatározta, ő is segíteni fog a szegény sorsú gyerekeken.
|
| Fotó. Kovács Klára / Népszabadság |
Ehhez a legtöbb inspirációt Léderer Tamástól, ahogy ő nevezi, Tamás bácsitól kapta. A civil segítő rendszeresen jár Gyöngyöspatára, ahol a cigánysoron kallódó gyerekeknek tartanak nyáron felzárkóztató foglalkozásokat. Egy másik önkéntessel, Melisszával és testvérével, Chanellel szerda reggel indul el a kis autó Gyöngyöspatára, ahol a tinilány alsó tagozatos, bukott diákokat korrepetál majd.
A csirkeszárny esete
„Az egész rendszer alapjaiban rohad Gyöngyöspatán. Mindent elmond a cigányok helyzetéről, hogy a boltban, amikor egy cigány asszony csirkeszárnyat kér, az eladó az állottabbat adja oda neki. Amikor pedig szól, hogy a másikból kér, akkor az eladó odavágja, hogy ugyan már, nektek jó ez is!” – meséli Ágnes, aki évek óta foglalkozik a gyöngyöspatai romák életével, tanulmányokat készít, naphosszat beszélget a helyiekkel. „Ebben a fél mondatban, hogy nektek jó ez is, benne van a lekezelés, a másik semmibe vétele, a megalázás. Mert mindenkinek le kell vernie valakin a saját nyomorát, és itt a végső állomás a cigányság” – teszi hozzá a szociális segítő, miközben megérkezünk a faluba.
|
| Fotó: Kovács Klára / Népszabadság |
Gyöngyöspatán a cigány családoknak három lehetőségük van. Vagy elmennek napszámba dolgozni, ahogy ők mondják, „csirkézni”, ami nagyjából annyit jelent, hogy az állatok ürülékét kell takarítaniuk, vagy közmunkába állnak, vagy várják a segélyt és a családi pótlékot. Sokaknak csak négy vagy nyolc általánosa van. Az iskolázatlanság magával vonja a lekezelést és a megvetést is a falu többi lakója részéről.
A ház, ami reményt ad
Egy rozsdás kerítésű parasztház előtt állunk meg, közvetlenül a cigánysor végénél. Az itt működő oktatási központot a Fejlesszük a Jövőt Alapítvány önkéntesei hozták létre. Céljuk az, hogy a roma integrációt az oktatáson keresztül érjék el.
A gyerekek egyszerre özönlenek ki a házból, és ölelik át Melisszát és Tamás bácsit. Az írószereket és ruhaadományokat alig tudják kipakolni a nyüzsgő gyerekseregtől. Ekkor még csak egy tucat gyerek van a házikóban, színeznek, beszélgetnek.
A jobb napokat megélt helyiségek fala csupa szín, a gyerekek saját neveiket és érzéseiket festették rá. A szegényes berendezés mindössze két asztalból és két szekrényből áll, amin társasjátékok és tanszerek sorakoznak. A házban nincs se víz, se vécé, mégis havi 20 ezer forintért bérli egy alapítvány, mert legalább közel van a cigánysorhoz, így a gyerekeknek nem kell a falu másik végébe elmenni, ha a foglalkozásokon akarnak részt venni.
Matematika, irodalom, angol, történelem – most ez a három tantárgy van soron. Az alapítvány önkéntesei szét is osztják egymás között, ki mivel foglalkozik majd. Egy kislány van, aki nem évismétlésre bukott, hanem mehet pótvizsgára. Vele kiemelten foglalkoznak.
Oktatás itt nem létezik
„A düh és az igazságérzetem motivált, miután először cigánytelepen jártam – kezd a hely bemutatásába Hámori Éva, aki eredeti szakmáját tekintve keramikus – Én sem így terveztem, hogy otthagyom a munkámat és a telepeken fogok dolgozni, mégis így alakult. És most már hetedik éve foglalkozom cigány gyerekekkel.”
|
| Fotó: Kovács Klára / Népszabadság |
A gyöngyöspatai cigánysoron is azonnal szembe tűnik, hogy az itt lakók az élet minden területén nélkülöznek. Hámori Éva még hozzáteszi, hogy minden emberi joguktól megfosztották őket. A legtöbb házban nincs ivóvíz, a gyerekek a megfelelő oktatást sem kapják meg, a lakhatási körülmények borzalmasak, télen fagyoskodnak, azon aggódnak, hogy honnan lesz tüzelőjük. A felnőttek közül senkinek nincs állandó bejelentett munkahelye.
Hámori Éva szerint minden probléma a szegregált iskolából indul ki. Van olyan gyerek, aki már a nyolcadik osztályig sem jut el, mások elkezdik a szakmunkást vagy a középiskolát, de azonnal kibuknak, mert a megszerezett tudás semmire sem elég. A cigánytelepeken élők csak nagyon kivételes esetben szereznek szakmát vagy érettségit.
Nem értik a szöveget a gyerekek
Az önkéntesek először magánszemélyként járták a cigánytelepeket, ismerkedtek a helyiekkel. „Bementünk roma családokhoz és megkérdeztük, hogy szeretnék-e ezt. Persze mindenki borzasztó lelkes volt. Ekkor elkezdtünk fejlesztő programokat kínálni a gyerekeknek. Most már több mint tíz önkéntesünk van, így nagyobb figyelem jut a gyerekekre – mondja Hámori Éva. – Kezdetben a családoknál a kertben csináltuk, csak később béreltük ki a házat. De sokat segített, hogy együtt töltöttünk szinte egész napokat a családokkal, így sokkal könnyebb megérteni a gyerekek reakcióit és viselkedését is."
Ehhez a csapathoz csatlakozott Melissza is, akit pillanatok alatt megszerettek a helyi gyerekek. Egyenként foglalkozik velük, legtöbbet a matematikában és az irodalomban segít.
„Néhányan tizenévesen is úgy olvasnak, mint a húgom, aki másodikos. Betűzik a szöveget, kiolvassák a szavakat, de nem értik, mi van leírva” – meséli tapasztalatait a kislány.
Az önkéntesek egyöntetű véleménye is ez: a roma gyerekeknek nincs akkora szókincse, mint a többieknek, így már általános iskola első osztályában hátrányba kerülnek, hiszen a tananyag az átlagos szókincsre épít. Ezért sorakoznak az egyik sarokban kifejezetten fejlesztő eszközök, amelyekkel játékos formában gyarapítható a szókincs és koncentrálható a figyelem. Innen indult mindenki, aki meglátogatta az alapítvány foglalkozásait, később csatlakozott ehhez a földrajzi játék és végül a tantárgyi korrepetálás.
A mínusz szám az adósság
A foglalkozásokra önként jelentkeznek a gyerekek, tolongás van az angol korrepetáláson és a matematikán is, így ez utóbbin Melisszának nagy hasznát veszik.
Néhány gyereknek már az gondot okoz, hogy hogyan tud négy négyzetre hármat, a háromra kettőt, a kettőre pedig egyet rajzolni úgy, hogy egy számpiramis rajzolódjon ki. Van, akinek ez még úgy is megoldhatatlan feladatnak számít, hogy az oktató kifejezetten neki rajzol egyet, amit csak le kellene másolnia. Pedig ez tényleg nem egy ördöngös feladat, mégis itt tűnik ki, hogy kinek milyen a képzelőereje, illetve kivel mennyit foglalkoztak az iskolában és otthon.
Az egy- és kétjegyű számok összeadása még ennél is nehezebbnek bizonyul. A lányok egymással beszélik meg az eredményt, míg az egyik kiskamasz fiú felveti, hogy inkább játsszanak Gazdálkodj okosant. A kérdésre, hogy abban a játékban miképp számolná a pénzt, ha még két egyjegyű szám összeadása is gondot jelent neki, flegma válasz érkezik:
„én átírom a szabályokat és kész”.
Melissza egy pótvizsgára készülő lánynak segít. „Jól megy neki a matek, csak a törtekkel van baj. Amikor megkérdezem, hogy mondja másképp, hogy egyketted, akkor megnémult. Nem tudta. Csak azután, hogy elővettem a tortaszeletelős példát. De onnantól értett mindent."
Közben az egyik tanító a mínusz számok összeadását és szorzását próbálja elmagyarázni a Golyó becenévre hallgató kamasz fiúnak.
– Ha van hat adósságod és kapsz három pénzt, akkor mennyi lesz?
– Három.
– Három mi?
– Jaj már! Nem tudom, már megfájdult a fejem ettől – vágja rá kétségbeesetten.
Ekkor lép közbe Melissza, aki az életből vett példával próbálkozik: „Van hat forint adósságod, de kapsz három forint fizetést, akkor mennyi pénzed marad?" De erre a felvetésre csak egy viccel elütött válasz érkezik. „Kérek kölcsön!" Melissza azonban nem hagyja annyiban. „Három forint adósságod marad, mert a hatból megadsz hármat, tehát a két szám különbsége három."
„Látja, tudja ő, engem hagyjon békén” – jön a válasz Golyótól.
|
| Fotó. Kovács Klára / Népszabadság |
Az angol foglalkozást az udvaron tartják. Egymást segítik a gyerekek. „I am studying English” – kerül fel a táblára a helytálló mondat, majd egymás után sorolják ezt múlt- és jövőidőben. „Tudnak ők, ha akarnak – mondja Tamás bácsi – csak ha nem foglalkoznak velük, vagy valami elvonja a figyelmüket, akkor nehezebb a helyzetük.”
A két Letti
Két 12 év körüli lány, mindkettőjüket Lettinek hívják, kedélyesen viháncol annál az asztalnál, ahol az előbb még az összeadást tanulták a testvéreik. Pedig figyelniük kéne Évára, aki egy mesét olvas fel nekik. Hallás utáni szövegértés a feladat, de a lányok inkább egymás között sutyorognak. Közben feltűnik egy fiú is, a visszabeszélős fajtából, ő még inkább bomlasztja a fegyelmet.
|
| Fotó: Kovács Klára / Népszabadság |
„Unooom” – mondja elnyújtva, közben grimaszol és széles gesztusokkal is jelzi ugyanezt Évának, pedig még csak az imént érkezett. Éva elképesztő türelemmel olvas, néha kicsit rászól a gyerekekre, próbálja interaktívvá tenni azt a körülbelül negyed órát, amit együtt töltenek. Néha visszakérdez, figyelnek-e a lányok, de a legtöbbször válasz sem érkezik, csak valami tinédzserkacaj. Láthatóan semmit sem értettek a szövegből. A lányok összekacsintanak és felállnak.
„Ez engem nem érdekel” - mondják röhögve, és gyors mozdulattal csukják be maguk mögött az ajtót.
Közvetlenül utánuk a fiú is elhagyja a szobát.
„Ennyi. Nem könnyű velük – mondja Éva. – Lettinek, a szőkének, nemrég halt meg az édesanyja nagyon fiatalon, és nincs segítsége, hogy hogyan dolgozza fel. Sodródik és nem érdekli semmi. De a többieknek is nagyon nehéz lekötni a figyelmét.”
És ez csak egy háromfős tanulócsoport volt, mindez egy 20-25 fős osztályban még nehezebb.
Sajnálat vagy ajánlat
Olvasás közben mutatkozik meg igazán a szövegértés hiánya, például amikor Pinokkió meséjét olvassák fel egymásnak a felső tagozatosok. Melissza jelöli ki, hogy kinek milyen hosszú szövegrész jut. A lányok elég jól veszik az akadályokat, de Alexnek még betűzve sem megy.
– Ez az ööö.. ön..te..te
– Önzetlen – vág közbe Pál, az időközben megérkezett oktató.
– Önzetlen sajnálat... sajnáltalak... sajnálat... – igyekszik tovább a fiú.
– Ajánlat – javítja ismét a tanár.
Amikor megkérdezem Alexet, hogy mikor olvasott utoljára valamilyen könyvet, hangos és zavart nevetésben tör ki. Pedig kötelező olvasmányt nekik is adnak fel. Az alapítvány munkatársai ebben is segítenek. Akinek olvasónaplót kell írnia, annak filmvetítéssel vegyített olvasással segítenek, hátha a képpel társított szöveg jobban beépül.
Az sem tud figyelni, aki akar
„Én fel akarok kerülni az emeletre jövőre!” – mondja Laura Tamás bácsinak, miután a cigánysorra menet végigsorolta a 7-es és 8-as szorzótáblát. A házuk előtt félve adja át a bizonyítványát. Egymás után sorakoznak benne az elégséges osztályzatok, pedig egy évvel ezelőtt még jeles is akadt köztük.
Kicsit szégyelli is magát, lehajtja a fejét.
„A nagylány fel van mentve angolból! – panaszolja Laura nagymamája – De nem azért, mert olyan jól beszél, nem beszél egyáltalán angolul. Csak így le van tudva a gond.”
Mellettük áll Mirella, egy gyönyörű szemű kislány, akinek a karján mindig ott ül a kisöccse. Mint kiderül, jóformán egész nap ő van a másfél éves picivel, a szülei közmunkásként és napszámosként dolgoznak napi 10 órákat. „Most már a kicsi őt tekinti anyjának, jobban ragaszkodik hozzá, mint a saját anyjához, csak hát ez a tanulásban is hátráltatja, sokat hiányzik emiatt az iskolából, és ezt az iskola nem tudja figyelembe venni" – meséli az egyik önkéntes.
„Segítsenek, Tamáskám, legyen esélye a gyerekeknek, hogy ne így végezzék, mint mi, legyen egy szakmájuk. A nagy unokám fodrász szeretne lenni, de ahhoz is érettségi kell, de amíg itt ez a szegregáció van, addig erre esélye sincs” – kezdi végeláthatatlan monológját egy idős nő.
Gyöngyöspatán évek óta zajlik egy szegregációs per, mert a roma diákokat a földszinten helyezik el, az emeleten pedig – ahogy a cigánysoron mondják – „a parasztok" tanulnak. A per másodfokú ítélete után a földszinten tanuló diákok 10 százalékát integrálták az emeleten tanulók közé, de ők is inkább lefelé váltanak osztályt, mint fölfelé.
„Néha olyan nagy a zaj az osztályban, hogy még az sem tud figyelni, aki tanulni akar. Én akarok. De ott nem lehet. A tankönyvemet meg nem hozhatom haza – mondja egy nagyobb lány a hirtelen összeverődött tömegben. – De jövőre jó leszek, mert jónak kell lennem. Majd ti segítetek, ugye?”
Nem lehet mindenkit megmenteni
Ha valaki, hát Melissza valóban megérti a kortársai helyzetét. Ő is egy fürdőszoba és vécé nélküli lakásból jön ide minden héten. Ismeri, milyen körülmények között nőnek fel ezek a gyerekek. Milyen zajban, ricsajban, a konyhaasztalnál tanulni, miközben a szobában a testvérei bömböltetik a a tévét. Ahogy ezeknek a gyerekeknek, úgy neki sem volt soha új ruhája, nem tudja, mit jelent a szó: shoppingolni. Éppen ezért adnak a véleményére itt, Gyöngyöspatán.
„Enikővel foglalkoztam, de nem érdekelte a feladat, egyet tudott megcsinálni, aztán hazament. Vele nem lehet mit kezdeni, de vannak okos gyerekek, rajtuk lehet segíteni. De vannak olyanok is, akiknek 10-12 éves korára akkora lemaradása van, hogy az már behozhatatlan" – vonja le a nap konklúzióját azzal a hatalmas empátiával, ami reggel óta minden gesztusából árad.
|
| Fotó. Kovács Klára / Népszabadság |
Pedig minden oka meglenne az önsajnálatra is, hiszen nagymamájával és négy testvérével együtt a kilakoltatás fenyegeti. Az önkormányzati lakásuk bérleti joga ugyanis lejárt, így jóhiszemű lakásfoglalónak minősülnek, akik ellen eljárás indítható. Segítőik most a Máltai Szeretetszolgálat és a VII. kerületi önkormányzat megállapodásában bíznak, hátha egy másik lakásban folytathatják az életüket, és nem kell az utcán végezniük.
Mindezek mellett szinte érthetetlen Melissza mosolya, amivel lelket önt a többi hátrányos helyzetű gyerekbe, amivel támogatja és ösztönzi őket. A lelkesedése pedig határtalan. „Szívesen és örömmel jövök, de szeptembertől valószínűleg csak ritkábban tudok az iskola miatt. Pedig jó lenne rajtuk segíteni. Szeretem őket” – csuklik el a hangja.
