Éppen negyedszázada, hogy a négy évtizedes pártállami diktatúra után Magyarországon szabad választásokat tartottak, s igen rövid idő alatt alapjaiban új társadalmi és gazdasági rendszer jött létre. Alapvetően más lett a helyzet 1990-től, hiszen egy magántulajdonon alapuló piacgazdaságban a tőkés számára a profit a fontos, az állam pedig általában nem hajlandó képviselni a dolgozó emberek érdekeit. Azóta kiderült, hogy nálunk még a magukat baloldalinak valló kormányok sem tekintették ezt feladatuknak. Ez a szakszervezetek dolga lenne. A korábban pártirányítás alatt álló, 19 ágazat szerveződését a központból mozgató Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) tehát válaszúthoz érkezett. El kellett döntenie, hogyan tovább.
Azóta kiderült, hogy nem sikerült megtalálni az igazán optimális megoldást, bár a kezdet ígéretes volt.
Először az egyetemek munkavállalói kezdtek szervezkedni, és 1988 májusában megalakították a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét. Pár hónappal később a Mozgókép Demokratikus Szakszervezet, majd a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete következett, s ezek még ugyanezen évben együttesen döntöttek egy, a SZOT-tal nem titkoltan szemben álló konföderáció, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának létrehozásáról. Mások nem ezt az utat járták, és szinte számolatlanul – talán ezres nagyságrendben – jelentek meg az új, először sehová nem tartozó érdekképviseletek. Az egyesülési törvény ezt 1989-től lehetővé is tette, hiszen elég volt, ha tíz ember összeállt, és máris bejegyeztethették a saját társadalmi szervezetüket. Arra viszont nemigen figyelt senki, hogy az azonos területen dolgozók azzal járnának a legjobban, ha valaki egységesen képviselné az érdekeiket.
Csakhogy nem ez történt, hiszen például a MÁV-nál vagy a közlekedési vállalatoknál gombamód szaporodtak a szakszervezetek, s ugyanez a folyamat játszódott le többek között a rendvédelemben is.
A legtöbben felismerték persze, hogy egyedül nem megy. Ezért a Liga után sorra alakultak más konföderációk is. Az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) 1989 óta a szellemi tevékenységet folytatók és a velük együtt dolgozók szakszervezeteinek országos konföderációja. Kicsit később lépett színre a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF), amely kezdetben több mint harminc közszolgálati szakszervezet laza akciószövetségeként jött létre 1990-ben.
Az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége főként a vegyiparban, a közlekedés területén és az energetikai ágazatokban foglalkoztatottakat képviselte, míg az ugyancsak a hőskorban életre hívott Munkástanácsok Országos Szövetsége esetében az ideológia volt, s maradt a meghatározó: ez keresztényszociális elveket valló szerveződés. Ugyanakkor gyorsan átalakult a ma Liga Szakszervezetekként ismert konföderáció, és nyitottak a versenyszféra felé.
Tennie kellett valamit a SZOT-nak is, amely 1989-ben látványosan szakított az MSZMP-vel, s a főtitkára ki is lépett a pártból. Azután 1990 tavaszán – alaposan megfogyatkozott tagsággal – Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) néven alakult újjá. De a korábbi vezetők nagy része akkor még a helyén maradt. Volt egyébként egy hetedik, mára elfeledett konföderáció is: a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség, amelynek a szélsőjobbal kokettáló vezetője ellen később csalás és hűtlen kezelés miatt folyt eljárás.
Különben meglehetősen fura verseny volt az akkor formálódó országos érdekszövetségek között, s
a rossznyelvek szerint aki előbb ért oda, az szerzett magának tagszervezeteket.
A küzdelem egyébként nemcsak a tagokért, hanem a SZOT vagyonáért is folyt. Többek között az üdülőkért és a művelődési intézményekért, amelyek nagy része azonban állami tulajdonban volt, és az állampárti szakszervezet többnyire csak használatba kapta meg azokat. Ezekre tehát hiába hajtottak, de voltak egyéb javak: székházak, irodák, oktatási intézmények és pár üdülő, de még szálloda is.
A vagyonmegosztásról végül egy 1991-es törvényben döntöttek, igaz, nagyrészt az érdekeltek kényszer szülte megállapodása alapján. Az első körben az egykori SZOT-vagyonból nagyjából négymilliárdot osztottak szét a konföderációk között, másodjára pedig az ágazati szakszervezetek javaira került sor. Ekkor valamennyire objektív mércét alkalmaztak: az 1993-as üzemi tanácsi választások eredménye alapján határoztak arról, kinek mennyi jut. Összességében tízmilliárdos nagyságrendű értékről lehetett szó, ami akkoriban igencsak jól jöhetett a nagyrészt semmiből jött szerveződéseknek. Más kérdés, hogy az ajándékba kapott vagyonnal miként gazdálkodtak. Ma már tudjuk, hogy nagyon rosszul, mert a javak nagy részét felélték.
S hogy a tagokért és a vagyonért folytatott harc közben mit csináltak a szakszervezetek? Próbálták megtalálni a helyüket, de a taglétszám rohamos csökkenése is jelezte, hogy nem túl nagy sikerrel. Egykor jóval több mint négymillió szervezett dolgozó volt, s 1991-re már csak kétmilliónyian maradtak. Ennek egyik oka persze az volt, hogy szocialista nagyüzemek sorát zárták be, így legalább egymillió munkahely megszűnt. Az érdekképviseletek pedig beleragadtak a korábbi struktúrába, és fő bázisuk máig a nagyipar, illetve az állami szféra, tehát a közalkalmazottak, a közüzemeknél, a közösségi közlekedésben foglalkoztatottak, míg a kis- és közepes vállalkozások dolgozóit képtelenek elérni.
Versenyfutás a tagokért
Komplett szakszervezeteket vásárol ki más konföderációkból a Liga – állítja közös állásfoglalásában az MSZSZ, a munkástanácsok, az ÉSZT és a SZEF. A Liga 2013-ban milliárdos nagyságrendű uniós támogatást nyert el kapacitásfejlesztésre, amit állítólag nem a szociális párbeszéd szervezeti kereteinek a kiszélesítésére, a szervezett dolgozók létszámának a tényleges bővítésére fordítanak, hanem a megszerzett források felhasználásával más konföderációk tagjait igyekeznek elhappolni.
Konkrétumok viszont nem hangzottak el, de már jó ideje beszélik, hogy egyes szakszervezeti vezetőknek tisztséget és magas fizetést ígértek, ha átpártolnak a Ligához. Gaskó István Liga –elnök szerint mindez elég abszurd feltételezés. Felhívta a figyelmet arra, hogy egy másik szövetséghez való csatlakozás nem egyetlen személyyen múlik, hanem ehhez testületi állásfoglalásra van szükség. Azt viszont nem cáfolta, hogy a pályázati időszakban három, más konföderációhoz tartozó szerveződés valóban csatlakozott a Ligához, de a pályázati pénzek felhasználásáról már korábban döntöttek.
Az új helyzetben addig elképzelhetetlen módszereket is bevetettek. Némi meglepetésre a SZOT ez elsők között hangoskodott: 1989 derekán felmondták a kormánnyal a minimálbérről kötött megállapodást, majd munkabeszüntetést szerveztek a húsáremelések elleni tiltakozásul. De a vasutasok – akik magasabb bért követeltek – már korábban leálltak. Az elsőség azonban a pécsi bányászokat illeti: ők 1988 augusztusában azért szüntették be a munkát, mert – a korabeli hírek szerint a helyi szakszervezet egyetértésével – a hűségjutalmukat beépítették az alapbérbe, s ezért csökkent a fizetésük. Győztek, és másnap már leszálltak a bányába.
A sztrájk egyébként a szakszervezetek legkeményebb eszköze, és ezt a jogot 1989-től biztosította törvény a munkavállalóknak. Bár tiltakozásra a rendszerváltozás környékén – és azóta is – bőven lehetett ok, e lehetőséggel alig éltek:
1994 végéig nagyjából százszor. A legtöbbször a tét a magasabb fizetés volt, de az is megesett, hogy a vadprivatizáció ellen tiltakoztak. A KSH adatai szerint 1995-től 2013-ig szerveztek még mintegy nyolcvan sztrájkot, ebből hetvenet 2010 előtt. Azóta viszont ez mintha kiment volna a divatból. Ennek oka vélhetően a félelem, hiszen a mindenkori kormányok és a mostanában oly nagyra becsült nemzeti nagytőke is azt sugallja: akinek nem tetszik a rendszer, annak másnap nem kell munkába állnia.
Az érdekérvényesítésnek léteznek finomabb eszközei is, ám azok hatékonysága erősen függ attól, hogy a munkaadók, illetve a kormány mennyire tekintik tárgyalópartnernek a szakszervezeteket.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egyre kevésbé.
A sztrájktörvény tervezetét 1988-ban még a SZOT-elnök és egy parlamenti képviselő egyéni indítványként nyújtotta be, efféle meghatározó – akkoriban rendszerváltónak tekinthető – szerep azonban a munkavállalói érdekképviseleteknek azóta nem jutott. Be kell érniük azzal, hogy a tagjaikat érintő előterjesztéseket véleményezhetik – feltéve, hogy erre az aktuális hatalom igényt tart, ami ma már szinte kivételesnek tekinthető –, illetve kifejthetik véleményüket az érdekegyeztető fórumokon.
Ezek elnevezése és jogosultságai folyamatosan változtak, de attól nagy különbség nincs a rendszerben, ha a szakszervezeti álláspontot a második Orbán-kormány által felszámolt Országos Érdekegyeztető Tanács vagy a helyébe lépő, még kevésbé hatékony új szervezet, a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma ülésén hagyják figyelmen kívül. Ezeken egyébként leginkább a mindenkori minimálbérről sikerült megegyezésre jutni – miután a szakszervezetek általában beletörődtek az aktuális bérajánlásba. Hirdethettek volna persze országos munkabeszüntetést is, de minek, ha nincs az ilyen kezdeményezést támogató harcos tagság. És nincs.
Azok pedig, akik korábban készek voltak határozottan fellépni – többek között a vasutasok és autóbuszvezetők, akiknek nemigen kell félteniük az állásukat, viszont néhány sztrájkkal óriási zavarokat okoztak –, ezt már nem tehetik meg. Egy 2010-es fideszes törvénymódosítás előírja ugyanis, hogy a még elégséges szolgáltatásról a feleknek meg kell egyezniük. Erre az új szabályozás életbelépése óta nem volt példa. A versenyszférában dolgozók pedig azzal érvelnek, hogy amikor nem a munkaadójukkal van vitájuk, nem büntethetik őt egy munkabeszüntetéssel.
Amúgy a szakszervezetek nem képviseltek különösebben harcos álláspontot a sztrájktörvény módosításakor,
de még a 2012-ben beterjesztett új munka törvénykönyve ellen sem léptek fel kellő elszántsággal.
Pedig az a munkavállalók számára a korábbiakhoz képest kedvezőtlenebb rendelkezések sorát tartalmazta, s az érdekképviselet korábbi intézményrendszerének megszűnésével fenyegetett. Végül alapvetően ez utóbbi kérdéskörben sikerült némi engedményt kicsikarni. A munkaügyi védelemben részesülő tisztségviselők száma csökkent ugyan, de mégis maradhattak függetlenített szakszervezeti vezetők.
|
Az Egységes Közlekedési Szakszervezet tüntetése tavaly márciusban Budapesten. A hatékonyság erősen függ attól, mennyire veszik komolyana őket
M. Schmidt János / Népszabadság |
Miként a szakszervezeti tagok is, akiknek a száma – legalábbis azoké, akiktől a tagdíjat a fizetésükből vonják le – ma már nem sokkal haladja meg a háromszázezret. Ennél lényegesen több szervezett munkavállalóról akkor sem beszélhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy a rendvédelemben a központi levonásra jó ideje nincs lehetőség. Bele is rokkantak ebbe az e területen működő szerveződések, hiszen tagjaiknak a kétharmadát elveszítették. Az egykori, csaknem ötmillió helyett tehát szerencsés esetben is legfeljebb négyszázezer szervezett dolgozó van.
Ezen a létszámon ma a hat helyett öt konföderáció osztozik. Hárman ugyanis – az Autonómok, az MSZOSZ és a SZEF – korábban úgy döntöttek, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetségben (MSZSZ) egyesülnek. Ezt pontosan két esztendeje jelentették be, s akkor alig több mint fél évet adtak maguknak, hogy az összeolvadást tető alá hozzák. A SZEF azonban – részben mondvacsinált okokból, részben talán a vezetőik személyes érdekeitől vezérelve – többször keresztbe tett. Végül beléptek az új konföderációba, de – a másik kettővel szemben – megőrizték szervezeti önállóságukat. De ez sem kevés: 25 év óta az első érdemi lépés a szakszervezeti egység megteremtése felé.
