Ugyanakkor a romlás bankára csak egy a magánügyek rendszerének ikonikus alakjai közül. Mert Magyarország nem csak Matolcsy György magánügye. Hanem Orbán Viktoré is. Meg Rogán Antalé. Meg Polt Péteré. Meg Mészáros Lőrincé. Meg Habony Árpádé. Borsod megye meg Tállai András és Mengyi „Voldemort” Roland magánügye. Baranya meg Bánki Erik és Tiffán Zsolt magánügye. A Fidesz 2010 óta következetesen azon dolgozik, hogy privatizálja az országot. Ennek a magánosításnak éppúgy része a közérdekű adatok titkosítása, mint az irdatlan mennyiségű közpénz kitolása a Habony-médiához, a Századvéghez, a Nézőpont-csoporthoz, az ellenzéki média fojtogatása, az Alkotmánybíróság kinyírása vagy a parlament játékszínné alakítása. Az erre épülő rendszer pedig logikusan termeli ki a miskolci Zsiga Marcellt, akinek frissen vásárolt háza előtt a fideszes önkormányzat leaszfaltozza az utat, és teszi ikonná Matolcsy Györgyöt, akinél közvetlenebb kapcsolatot ma kevés magyar ember ápol a gátlástalansággal.
Ám e taszító tevékenység ellenére tíz éve az áll a népszerűségi tabellán: 1. Fidesz.
|
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Ez pedig világosan mutatja: a szemérmetlen korrupció önmagában nem falja fel a rendszert. Így az ellenzék sem lesz vele képes lerombolni az építményt.
Ezt igazolja majd a Matolcsy–Vajda-sztori kimenetele is, amennyiben annak semmilyen következménye nem lesz. Ez annyiban papírforma, hogy az MNB-s romantikus tragikomédia nincs a Fidesz-kormány ezer legnagyobb korrupciós ügye között. Jelentősége mégis meghaladhatná megannyi sötét ügyét a letelepedésikötvény-biznisztől az EU-s fejlesztési források szervezett lenyúlásáig. Méghozzá azért, mert ritkán adatik meg, hogy egy botrány lényege ilyen könnyen formálható fogyasztható üzenetté. A Vajda-ügyé meg így szól: a nemzeti bank elnöke közpénzből ad álomfizetést egy hozzá fölöttébb közel álló nőnek.
Most az látszik, a romlottság e kivételes példája sincs érdemi hatással a közbeszédre. Nyilván azért, mert ahogy sok korábbi eset, kutatás igazolta: a polgárok beárazták a korrupciót. Semmi nem mutatja tisztábban az általános választói érzéketlenséget a csupán „erkölcsi” érvelésre, mint a gyömrői polgármester karrierje: őt elítélték adócsalásért, de a helyiek annak ellenére újraválasztották, hogy bűncselekményt követett el.
Hogy következménye lehessen az elfogadhatatlan mutatványoknak, annak szükséges feltétele a politikai közösség közös normarendszere. Ami viszont nem létezik. Fájdalom, egy darabig nem is fog.
Ezt onnan tudjuk, hogy a jobboldali elit jelenleg lényegében minden erkölcstelenséghez asszisztál, kéjes örömmel hadakozik a mindenható hatalom, a sok éve csak győztesek oldalán a sok éve csak vesztesek ellen. Ráadásul tökéletes gyávaságát példátlan bátorságnak tartja. Történelmi igazságtételnek tekinti, hogy szórhatja a közpénzt, adatokat titkolhat el, haveroknak osztogathat, nokiás dobozokból nokiás kamiont rakhat össze. Mármost a jobboldali elit tagjainak e szilánkos gerinctörése súlyos probléma; a morális léc lekerül a földre.
Az tovább bonyolítja a képletet, hogy még a történések megnevezéséért is politikai, értelmezési háború zajlik. Hiszen az uralkodó diskurzus szerint nem is korrupciós ügyeket látunk, hanem magyar vállalkozók, tehetséges Vajda Ziták patrióta támogatását. És amíg a Lopás vagy hazaszeretet Mészáros Lőrinc milliárdossá tétele? munkacímű vita zajlik, a Fidesz sorra húzza majd be a választásokat. Mert olyan korban élünk, amely – a The Economist zseniális kifejezésével – elhozta az igazság utáni politikát. Azaz nem a mesék tényekhez, valósághoz való viszonya határozza meg a politikai verseny esélyeit. Hanem a nagy történet, amely igaznak látszik, látszhat, még ha nincs is ténybeli alapja. Idehaza ilyen most Orbán Viktor migrációs sztorija. Ez eltakarja a nyilvánosságot, láthatatlanná tesz egyéb problémákat. Képes olyan abszurdot teremteni, hogy terroristáktól retteg a mezőtúri fideszes polgármester, a kormányfő meg arról beszél, elképzelhető, hogy Salgótarján megállapodik az EU-val a migránsok betelepítéséről, a kerítésépítő kormány meg tehetetlenül nézi a nógrádi bányászváros magánakcióját.
A kortárs nyilvánosság, a demokratikus intézményrendszer egyszerűen nem volt felkészülve az igazság utáni politikára. Radikális, régi konszenzusokat önfeledten felrúgó politikai szereplők képesek voltak eszközzé tenni a médiát, az intézményeket. Azaz mindent, aminek funkciója eredetileg a hatalom, a politika kontrollja volt.
Ebből semmiképpen nem következik, hogy a média, az ellenzék, a civil szféra nem teszi helyesen, hogy rendíthetetlenül üldözi a korrupciót, hiszen elsődleges felelőssége a közösség érdekeinek védelme a magánérdekek támadásával szemben. Csak látni kell a korrupciós narratíva korlátait. A Fidesz soha nem lesz leváltható politikai identitásépítés nélkül. Addig nincs esély a párt ellen, amíg egy vezető meg egy történet nem áll szemben Orbánék igazságmentes sztorijával. A történetek versenyét ugyanis nem lehet történet nélkül megnyerni.
Annak a sztorinak az alapja, amely versenyképes lesz a Fideszével, mindenképpen az lesz: Magyarország közügy.
Még az igazság utáni korban is.
