– Shalom! – rikkantotta, amikor a Piac utcán meglátott, s megigazította feje búbján a kipát. – Shalom! – válaszoltam, pedig nem is vagyok zsidó.
Mire Lujó hadart valamit héberül, s röhögött rajta, hogy nem értem.
Azt hittem, kettőnk közül ő a zsidó, s engem is annak hisz, ezért „shalomozik" folyton. A nem debrecenieknek többször meséltem egy zsidó hajléktalanról, aki folyékonyan beszél héberül, románul és franciául, de nevettek, azt hitték, én találtam ki. Pedig aki Lujót kitalálta, az ő maga volt. A ravasz róka, aki nagyobb ünnepek idején sábeszdeklivel a fején csak odaállt az Arany Bika elé, hogy a közeli zsinagógába tartó ortodoxokat a héber tudományával lehúzza egy-két dollárra. De nem lehetett rá haragudni.
|
| Fotó: Konyhás István / Népszabadság |
Debrecenben mindenki ismerte, de senki sem tudott róla semmi közelebbit. Még talán legközelebbi barátja, Nagy László szakács sem, akit Lujó úgy követett az elmúlt évtizedekben, mint az árnyék. Ha a szakács munkát kapott valahol, ott hamarosan Lujó is feltűnt, s igyekezett hasznossá tenni magát:
utcát söpört, havat lapátolt, szemetet szedett aprópénzért, ételért, italért, cigarettáért. Büszke volt rá, hogy ő nem koldul, hanem megdolgozik az alamizsnáért.
Jellegzetes arcával, a csibészes megjelenésével, az elmaradhatatlan nyakkendőivel úgy hozzátartozott a debreceni főtérhez, mint egy csorba utcakő. Ilyen arccal, mint az övé volt, a Mindenható is karakterszínésznek teremtette, nem csoda, hogy néhány perc erejéig játszott Jancsó Miklós és Hajdu Szabolcs egy-egy filmjében, a debreceni Lyuhász Lyácint Bt. nevű zenekarban pedig performanszokat adott elő: egyik emlékezetes alakításában Káosz kapitányként tűnt föl a színpadon.
|
| Fotó: Konyhás István / Népszabadság |
De a mai temetésen a koporsóján már ott volt a igazi neve is: Komáromi János Gábor. A romániai Érmihályfalván született 1967-ben, 1988-ban szökött át a zöldhatáron Magyarországra, s 1998 óta lakott a Barabás Étterem lépcsősora alatt, ahol nem csak helyet adtak neki, hanem ételt és tisztálkodási lehetőséget is. Mindezt Nyíri László Ernő, a Lyuhász Lyácint Bt. egykori tagja – közismert becenevén Blöró – mondta róla a ravatal előtt, amelyet elárasztottak a koszorúk.
Miután átszökött, Debrecenben elsőként egy zsidó család nyúlt a hóna alá – Lujó az irántuk érzett tisztelet jeléül hordott ezután kipát – majd vendéglátósok segítettek neki alkalmi munkával, többek közt Kiripolszky Károly és Barabás Zoltán. Utóbbi a temetésen is megjelent, a megtört Nagy Lászlót támogatta oda a sírhoz.
|
| Fotó: Konyhás István / Népszabadság |
Arra a megjegyzésemre, hogy egy csavargót nem sok vállalkozó engedne az étterme előtt lakni, s a legtöbb vendéglátós elzavarna egy hajléktalant az étterme elől, Barabás annyit mondott: azt a neveltetést hozta hazulról, hogy aki ember, segít másokon.
Aztán megindult a tömeg a szociális parcella felé, és a gyászolók között ott meneteltek hajléktalanok éppúgy, mint kisírt szemű, jól öltözött asszonyok, meg színészek, rendezők, tanárok, vendéglátósok, kereskedők, s mindannyian fejet hajtottak egy hajléktalan ember előtt, akinek igazi családja nem volt,
így a kóbor macskákat hívta tesónak.
A reformátusnak született Komáromi János Gábort a fején kipával temették el, a fejfájára meg egy szál cigarettát s egy százast raktak: útravalónak.
