Pécsről indult az InterCity kora délután. A szerelvényhez egy plusz kocsit csatoltak, amelybe bezsúfolták a menekülteket, majd rájuk zárták az ajtót, nehogy leszálljon valaki útközben.
hirdetés
Csak ennek a vagonnak az ablakában lógnak fürtökben az emberek. Gyerekek kiabálnak a peronon állók felé: „Budapest?" Az igenlő bólogatásra nagy felfordulás kerekedik odabent, férfiak próbálják kinyitni az ajtókat, de hiába. Még Pécsett lezárták és csak kívülről nyithatók.
Fotó: Kovács Klára / Népszabadság
A Migration Aid aktivistái segítenek nekik leszállni. Szírek és afgánok ugrálnak le egymás után a vonatról, és fegyelmezett sorokban követik a segítőiket egészen az aluljáróig, ahol vizet és szendvicset kapnak, megnézik a papírjaikat, térképet osztanak nekik, majd célállomás szerint ültetik le őket különböző helyekre.
Ekkor találkozunk „Babával”, az arabul is beszélő agyontetovált férfival, akinek a fejére 400 ezer forint vérdíjat tűzött ki a Betyársereg. Épp egy kislány sebeit látja el. Maya és családja a debreceni menekülttáborból szökött meg néhány nappal ezelőtt.
Fotó: Kovács Klára / Népszabadság
A nagymama azt mondja, amióta úton vannak, soha semmi bajuk nem volt, Debrecenben viszont az ágyi poloskák összecsipkedték a gyerekeket, arcukat és testüket fekélyes sebek borítják, mégsem kaptak orvosi ellátást, ezért jöttek a fővárosba.
„Otthon mindent pénzzé tettünk, 25 ezer euróval a zsebünkben indultunk el. Majdnem mindet az embercsempészeknek adtuk, akik otthagytak minket Ukrajna közepén. Azt sem tudtuk, hol vagyunk.
Most elszöktünk a táborból, már az sem érdekel, ha kitoloncolnak bennünket, felnőtteket, csak a gyerekeknek ne kelljen visszamenni a háborúba.
Miattuk jöttünk el, hogy legalább nekik legyen esélyük az életre” – mondja könnyes szemekkel a kislány nagymamája.
Egy hátizsákos kisfiú jelenik meg az adományos dobozok közelében. Tökéletes angolsággal kér egy kis édességet és egy plüssjátékot, hogy ne féljen éjszaka a „nagy, fekete ruhás emberektől”. Eddig egy éjszakát töltött itt, de alig aludt. Szüleivel a pékség közelében ültek le. A boltos egy cseppet sem volt kedves velük.
Fotó: Kovács Klára / Népszabadság
Nem sokkal később megérkeznek a rendőrök. Állampolgári bejelentésre vonultak ki, valaki ugyanis kifogásolta, hogy nem lehet közlekedni a menekültek miatt az aluljáróban.
Sorra állítják fel a földről az embereket,
Az öthetes kisbabával üldögélő nőt sem kímélik,
neki is mennie kell.
Fotó: Kovács Klára / Népszabadság
Mindezt méla nyugalommal nézi végig a lépcsőn ülve egy fekete ruhás, bakancsos fiatalember és közben elégedetten mosolyog. „Jobbikos – mutat felé Judit néni, aki egy botra támaszkodva osztja a banánt és a barackot a gyerekeknek – ismerjük már arcról őket, mindennap jönnek errefelé. Egyik nap követtek a buszon, aztán az egyik megállóban hirtelen leugrottam, nem tudtak tovább utánam jönni. Januárban törtem el a lábamat, és még mindig bicegek, de így is kicseleztem őket.”
Megjelenik egy nő is, akit felháborít a menekültek látványa. Az önkéntesek próbálnak szót érteni vele, de tántoríthatatlan. „Ki kell takarítani őket!” – kiabálja, majd sarkon fordul és elsiet.
Néhány perc alatt szinte kiürül az aluljáró. A tömeg útnak indul, tudják, hogy visszajöhetnek, ha elmentek a rendőrök.
Addig is többen a közeli parkba mennek, ahol van csap és tudnak fürdeni. Tusfürdőt és szappant adományként kaptak, azzal mosnak, azzal fürdenek a jéghideg vízben, ruháikat a padokon szárítják. A rendőrök azonban innen is elzavarják őket, úgyhogy nincs mit tenni, sétálgatnak a közeli utcákban.
Fotó: Kovács Klára / Népszabadság
Most tudunk nyugodtan beszélgetni Babával, aki közben egy sebet lát el az aluljárónak azon a pontján, ahol néhány napja a szíriai belügyminisztérium egyik főmunkatársa feküdt.
Azt mondja, napi 60 ezer forintot költenek gyógyszerre, mert ezek az emberek eddig sehol sem kaptak orvosi ellátást.
Fertőtlenítőt, kötszereket, fájdalomcsillapítókat adnak azoknak, akiken látják, szükségük van rá.
Fotó: Kovács Klára / Népszabadság
A fiú, aki odahaza katona volt, és akinek egy hét után most kerül először sebtapasz a bokájára, sírva fakad. „Ez a fiú az Iszlám Állam elől, a kiképzőtáborból menekült el, még gyerek, akinek szüksége lenne egy befogadó társadalomra, amelyik segít neki, de itt az emberek elnézik, ahogy gyerekek fekszenek a földön. Akkor ez egy európai uniós ország? Nem, ez egy balkáni ország, gonosz emberekkel!” Ekkor Baba a kivarrt karjaival magához húzza, átöleli és puszit nyom a fejére.
