Annak megítélésére, mennyire súlyos valakinek a kómája, két glasgow-i orvos, Graham Teasdale és Bryan Jennett készített egy skálát 1974-ben. Az úgynevezett Glasgow-kómaskála az ember reakcióit méri, fájdalomra, fényre, hangra reagál-e. Nyitja-e a szemét vagy válaszol-e kérdésre? Az ezen a skálán szerzett pontok alapján a 3-as fokozattól, a súlyos agykárosodástól a 15-ös fokozatig, azaz az enyhe károsodásig sorolják be a beteget.
Fekete Zsófia, a zeneterapeuta most a gitárt teszi a lány testére, ha nem hallaná, akkor legalább érezhesse a hangokat. A hangszer rezgését. A terapeuta a lány mögül, felsőtestét átkarolva pengeti a hangszert, közben halkan beszél, s amikor mondandójával odaér: „tudom, mennyire erős vagy”, a fiatal nő arca megrándul, megindulnak a könnyei. Sír. Mióta idekerült, most először. – Eddig ennyire közvetlenül még nem reagált ingerre – tudjuk meg később a kómacentrum folyosóján a terapeutától.
A lány fejlődési rendellenességgel született: az agyában az erek a normálistól eltérően nőttek, kapcsolódtak. Előbb csak a látása romlott, aztán jött egy agyvérzés. Fél oldala megbénult, de ebből még meggyógyult, néhány hónapja saját lábán távozott innen, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetből (OORI), ahol egyébként az ország egyetlen kómacentruma is működik. De aztán még egy komoly agyműtét várt a 24 éves lányra, amelytől nagyon félt. Házasságra készült, gyerekeket akart. A műtét sikerült, de Nóri agyműködése sérült. Nehéz megjósolni, mi lesz vele. – Tapogatózunk, protokollokról beszélni nincs értelme, az egyetlen teendő, hogy a zeneterapeuta teljes szívével ráhangolódjon a betegre. Énekeltem neki máskor is, de ennyire erősen, mint ma, még nem reagált Egyszer talán bólintott is, de azt nem ismételte meg. Hangokból csak sikongatókat indít, óriási talány, hogy ebből mi a tudatos, s mi nem – mondja a terapeuta.
Nórán kívül még hét beteg fekszik az OORI egyedülálló kómacentrumában, a kifejezetten agysérült betegek számára épült rehabilitációs osztályon. A főápoló, Kuzmányi János figyelmeztet, ne számítsak a mozifilmekből ismerős látványra, elsötétített, kék fénnyel megvilágított szobában zsinórra függesztett betegekre. Vagy egyéb efféle badarságra.
Tényleg nem látni ilyesmit, „a mínusz elsőn” lévő helyiség olyan, mint egy átlagos kórterem. Az ágyak egymástól függönnyel szeparálhatók. Mellettük gépek, szemben korszerű nővérpult – az átlagosnál jóval több nővérrel. Minden műszakban van intenzíves ápoló. Az ágyak különlegesek, azon kívül, hogy forgatni tudják a beteget, van bennük mérleg, sőt abban is tudnak segíteni, hogy a fekvéstől keletkező tüdőváladék ne fojtsa meg a beteget. A kómás, öntudatlan ember ugyanis képtelen a váladékot felköhögni.
– A hely a minimáltudatú, de még remélhetőleg rehabilitálható betegek számára épült. Ide elsősorban azok kerülnek, akiknek az intenzív ellátása már véget ért, nincsenek tudatuknál, vagy éppen csak minimális kommunikációra képesek, de állapotuk nem tekinthető véglegesnek. Évente több száz ember érkezik, és 90 százalékuk saját lábán hagyja el a házat – erről már Dénes Zoltánnal, az intézet orvos igazgatójával, az agysérültek rehabilitációs osztályának vezetőjével beszélgetünk.
A gyógyulás a páciens számára óriási fizikai és mentális megterhelést okoz. Az osztálynak éppen az a feladata, hogy azok a betegek, akiknek emberi számítás szerint lehet még esélyük az önálló életre, orvosi kezelést és speciális figyelmet kapjanak.
A főorvos szerint a kómás ember a közhiedelemmel ellentétben nem ébreszthető, mert az illető nem alszik. A beteg öntudatlan, nem zajlik az agyában „adatfeldolgozás”, nem is éli meg a vele történteket. Ezt az állapotot leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, mint amikor a számítógép megsérül, és emiatt a program sem fut rajta mindaddig, míg ki nem javítják és újra nem bootol.
A kómás állapot több naptól több hétig, súlyosabb esetekben akár élethosszig is eltarthat. Vannak, akik fokozatosan helyreállnak, mások vegetatív állapotba kerülnek, és onnan vagy visszanyerik az éberség bizonyos fokát, vagy úgy maradnak. Minél több időt tölt valaki kómában, annál biztosabb, hogy nyomai maradnak ennek az állapotnak. A főorvos szerint minden előrejelzés tapasztalaton, statisztikákon alapul, az egyik legjobb általános előrejelző a kómában töltött időtartam. Négy hónap kóma után a részleges gyógyulás lehetséges, de arra, hogy a szervezet teljesen helyreálljon, már csak minimális az esély.
Vannak vizsgálatok, tények, amelyekkel mérlegelhető a felépülés esélye, például hogy milyen súlyosságú a sérülés, hány éves a beteg, milyen egyéb betegségei, szövődményei vannak. Ezek segítenek annak eldöntésében is, hogy kik kerülhetnek az osztályra az országból. Az idekerülőknek a már idézett Glasgow-kómaskálán legalább nyolcas fokozatot el kell érniük. Az intenzív osztályok rendre jelzik, ha van olyan kómás betegük, akinek emberi számítás szerint van esélye a rehabilitációra. Ezeket a betegeket a fővárosban a főorvos személyesen is megvizsgálja, mielőtt átveszik.
Az idekerülők között is akad olyan, aki soha nem lép túl a legalapvetőbb reagálásokon, míg sokan visszanyerik a teljes éberségüket. A főorvos szerint az viszont csak a filmesek fantáziájában létezik, hogy a hosszú kóma után valaki egyszer csak felnyitja a szemét, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Az öntudat visszanyerése küzdelmes és lassú folyamat: az első napokban csak néhány percet észlel a világból, majd ez az idő fokozatosan nyúlik. A kómából visszatérő emberek többnyire azt sem tudják, hol vannak, beszédzavarral, mozgáskoordinációs problémákkal küszködnek.
Viola alig múlt 15 éves, amikor egy Csepel-szigeti falu határában, idén februárban egy autó elgázolta. A konditerembe tartva barátnőjével és testvérével át akart menni az úton. Súlyos agysérüléssel vitte a mentő kórházba, hosszú hónapokig volt kómában. Február végén már itt volt a kómacentrumban, de állapotában hosszú hónapokig semmi változást nem észleltek. Úgy tűnt, sorsa megpecsételődött, marad a kómás állapot, ezért a centrum megpróbált helyet keresni számára egy ápolási otthonban. Nem volt könnyű, mert a testtömegindexe, a magassága alapján csak felnőtt krónikus osztályra kerülhetett volna, de oda nem akarták átvenni, mert gyerekek ápolására nem voltak felkészülve. A gyerek krónikus osztályon viszont túlságosan nagynak találták. Végül, amikor már csaknem meglett a helye, „megmozdult”. Az addig reakcióképtelen lány hirtelen reagálni kezdett, és ha kérték, visszadobta a labdát. Viola azóta már ki is került a kómaosztályról.
Bálint Éva, az intézet kommunikációs referense, szomatopedagógus szerint sokat fejlődött, ha lassan is, de haladnak. A kamasz lány csíp, rúg. Emlékezeti zavarai vannak, és nála még teljes a viselkedési kontroll hiánya. Ez utóbbit a frontális lebeny szabályozza – magyarázza Bálint Éva –, ez most Violánál nem nagyon működik, de hogy ennek fiziológiás oka van-e, vagy egyszerűen csak kamasz, azt nem tudják. Jelen van, de nem beszél, és olykor apró pimaszságokra is képes, például felteszi a lábát az étkezőasztalra.
|
Dénes Zoltán főorvos szerint az csak a filmesek fantáziájában létezik, hogy a hosszú kóma után valaki egyszer csak felnyitja a szemét, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta
Földi D. Attila / Népszabadság |
A kóma súlyosságából nem lehet a jövőre vonatkozóan biztos következtetéseket levonni. Ezt igazolja Viola története is. Az is egészen biztos, hogy erős összefüggés van az iskolázottság és a fejleszthetőség között. Aki már korábban is tornáztatta az agyát, tanult, annak könnyebb visszahozni a kognitív képességeit. Viola esélyeiről Bálint Éva azt mondja: ezt csak jósgömbből lehetne megmondani, de neki olyan nincs. Bár korábban azt gondolták, három hónap kóma után alig van esélye, most tolószékkel önállóan közlekedik, és ha felállítják az állást segítő gépben, már percekig képes állni.
A főápoló, Kuzmányi János meghatározó emléke a „csodás” gyógyulásokról az a lány, aki éppen az ő első munkanapján érkezett az osztályra. A nő, aki Ausztriában volt pincér, egy áprilisi napon sérült meg: nem adta meg az elsőbbséget egy kereszteződésben. A balesete után azon kívül, hogy nézett a semmibe, semmire nem reagált. Úgy szólalt meg december elején, hogy szólt a zene a rádióban, és elkezdte énekelni a szám szövegét. Azóta már önellátó, segítséggel közlekedik, és „visszajött” a német nyelvtudása is.
Feledhetetlen számára az a fiú is, aki még 16 éves sem volt, amikor motorjával egy kanyarban kisodródott, és szintén hosszú-hosszú ideig feküdt kómában. Egy nap bejött a haverja, és azt mondta: figyelj, hordom a bőrdzsekidet, de ha nem kelsz fel, akkor megtartom. Igencsak meglepődött, amikor a motorbalesetet szenvedett fiú váratlanul megszólalt: azt azért már mégse!
