Lovas Zoltán hónapokon át egyik szervezője volt a Szabadság téri megszállási emlékmű elleni tiltakozásoknak. Aztán háttérbe vonult. Hétfőn este azért ment ki a térre, hogy elköszönjön a többiektől. Napokon belül Németországba költözik. Ezzel a beszéddel búcsúzott:

„Egy ideje jeleztem, hogy jobb híján elmegyek innen. Ennek direkt és indirekt politikai okai vannak. A legfrissebb 168 órában elmondtam ezeket a dolgokat részletesen, s most nem magamról szeretnék beszélni. De annyi azért ide tartozik:
- semmi nincsen feladva,
- senki és semmi nincsen elfeledve vagy magára hagyva,
- aki akart eddig és eztán is megtalált, ha fizikai valómban nem is, de virtuálisan jelen leszek.

S most a lényegről, arról, amiért idehívtalak benneteket, arról, hogy beszéljünk pár szót a „mi van itt?, mi lesz itt?" kérdéséről...: Október 12-e után az orbanisztáni jogállami fasiszta rendszer gyors ütemben és mélységében fog tovább „fejlődni". Mohóbb lesz a zsákmányszerzés, sikeresebb a társadalom megfélemlítése, atomizálása és alattvalóként való homogenizálása. Persze, mint minden ilyen típusú diktatúra, ez az egész ocsmányság itt előbb-utóbb meg fog bukni. A leendő bukáshoz három dolog kell majd:
- az alattvalók felismerése, hogy csak a láncaikat veszíthetik,
- a hatalom meggyengülése, kiürülése,
- a külvilág felismerése nyomán sikeres döntése: semmi módon nem működik együtt a továbbiakban ezzel a rendszerrel.

Nem tudom, hogy ez a három előfeltétel mikorra és hogyan érik majd össze. Bizonyosan évek, lehet, hogy igen hosszú évek kérdése ez. Ami a mai demokratikus ellenzék és embereinek ügye mindebből, az az, hogy milyen állapotban éri meg a majdani felszabadulást.

Az ország érdeke az lenne, hogy egy leendő rendszerváltás során és után lehessen egy komolyan vehető, egészséges politikai erőre támaszkodni az újjáépítés alatt. A mai széttagolt, ötlettelen, az elmúlt évek, évtizedek személyes felelősségeivel terhelt ellenzékéről ez nemigen feltételezhető. Ha lesz erős, és a jövő ígéretét hordozó ellenzéki mozgalom itt egyszer, az csakis antifasiszta népfrontos mozgalom lehet majd. Új arcokkal, új hívószavakkal, új hitelességgel, mély demokratikus értékekkel. Nem előfeltétele egy ilyen népfrontos mozgalom megléte ennek a rendszernek a valamikori beomlásához, de ha lesz ilyen mozgalom, akkor a jövő szebb lesz.

Manapság egy demokratikusan gondolkodó ember két utat járhat: itt marad, vagy elmegy. Ha marad, akkor hosszú ideig a legfőbb feladata az lehet csak, hogy megmentsen minél több embertársát. Ki pedig elmegy, az menjen úgy, hogy maradjon itt lélekben félig, s segítse ezt a szegény hazát onnan, ahová elmegy, ahogyan lehet. Akár marad, akár megy a demokrata, azt azért látni kell világosan, hogy a berendezkedő, virulens 21. századi neofasizmus nem veszélytelen dolog...

A politikával foglalkozó demokratikus értelmiségiekre vár maga a feladat: mélységében kielemezni és definiálni az orbanisztáni fasizmus mikéntjét. A betegség diagnosztizálása nélkül ugyanis bajos lesz tartós gyógyírt lelni. S nem lesz elégséges egy újfajta fasizmus definíció kimunkálása, azt mind itthon, mind a külvilágban el kell fogadtatni. S egyáltalában is: az orbanisztáni értelmiség – nem a rezsimé, nem az áruló értelmiség, hanem azok, akik valóban értelmiségiek maradnak –, feladata számos. Az 1989-es rendszerváltás későbbi kudarca belső eredőként nem volt más, mint az értelmiség megfáradása, elkurvulása. Nem lesz magyar feltámadás anélkül, hogy a haladó értelmiség újra magára ne találjon.

Üdv és ölelés: Lovas Zoltán"