Körülöttünk villamosra váró emberek hangoskodtak, angolul beszélő egyetemisták lármáztak nagy csapatban, arrébb egy taxis magyarázott valamit, s harsányan nevetett hozzá, a hot dogos bódé mellett egy gyerek üvöltött az anyjával kóláért, majd az ócska sárga villamos is befutott szörnyű zörgéssel és csikorgással.

A felém közelítő ember fehér papírlapokat tartott a kezében. Részeg hajléktalannak gondoltam, ittas lejmolónak, aki szakadozott, régi újságokkal vagy egyéb, akár fehér lapokra nyomtatott kriksz-krakszokkal kéreget.

Tele van velük újabban az utca. Nem szoktam tőlük újságot venni, inkább azt a megoldást választom, hogy a markukba nyomok egy ötvenest, az újságjukra pedig legyintek, tartsa meg, jóember. Nem mutatnak meglepetést, szerintem hozzá vannak szokva, hogy újságot senki emberfia nem vásárol tőlük.

Jobban megfigyelve emberem, föltűnt, hogy egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint egy hajléktalan.

Fekete bőrdzsekit viselt, szőrmesapkát és sálat, első ránézésre egészen normális alaknak tűnt - csak hát a tekintete. A szemén világosan látszott, hogy nem a jóllakott emberek világában él.

Nem tudom, milyen alapon szoktam eldönteni, hogy melyik hajléktalannak adok pénzt, s melyiknek nem. Néha annak is adok, aki ellenszenves, máskor meg olyannak sem, aki szimpatikus. Ez az ember a rémisztő szeme ellenére is rokonszenvesnek tűnt, úgyhogy mire mellém ért, én már becsúsztattam a tenyerembe egy ötvenest - mindig tartok a válltáskám elülső rekeszében elegendőt -, s amikor belenézett a szemembe, odanyújtottam neki a pénzt.

Meghökkenve bámulta a pénzt, nem akarta elvenni. Úgy nézte, mintha nem látott volna magyar pénzérmét azelőtt. Értetlenkedve bámultam vissza rá. Na, mi van, gondoltam, talán kevesli?

Ez ügyben rossz tapasztalataim vannak. Egyszer csak egy húszas volt nálam, azon kívül meg csak bankó, s mivel papírpénzt soha nem szoktam a kéregetőknek adni, a húszassal kínáltam. De a koldus elhajította, önérzetesen végigmért, s azt vágta oda:

- Ennyivel szúrod ki a szememet?

A ködös tekintetű ember azonban nem kevesellte a pénzt. Egyáltalán nem is kellett neki. Nézte, nézte, de úgy tűnt, nem is látja.

- Itt van, fogja már, sietek - mondtam neki.

A hangomtól föleszmélhetett, mert összerezzent, a homlokát ráncolta, majd azt dadogta fakó, színtelen hangon:

- Rákos vagyok.

- Tessék? - néztem rá, s önkéntelenül hátraléptem.

- Rákos vagyok. Úristen, rákos vagyok. Most mondták odabent.

S bizonytalan mozdulattal a háta mögé mutatott.

Fölnéztem a mögötte magasodó épületre, amire az volt írva: orvostudományi egyetem.

Körülöttünk örvénylett a villamosról éppen leszálló tömeg, ez az ember meg csak állt ott a sokaság közepén, engem bámult, s úgy tűnt, nem lát belőlem semmit.

Aztán ismét a papírjaira meredt.

- Rákos vagyok - ismételte meg, s lassan elindult újra, s magában motyogott tovább.

A Nagyerdő fái felé bandukolt, a fürdő irányába, néha megállt, a papírjait nézegette, majd a sapkáját levette, és megtörölte a homlokát.

Fél percig tartott az egész.

Addig néztem utána, hogy a villamost is lekéstem persze. Ott maradtam a megállóban egyedül, az ötvenest visszacsúsztattam a válltáskám elülső rekeszébe, majd sokáig hallgattam a hot dogos bódé mellett a kólájáért visítva bömbölő kisgyereket. Az anyja szerencsére kitartó volt és következetes: nem engedett a bőszült zsarolásnak.