Kőtábla az iskola falán
A magyarmecskei iskolánál állunk, annak utcafronti falán kőtábla emlékeztet a faluból deportált zsidókra. A táblát a nyár végén vésette a község önkormányzata és iskolája. A tábla története egy évvel ezelőtt kezdődött. Az iskola volt tanára, a faluba ma is sűrűn visszajáró jogvédő, Heindl Péter a nyolcadikos gyerekeknek elindított egy szakköri foglalkozást, aminek az volt a célja, hogy felderítsék: hogyan veszítette el zsidó közösségét a baranyai település. A főképp roma származású gyerekek dokumentumokat olvastak, idős helybélieket faggattak, s megtudták, hogy a 350 lelkes falu öt zsidó családnak volt a szűkebb hazája a negyvenes évek elején. Aztán 1944. április 26-án a csendőrök vagonokba terelték a famíliákat. Az elhurcolt tizenhárom magyarmecskei zsidóból tizenegy koncentrációs táborban végezte. Rájuk emlékeztet a kőtábla.
A táborokból megmenekültek közül már csak T. él. A gyerekek vele is találkoztak. A Budapesten lakó férfi beszélt nekik arról, hogy a falubeli keresztény és zsidó családok jól megvoltak egymással. A férfiak együtt kugliztak és kártyáztak a helyi kocsmában. A mecskei zsidók között Léderer Samu és Ney Aladár volt a legtehetősebb: előbbi 300 holdon gazdálkodott, utóbbi a község állatorvosa volt. A két módos férfi igyekezett segíteni a rászorulókon. Évente egyszer, a zsidó újévkor Lédererék portáján együtt imádkoztak a mecskei izraeliták. Amúgy a közösségből senki sem volt mélyen vallásos, akadt, aki évente háromszor is disznót vágott.
T. beszélt a saját családjáról. Szülei négy hold földet műveltek, emellett volt egy szatócsüzletük. Jómódúak sosem voltak, de nem is nélkülöztek. T. mérnöknek készült, ám a zsidótörvények miatt nem jelentkezhetett egyetemre. Beállt a falu villanyszerelője mellé szakmát tanulni. Ez is hozzájárult a meneküléséhez. A mecskei zsidókat 1944 áprilisában Barcsra szállították, s ott megkérdezték őket, ki vállal bányamunkát: T. jelentkezett, mondván, hogy ő villanyszerelő. Kivették a transzportból, s elszállították az úrkúti mangánbányába. Mivel ez hadügyileg fontos üzem volt, T. átmenetileg megúszta a koncentrációs tábort. Novemberben érezte, hogy ott sem maradhat, ezért kalandos úton visszaszökött Magyarmecskére.
Amikor hazaért, látta, hogy a házuk előtt katonai autók állnak, ezért a falu másik végén, Tóth Lajosék pajtájának padlásán rejtőzött el. Este jött az istállóba Tóthné fejni, akkor ő lemászott, és menedéket kért. Az asszony elmondta, hogy az ő házukba is németeket szállásoltak, ezért áthívta a szomszédját, Tóth Józsefnét, hátha ő tud segíteni. A negyvenéves asszony az éjjel elvitte T.-t a közeli Magyartelekre, a nővére, Szigeti Károlyné házába. Ott, a padláson bújt meg az akkor 24 éves fiatalember. Két héttel később az orosz front átment a falun, és vége lett T. bujdosásának.
T. szülei is azok között voltak, akik nem élték túl a háborút: a férfi 70 éves apja és 55 éves anyja Auschwitzban halt meg. Meghaltak Lédererék, Neyék és Báderék is. A Spierer család négy tagjából csak egy lány tért haza, a Bözsi. Ő később Siklósra került, férjhez ment, de gyereke nem született. T. 1947-ben hagyta el Magyarmecskét, mérnök lett, s negyven évig ugyanannál a pesti cégnél dolgozott. Megnősült, egy fia született, de ő már nem alapított családot, így a hajdani mecskei zsidó közösség utód nélkül maradt.
Amúgy T. sokáig visszajárt szülőfalujába, gyakran felkereste bátran viselkedő megmentőit. Már ők is rég meghaltak valamennyien. Amikor a magyarmecskei mártírok tábláját felavatták, T. nem tudott odamenni, beteg volt. A napokban viszont megnézte a táblát. Nekem is elmondta az életét, de megkért arra, hogy a nevét az újságban ne írjam le.
- Budapesten, abban a házban, ahol lakom, többen is gyűlölik a zsidókat - magyarázta később. - Nyíltan beszélnek erről. Velem nincs bajuk, mert nem tudják, hogy az vagyok. Nem akarom, hogy megtudják, nekem már jó így.
Utóirat: Beszéltem néhány fiatallal, akik Heindl Péter különóráira jártak, s tapasztaltam, hogy mindannyian megismerték a (mecskei) zsidóság sorsát. Arra a kérdésre azonban nem tudták a választ, hogy mi volt az oka a zsidóüldözésnek, vagy épp a romák üldözésének (merthogy arról is tanultak). Nem értették az egészet. A gyerekek kizártnak tartották, hogy mindez valaha is megismétlődhet. Csak egyikük idézte az apját, aki azt mondta: semmi sem kizárt.
