Sőt, a magyar ifjúság, ahogy olvasom, hiszen Kárpáti a magyar fiatalság egyik példaképe.

Ez tetszik nekem. Igaz, már gyermekkoromban se nagyon értettem, hogy miért akarnak elém mindenáron példaképet állítani, pláne sportolót. Ez lehet, hogy azért van, mert amikor az iskolánkba meghívták a nagy magyar birkózóbajnokot, éppen sérült állapotban volt: a fél füle letépve, a bal karja felkötve, szókincse nem túl nagy, az igazgató fátyolos tekintettel ölelgette őt, hogy gyerekek, itt van a példaképetek.

Ma már tudom, hogy az akkori elnyomott társadalomban szinte kizárólag a sport volt az egyetlen kitörési lehetőség, ámbár azt ma sem értem, hogy miért kellett volna nekem a kitöréshez megnyomoríttatni a fülem. Azóta is ezt a feneketlen marhaságot hallom minden magas rangú sportvezetőtől, mármint hogy azért fontos
a sikeres szereplés, mert bajnokaink révén példaképeket állíthatunk a fiatalság elé.

Ettől óvja meg az ég a köztársaságot! Az élsport ma már nyitott könyv, ergo mindenki
a saját szemével látja, hogy mennyi frusztrált, korrupt, jellemhibás, tökkelütött bajnok, edző és főleg vezető dolgozik a sportéletben. Még a kifejezetten intelligensnek elkönyvelt, istenekből és istennőkből álló kajak-kenu- és vívótársadalomról is kiderült, hogy elég egyetlen konfliktus, és pont úgy viselkednek, mint a piaci kofák. A mai élsport nem jellemet erősít, hanem jellemet torzít, arról már nem is szólva, hogy abszolút nem egészséges. Legjobb a svédeknek: alaposan leszerepeltek az olimpián, mégis egészen jól elvannak bajnok-példaképek nélkül, viszont több gyerek sportol, mint nálunk, bogyók és tudományos programok nélkül, és egy szimpla sífutóversenyt is van, hogy 300 ezren néznek végig, amiért persze mi jól körberöhögjük őket.

Nem baj. Nálunk a lényeg úgyis az, hogy két hét múlva Kárpáti már azt fogja bejelenteni előszónokként kedvenc pártja nagygyűlésén, hogy Tokióban nem ő jelentett százvalahány társáról, hanem százvalahány társa jelentett róla, majd zúgó tapsvihar közepette ül vissza a helyére; a szomszéd széken már Martonyi János várja, a fiatal külügyérek példaképe; ő se jelentett soha.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa