A belvárostól kőhajításnyira található Dráva utcában egy tízlakásos önkormányzati társasház kilenc lakását rombolták le. Nyolc már hosszabb ideje üresen állt, egy ingatlant pedig végrehajtási eljárás után vásárolt meg a város. Ám Baloghék nem önkormányzati bérlakók. Tizenkét évvel ezelőtt, összekuporgatott tartalékukból és jelentős hitelből megvásárolták az önkormányzattól a kicsi otthont.
A családfő sokáig hegesztőként dolgozott, de van kőműves-, festő- és parkgondozói végzettsége is: ezeket az elmúlt években, a közmunkához kapcsolódó képzéseken szerezte. A felesége annál a miskolci ingatlankezelőnél takarított évekig, amelyik most elrendelte a család otthonát körbevevő lakások bontását. Baloghék 2002-ben vették meg az otthonukat, a kölcsönt 2026-ig kell törleszteniük. Rezsielmaradásuk nincs, rendesen fizetik a vizet, a villanyt. Őket tehát nem lehetett jogcím nélküli lakónak nyilvánítani, és bérleti szerződést sem bonthattak velük, ezért a város felajánlotta: megveszi az ingatlant.
– Idejött egy hivatalosság, és azt mondta, hogy a lakásunk körülbelül hétszázezer forintot ér, ennyit hajlandók fizetni. Néztem rá, hogy ember, ennyi pénzből hol veszek én akár a leglepukkantabb telepen is egy másik lakást, ahol elférünk négyen? – mondja Balogh László. A család a Martin-telepen szeretne maradni: itt élnek évek óta, itt nőttek fel a gyerekek.
Mellesleg itt volt évekig háziorvosuk Kriza Ákos jelenlegi polgármester, aki a választások előtt – s emiatt nem lehetett nem kampányeseménynek minősíteni az akciót – nagy sajtónyilvánosság előtt levezényelte az épület bontását. A helyszínen felidézte: az önkormányzat nyomortelep-felszámolási programját 35 ezer miskolci írta alá, s ez felhatalmazza a város vezetőit arra, hogy elhatározásukat következetesen végigvigyék.
– Bontsák is le azokat a nyomortelepeket, ahol már nem lehet élni, ezzel egyetért minden jóérzésű ember! De mi itt maradtunk egy romhalmaz közepén. A város azt vágta a szemünkhöz, hogy négyzetméterenként kétszázezer forintot akartunk kérni a lakásunkért és ez nagyon drága. Nekem nem kell pénz, ne fizessenek egy fillért se. Vegyenek egy ugyanilyen nagyságú és ugyanilyen komfortú lakást itt a Martin-telepen, azt szó nélkül elfogadjuk – mondja a családfő. Hozzáteszi: nézegettek már ilyen ingatlanokat, de hat-hétmillió forintnál olcsóbban nem tudnának hozzájutni itt egy hasonló léptékű otthonhoz.
Ezt jelezték az ingatlankezelőnek, de nem kaptak még választ. Közben elmúltak a választások, lankadt a közfigyelem. Már nincs szükség „kampánydózerolásokra”, s a számozott utcákból sem költöztetnek ki senkit. Beköszöntött az ősz, a rossz idő, s Baloghék attól tartanak, hogy a ház megbontott födémje rájuk szakad. Látványnak sem épp kellemes az épület: beszakadt cserepek, omladozó falak, romok mindenütt.
– Elmentem az ócskapiacra, és vettem egy tekercs padlószőnyeget, hogy a lakáshoz vezető utat egy kicsit kényelmesebbé tegyem. Festenünk is kellett: a lányom hamarosan szül, az unokánkat nem hozhatjuk haza koszos falak közé – mondja a férfi. A családot felmorzsolja a bizonytalanság. Nagyobb renoválást nem mernek a házon elvégezni, nem ölnek pénzt egy olyan lakásba, amelynek sorsa bizonytalan. De nincs hír arról sem, hogy az önkormányzat megemberelné magát, és végre megfelelő csereingatlant biztosítana az önhibájukon kívül „partvonalra tett” Baloghéknak.
