Nincs semmiféle írott normája annak, hogy miként viselkedjenek azok a tanárok, akik meggyőződésükből következően radikális kritikusai az aktuális kormánypolitikának, de van mindennek egy hallgatólagos gyakorlata, amely nem pusztán egyetemenként, de karonként is másként alakult, összefüggésben az ott tanítottakkal. Az ELTE BTK falai között magától értetődő, hogy a kormányzati politikát ellenző tanárok mindig korlátozás nélkül élhettek, s így ma is élnek jogaikkal, írásban éppúgy, mint például a felsőoktatási politika elleni tiltakozások szervezésével, tüntetéseken való részvétellel. Ugyanakkor úgy tapasztaltam, hogy ennek a szerződésnek része az is, hogy ugyanők tanárként, kutatóként, a diákjaikkal való közös munkájukban magától értetődően távolságot tartanak a politikai arénában folytatott küzdelmeiktől, s ez a szerepfelfogás egyikünknek sem okozott nehézséget.
Mindez azonban mégsem olyan egyszerű. Az elmúlt pár évben a kormányzati politika kritikája mellett egyre többször a rendszerkritika került az előtérbe, így a fenti interpretáció elégtelenné vált, azaz elillanhat belőle az igazság keresésének lehetősége. Valóban új törések vannak a hallgatólagos tudások, azaz bevált gyakorlatok kánonjában, mert az 1989 óta kialakult szokások elsősorban a kormányzati kritikára épültek. Most azonban olyan politikai rendszerben élünk, amelyre igen találó mindaz, amit – többek között – Beckett, majd Derrida megnevezhetetlennek tekintett. Nem könnyű megneveznünk azt a rendszert, amelyet okkal kritizálunk, mert a politikai fogalmak és intézmények jelentésében, illetve használatában alig maradt nyoma a demokratikus rendszerek hallgatólagos alapját garantáló önmérsékletnek, mégiscsak megőrzött türelemnek, a konszenzus elfogadása és teremtése igényének.
Számos rivális értelmezési kísérletet láthatunk. A megnevezés autenticitásának megszerzése, majd kisajátítása ugyanis maga a politikai válasz mindarra, aminek szem- és gyakran szenvedő tanúi is vagyunk. Így például használatban van a pragmatikus maffiaállam kifejezés vagy a fenyegetőbb fasisztoid mutáció, illetve mindennapos az apokaliptikus retorika, a türelmetlenség giccses költeményeinek számos változata („Orbán Viktor halálos sebet kapott", „Ez a botrány kivégezheti a rendszert" stb.). E megnevezések egyike sem kielégítő, tehát a megnevezhetetlenség élménye a szemünk láttára alakuló, folyamatos átváltozáson átmenő politikai valósággal függ össze, mert a megnevezés konceptuális sémája nélkül elmondhatatlan, hogy mi történik velünk. Csak épp megtörténik.
A konszenzuális megnevezések hiányában újra és újra a kollaboráció és kooperáció közti határok megjelölhetetlenségét látjuk, s attól tartok, hogy mindez szoros összefüggésben van a politikai ellenzék teljes és visszavonhatatlannak tűnő csődjével, illetve a rendszerkritikának hangot adó értelmiség mélyen érthető, de a politikai cselekvést lehetetlenné tévő álláspontjának belső feszültségével. Riasztó és pontos példája volt ennek a „lehet-e szurkolni a magyar futballválogatottnak, vagy ez az Orbán-kormány támogatását jelenti?" heteken át visszhangzó kérdése, amit éppoly nevetségesnek tartott számos ember, így magam is, mint nagyon kártékonynak.
(Ami a saját szerepemet illeti. A múzeumnegyed ideája mellett először vagy tizenöt éve érveltem nyilvánosan, írásban, szóban egyaránt. Semmi okom nem volt arra, hogy amikor megvalósításának előkészítése megkezdődött, ne vegyek erről tudomást, ne vegyek benne részt. Voltak, akik mindezt kollaborációnak tekintették, én pedig úgy vélem, hogy kimaradnom belőle saját évtizedes munkám általam való semmibevételét jelentette volna. Az is nyilvánvaló volt, hogy a projektből akkor kellett kiszállnom, amikor a múzeumok kérdése lényegtelen lett, mert a liget a kormány elleni küzdelem terepévé vált, ráadásul a kormány által teremtett feltételeket – azaz a fizikai erőszak megjelenését – tűrhetetlennek tartottam.)
Való igaz: a jövő elvesztésének élményében zajló, a sokszor okkal vereségként átélt mindennapi élet mutatja meg, hogy miért is elviselhetetlen a megnevezhetetlenség maga. A rutin, ama bizonyos „good practice" hiánya azonban elsősorban nem azokat nyomorítja meg, akik hangot is adhatnak elképedésüknek, felháborodásuknak, akiknek tehát megadatik esetenként a – pillanatok alatt lezajló – politikai küzdelmekben való részvétel, némely siker illúziója. Azaz nem pusztán a még mindig kiváltságos értelmiségiek sorsa a kérdés.
Sokkal sötétebb éveknek tűnhetnek ugyanezek azoknak, akik eltérő okok miatt, de csalódtak a kormányban, és semmiféle kiutat nem látnak, komolyan vehető ellenzék nem lévén. Holott a kettészakított ország, a folyamatos számonkérés és fenyegetés elitértelmiségi- és médiaretorikája igazságtalanul bűntudatot kelthet azokban, akik egyszerűen tévedtek, eltévedtek, de nem bűnösök, következésképp ez visszaüt a számon kérőkre. A néma ország kísértete, a „miért tűrik" és hasonló retorikai fordulatok mindössze egyetlen dologra mutatnak: a megnevezés hiányára, tehát politikai filozófiai értelemben létező leírás elégtelenségére, azaz a koherens kritikára képtelen értelmiségre, illetve a narcisztikus médiaelitre, amely az 1989 utáni évtizedekben is kiszolgáltatottságban élőkre hárítja a felelősséget mindazért, ami történik.
Visszataszítónak vélem, amikor az elit értelmiségiek folyamatosan, nincs erre jobb szó: lekúrják a „népet", mondván, az nemcsak tűr, de újra és újra meg is szavazza a jelen kormányt, ezért mi aztán nem tehetünk semmit. Mindez éppoly fájdalmas, mint komikus: íme a „haladó értelmiség", amely arra vár, hogy a fellázadó nép végre visszaszerezze az ő jogait. Ez mélységesen igazságtalan és életidegen. Ebben a kontextusban tartom értelmezhetetlennek, következésképp értelmét vesztettnek a kollaborációnak és kooperációnak a Budapest beltwayen belül használatos, a megnevezés hatalmát használó ellenállási romantikájának retorikáját.
Ha igaza van annak, aki a politikai válságot, tehát a megnevezhetetlenséggel, azaz saját kontextusának megteremtésével küszködő rendszerkritikát kizárólagosnak tekinti, akkor arra az absztrakt és abszurd következtésre kényszerülnénk, hogy fel kellene hagynunk minden (!) az állammal érintkezésbe kerülő foglalatossággal, foglalkozással. Ezt a számos publicisztikában visszatérő fürdőkádi hőstettnek (© Kálnoky László) tartott kísértést azonban a felelősségtől való menekülésnek tekintem. Attól tartok, esetenként több kárt okoz, mint szellemi élményt kínál azon elit értelmiségi álláspont, amelyet a bibói túlfeszült lényeglátó örökösének látok. Miközben figyelemmel olvasom ezen szövegeket, azért sem tudok retorikájukkal azonosulni, mert számos mikroközösség felelősségének életvilágában, azok elváráshorizontját ismerve élek. Az igazi kérdés az, hogy mit jelentsen mindez?
Mert teljesen mindegy, hogy egyetemi vagy általános iskolai tanárként élek-e: a felelősség gyakorlati, azaz etikai kérdései mindenütt ugyanazok. Nem a magam ura vagyok, hanem egy olyan mikroközösség tagja, amelyet ekként értelmezni önmagában véve is komoly program, feladat, igazi élmény. S attól tartok, sok-sok tíz-, százezer közösség tagjai vannak hasonló helyzetben. A lázadás jogát, gyakorlatát, módját, időpontját, jelentését senki nem diktálhatja másnak.
A mai Magyarország nem a Harmadik Birodalom, az erre utaló direktretorikát önmegnyugtató pszeudoradikalizmusnak, amúgy a módszeres gondolkozás hiányának vélem. A kiismerhetetlennel, átláthatatlannal, azaz a megnevezhetetlenséggel való szembeszállás mikéntjének, azaz nehézségének bevallása, az értelmezésért, tehát az értelemadásért folytatott munka az egyedüli lehetőség arra, hogy véget érjen a mi és ők közötti szakadék bizonyosan semmire, illetve csak rosszra vezető retorikája. Egyikünk sem csak a saját kárára téved. A tévedéseink másoknak is ártanak.
Azaz a politikán innen és túli együttműködés elvi lehetőségének kizárása, azaz a kollaborációs paradigma nem más, mint a felelősségvállalás visszautasításának álhidegháborús operettdoktrínája. Csakhogy a haza nem azonos a kormánnyal.
