Sose hittem volna, hogy ez egyszer milyen jól járok majd...
Péter rövid, alig több mint másfél éves politikai pályafutásom jóformán egyetlen kellemes meglepetése volt. Miután kölcsönös és erős kételyeink – amelyek részben a helyzetnek voltak betudhatóak, hiszen engem a miniszterelnök emberének tekintettek, Kisst pedig ellenfelének; másreszt abból adódtak, hogy méregettünk egymást, hiszen tudtuk és éreztük, hogy máshonnan jövünk, máshogy látjuk a dolgokat – részben elmúltak, egy olyan személyt ismertem meg, amilyennek a jó politikust még korábban, kissé idealisztikusan gondoltam –, akinek elsődleges célja az embereket érintő, fontos ügyek megoldása, elintézése és nem a személyes hatalmi kérdések. Huh, de egyedül volt ezzel.
Soha nem tévedtem ekkorát egy ember megítélésében, és erre csak némi vigasz, hogy ez részben a szituáció miatt történt. De a szürke öltöny és az ósdinak tűnő fogalmazás eltakarta előlem a valóságot: a biztos kézzel irányítást és a meglepően hatékony menedzsmentet. Ő olyan politikus volt, aki amit eldöntöttünk, azt végre is hajtotta, hajtatta. Belevonta azokat és csak azokat a döntesi folyamatba, akiket kellett. Képes volt jó kompromisszumokat kötni és megköttetni. Tudtuk, ha ő azt mondta, rendben, az rendben is lesz. Tudom, hogy ez bagatellnek hangzik, de abban a világban ez nagy szó.
Érdekes volt megoldás-technikája is: miután minden összkormányzati kérdés, amelyet mások nem tudtak megoldani vagy megállapodást elérni, az az Ő asztalán landolt (és, ugye, ebből a fajtából igen sok volt). Ezek gyakorta bonyolult és különböző szakértői tudást követeltek meg, amit nehéz volt bármely generalistának egy egyenletbe összerakni. Így sok kérdést tett fel, amiből megpróbálta a sokismeretlenes és helyenkent megoldhatatlan egyenletet egy egyszerűbb, feldolgozhatóbb képletté átformálni – legtöbbször sikerrel. És amikor a magamfajta okostojás újabb és újabb „de mi lesz akkor, ha” kezdetű kérdéseket tett fel, akkor jött a Péter-féle bölcsesség: “A hídon akkor kell átmenni, amikor a folyóhoz értél…”
Két-három hónappal azután, hogy Ő lett a főnököm, azt vettem észre, hogy tanácsokat kérek Pétertől. A szürke öltönyös, retrográdnak gondolt kádertől fontos (vagy legalábbis akkor fontosnak tűnő) dolgokban kértem a segítségét, hogy magyarázzon már el egy pár dolgot.... És több tanácsot kaptam tőle (legyen szó a köztisztviselők lelkéről, a miniszterek viszonyairól, a szocialista párt nekem sokszor oly fura működéséről, a sok szívesség kérésről, stb.) államtitkári működésem utolsó pár hónapjában, mint bárki mástól. És milyen bölcseket!
Mert hogy Péter lényege és hosszan tartó sikerének egyik titka pont a bölcsessége volt – az emberek ismerete mellett. Utolsó előtti munkanapom végén behívott magához, hogy elbúcsúzzon tőlem. Teljesen váratlanul elővett egy üveg vörös bort, kinyitotta, és azt mondta: „ Beszélgessünk egy kicsit, Gábor.” Én akkor elmondtam, hogy mennyire nem gondoltam volna, hogy ő ilyen ember és vezető lett volna, és elnézést kértem ezért. Magam előtt látom most is, ahogy mosolyogva mondja a bajusza alatt: „a politikában néha nagy érték ha az embert a többiek hülyének nézik. Csak el ne mondd nekik...”
A nekem fontos emberjogi kérdéseket is hasonlóan láttuk. A háttérben meglepően sokat tett azért, hogy a számomra legfontosabb élettársi törvény átmehessen, modernül gondolkodó baloldali demokrata volt. Azt hiszem, azon sem lepődött meg, hogy utána nem sokkal lemondtam – bár azon kevesek köze tartozott, aki marasztalni próbált. Ahogy a vörös bor mellett és később is elmondta – azt ő sem gondolta volna, hogy pont engem próbál majd marasztalni egyszer.
Betegsége kezdetéig majd minden alkalommal, amikor Budapesten jártam, találkoztunk. Utoljára a Ráday utcában, ami mindkettőnknek jó megoldás volt: neki azért, mert közel volt az angol órája színhelyéhez, mert hát ugye mindig fejlődni kell. És amikor fizetnünk kellett, természetesen akkor sem engedte, hogy én tegyem, mert hát Ő van itthon. Pontosan tudta, hogy külföldön a többszörösét kerestem politikusi fizetésének, de esélyem se volt, hogy meggyőzzem, hadd álljam én a számlát. Pedig nem volt komoly vagyona – és amíg a magyar politikusok párthovatartozastól függetlenül általában megtalálták a módját, hogy kisebb-nagyobb pluszforrásuk legyen, ezeket messziről elkerülte.
Kiss Péter rendkívüli személyiség volt – már csak azért is, mert ezt szándékosan sosem mutatta. „Csak” elintézte az ügyeket, melyeket senki más nem tudott, és ezzel sosem kérkedett. Csak azt tette, amit egy vezető politikusnak mindig tenni illene – a honi viszonyok mellett ettől lett különleges.
Az Őt ismerőknek marad a szomorúság, a fájdalom a méltánytalanul korai halál miatt – az elképesztő hiátusról nem is beszelve. Nekem meg az örök tanulság, hogy külsőségek alapján mennyire nem szabad ítélni.
Isten nyugosztaljon, Kiss „Nagy” Péter.
