A politikai felnőtté válás óhatatlanul más szintre helyezte az egyetemi kapcsolatokat. A kormányfő pedig szereti, ha az őt körülölelő elit időről időre méricskélheti a tűztől való távolságot. Két ember kivételével. Az egyik a múltban volt, a másik a jelenben irigyelt kivétel. Néhai Wermer Andrásról és Habony Árpádról van szó, a két kommunikációs gururól, akiknek a tanácsai többé-kevésbé a kampányidőszakokon kívül is meghatározták-meghatározzák a kormányfő politikai mozgását.
Wermer András kulcsszava a polgár volt, ami Orbán képzeletét is fogva tartotta
Aki azt hiszi, hogy a nagy váltás, a jobboldalhoz tartozás óta Orbán ugyanaz, aki volt – téved. A két guru világa közti különbség Orbán Viktor politikai arcélének változását is segíthet kitapintani. A fiatalon elhunyt Wermer András magas intelligenciájú, hihetetlenül impulzív egyéniség volt, már pályája is rendhagyó: orvos egy intenzív osztályon, majd elvégezvén a színművészetit, tehetséges filmrendező, hogy azután cégével a marketing-píár-reklám világban keressen boldogulást.
|
Wermer András
Rédei Ferenc |
1994-ben kerül kapcsolatba a Fidesszel, a fáma szerint Áder János ajánlja Orbán figyelmébe, akit megragad a halk szavú, de minden mondatával új megközelítéseket, értelmezéseket sugalló szakember.
Tetőtől talpig városi értelmiségi – ez akkor még pozitív tartalommal bír a Fidesz-elnök gondolkodásában, érdekli, kíváncsi rá, érzi, van mit ellesnie. A politikus több életút-interjújában kifejtette, hogy a vidéki, más közegből érkező diáknak milyen nehéz ösvényt vágnia egy budapesti elit egyetemen, hogy a beilleszkedésről, élre állásról ne is beszéljünk. Ez számára kihívást, próbatételt jelentett: tehetségén és tudásszomján kívül meg akarta mutatni, hogy képes tartani velük az iramot, sőt azt is elérni, hogy egy idő után rá figyeljenek. Egyszerre akart közéjük tartozni és kiríni közülük.
Politikai pályájának első szakaszában a magával hozott és az elsajátításra váró környezet mindennapjaiból csipegette össze a kedvére való részleteket, természetszerűleg hozzáadva habitusának, világlátásának ízeit.
Ezért is volt könnyű sarkon fordulnia, ha valamiben csalódott, levetni-felölteni más-más igazságokat, követendő mintákat. Nem kétséges, hogy hatalmi aspirációi is keresték maguknak a megmutatkozás lehetőségeit, de ez is szerves része volt személyiségének – állandó győzni akarás fűtötte kora gyermekkorától. Wermer András kulcsszava a polgár volt, ami Orbán képzeletét is fogva tartotta.
|
| Orbán Viktor második évértékelője 2000-ben |
Hogy ő már akkor egy engedelmes középosztályt értett-e alatta, vagy az eredeti fogalmat, a magáról is gondoskodni akaró, kulturális hátországgal bíró, nyitott szellemű, autonóm gyülekezetet, nem tudni, de hajlok rá, hogy abban az időben – a kilencvenes évek közepén, végén – még az utóbbit. Saját példája támasztotta alá Wermer mondatait: „Számomra az a fontos, hogy az emberek érezzék, hogy nekik személy szerint lehetnek álmaik, és ők személy szerint valóra tudják váltani azokat.”
A Fidesz számára akkor a polgár szó többet ért, mintha ezerszer kiplakátozták volna a falakra, hogy Szavazz a Fideszre! – állítja a marketingszakértő egy Index által készített interjúban.
Nem a Wermer által megálmodott polgárban csalódott, annál rosszabbal szembesült – abból a polgárból kevés a felhozatal
Feltételezem: Orbán Viktor ekkor pontosan követi Wermert, koncepcióját hamar összeférceli a politika praktikumával, amire viszont a guru bólogat helyeslőn: „Nekem a politika csak eszköz volt, hogy ezt az üzenetet bevigyem a fejekbe. Aki ezzel szembemegy, az nem velem, hanem az emberekkel megy szembe, és azzal megy szembe, hogy ez az ország megcsinálhassa, megvalósíthassa végre saját magát.”
A tanácsból így lesz koncepció, a szelíd ajánlásból konfliktusra hegyezett üzenet. Az Orbánék által megnyitott tér a „merjünk nagyot álmodni” lehetősége, s azé az időszaké, amikor még nem fogyott ki ábrándjaiból a társadalom.
Nem vezérre, mintára, rendre vágyott, hogy reményei testet ölthessenek. Ahogy Horn Gyula a kádári kisemberhez, „panelprolijaihoz”, nyugdíjasaihoz beszélt, úgy a Fidesz elnöke a támogatott keretek között önmegvalósításra képes középosztályt szólította meg. A politikus „magával ragadási hatalma” addig tart, amíg hisznek benne. Horn és Orbán kudarca is abból eredt, hogy négyéves ciklusuk után nem hittek eléggé bennük – a hitben támadt lyukak csökkentették szavaik súlyát, egyre feltűnőbbé tették hibáikat. De sem 1998-ban, sem 2002-ben vereségüket nem követte összeroppanás, a kormányra lépőknek erős ellenzékkel kellett számolniuk.
Hornhoz hasonlóan Orbán is az újrázásban bízott. Nem a Wermer által megálmodott polgárban csalódott, annál rosszabbal szembesült – abból a polgárból kevés a felhozatal, már csak az ország történelmi tradíciói miatt is, ha pedig jobban magába néz: neki sincs erre a „típusra” túl nagy szüksége.
A vereséget nehezen viselő politikus a felvállalt stratégiától és ideától búcsúzott: rájött, hogy bár a magyar középosztály java része lélekben szívesen lenne polgár, de ezen mindenki mást ért. Legkevésbé azokat az erényeket, amelyek e státusz alapértékei. Nincs túl sok történelmi emlék arról, hogy ezek valamikor is haszonnal jártak volna számára.
A jogokkal kevesen mernek élni, pláne a kötelezettségeket vállalni. A többség a kiskapukon közlekedik akkor is, ha a nagy tárva-nyitva, mert erre szoktatták, s egyre megy, hogy elvárja vagy csak elviseli, ha fentről vezérlik.
A középosztály életminősége évek óta romlik, ahogy érdeklődése is a közügyek iránt. Egyáltalán nem zavarja a tájékozatlanság, politikailag esze ágában sincs józan középként viselkedni. A középosztálynak nevezett tábor (akár hivatalnok, akár vállalkozó) még messze nem polgár, ahogy a Liberatórium blogírója fogalmaz, inkább éhes száj, amely az államtól pénzt vagy privilégiumokat akar. Ha érvényesíti érdekeit, lassacskán fel kell adnia értékrendjét.
Wermer András távozóban még regisztrálhatja: a polgári oldal jobboldallá vedlett – ez a Fidesz már nem az a Fidesz
Orbán tehát pontosított: egy engedelmes, érte tűzbe menő középosztályt akart megteremteni, azokat maga mögé állítani, akik preferálják az erőt, lojálisak ahhoz, aki önbizalmat ad nekik, aki egy büszke hungarikummá akarja varázsolni azt az országot, melynek szuverenitását folyton-folyvást csorbították, teljesítményét hol külső erők, hol belső ellenségek, hol mindkettő szisztematikusan fékezte vagy kihasználta. Erre a képeskönyvre jobban rezonál a magyar társadalom, lapjain napról napra megeleveníthetők azok a harcok, amelyek nem annyira a polgári autonómia kiépítéséért, hanem az ország önállóságáért, tekintélyének visszaszerzéséért dúlnak.
|
Habony Árpád
Koszticsák Szilárd |
A haza szabadságából táplálkozik az egyén szabadsága. Sikerünk záloga a sikertelenségben érdekeltek felmutatása, megbüntetése. Orbán soha nem az „egész pályás letámadást” okolta a 2002-es vereségéért. Éppen hogy a túlzott engedékenységet minősítette gyengeségnek, következetlenségnek. Pedig amilyen módszerekkel az elvileg partnerpártokat gyömöszölte be a zsákjába, sokakat riasztott, s hozzájárult szűk vereségéhez, hosszú távon viszont igencsak kamatozott.
A miniszterelnöki székből felálló politikus addig tágította kiábrándulása blendéjét, amíg közelebb nem ért a saját habitusához jobban illő, otthonról ismerős tanulsághoz – nem ül fel többé holmi urbánus szirénhangoknak, katedrákra való okoskodásoknak, ezt az országot teljesen más alapokra kell helyezni, mint egy tetszetős, nyugatias illúzióra, mert ez az ország olyan, amilyennek ő ismeri. Wermer András távozóban még regisztrálhatja: a polgári oldal jobboldallá vedlett – ez a Fidesz már nem az a Fidesz.
– Nem védte meg azt a magaslatot, amelyet úgy hívnak, hogy polgár. Ez a legnagyobb hiba, amit egy stratégiában el lehet követni. Ilyenkor a stratégia nem egyszerűen elveszti az erejét, hanem korábbi alkalmazója ellen fordul – mondja a leváltott spin doktor 2007-ben az Ufinak. – A Fidesz ma már nem polgári párt. Sok minden, legfeljebb az is, de hát „is”-nek nem lehet lenni...
Habony jó eszű, kemény srác, de egy porcikája sem hasonlít Wermerhez
„Ne beszélj úgy, mint egy miniszterelnök, mert nem vagy már miniszterelnök, ne beszélj úgy, mint egy pártelnök, mert nem vagy pártelnök. Beszélj úgy, mint egy felcsúti srác!” – Bednárik Imre 2010-ben a Népszabadságban megjelent portréja idézi azt a mondatot, amellyel állítólag Habony Árpád bevágódott Orbánnál.
A vállas, izmos férfit 2002 táján Deutsch Tamás kommendálta a Fidesznél mint olyan valakit, akinek elgondolásai, ötletei könnyen bevethetők – sok helyen megfordult, sok mindent csinált, látott, van szimata, üzleti érzéke és némi kópésága is: ügyes fiú.
|
| Orbán Viktor tizenötödik évértékelője 2013-ban |
Habony életrajzából ítélve tényleg sok mindennel próbálkozott, sok mindenhez érzett tehetséget, több felsőoktatási intézményben tanult, bár egyiket sem fejezte be. Koronagondnokként viszont ő helyezte el a nemzeti ereklyét a Parlament kupolatermében. Jó eszű, kemény srác – jellemzi ismerőse –, de egy porcikája sem hasonlít Wermerhez. (Ami a bemutatkozásnál akkor már inkább előnyére vált.)
Az egykori kendo-bajnok (a kendo a sportágként fakardokkal űzött japán vívás) számára a harc ismerős terep, ahogy hézagos életrajzából kiolvasható, tiszteli a tradíciókat, a múlt relikviáit (restaurátorként is dolgozott), messze nem az elméletek, hanem a gyakorlat, a praktikum, az erő embere.
Mentalitásában közelebb áll a Fidesz-vezérhez, mint elődje – és Orbánt már nem vonzotta a „nagy ismeretlen”, nem olyan tanácsadót keresett, akinek elképzeléseihez viszonyulhat, 2002-ben már maga épített utat, aminek irányát már nem a korábbi közegéből való kiugrás vágya, hanem éppen hogy annak a társadalmi szerkezetnek, viszonyrendszernek az ismerete tervezett, ahol felnőtt, amely viselkedését, reakcióit máig meghatározza. Ehhez igazította azt, amit maga körül látott, tapasztalt, amit tanult, s tehetsége, ösztönei egyszerre tették populáris népvezérré és új kérdéseket felvető, de válaszaiban a világgal dacoló, öntörvényű politikussá.
Habony Árpád ugyanúgy szabadúszó kiterjedt üzleti kapcsolatokkal, mint annak idején Wermer. Ez utóbbi sokszor megégette magát saját cégének állami megrendeléseivel, Habony „hálója” azonban jóval átláthatatlanabb, amelyből persze időről időre kihullik néhány furcsa történet.
Mindketten nyilvánosságkerülők, de Wermert néha szakmai hiúsága vezette a médiához, Habonyt pedig a külsőségek, a luxusélet kellékei és a celebvilág. Főnökét ez nem zavarja, sőt. Miközben Orbán jól mutat kolbásztöltésen és pálinkafesztiválon, hátizsákjával a vállán dalra fakad vagy meccseken tökmagot rág, úgy tűnik, nagyon is vonzza az, ami hajdanán számára talán még a belvárosi értelmiség szalonjainál is távolabb volt.
Ebben a kapcsolatban Orbán a megrendelő, s a rendelés egyre konkrétabb, pontosabb
A Four Seasonbe ma már úgy tér be, mint anno az egyetemi menzára, Andy Vajna barátsága olyan helyekre repíti, amelyeket csodál, s bár feszélyezi, próbál berendezkedni ebben az impozáns világban. Mindez nem a miniszterelnöki protokoll szükségszerű velejárója – egészen másról, hozott minták és legbelül sokáig szunnyadó vágyak keveredéséről van szó. Egy újonnan jött ember betoppanásáról a luxusfogyasztók közé, egy másfajta elitbe – ahol hatalma felülírja, észrevétlenné teszi maradék gátlását.
Habony harsánysága valószínűleg kiismerhetőbb Orbán számára, mint Wermer visszafogottsága. A kettejük közti bizalom is másból táplálkozik. Ebben a kapcsolatban Orbán a megrendelő, s a rendelés egyre konkrétabb, pontosabb – a fazonhoz, a szabáshoz járul hozzá Habony és csapata. Ő egyrészt jól érzi, hogy mi kell a főnökének, s van annyi spiritusz benne, hogy ehhez szállítsa is a hozzávalókat.
Ha igaz, hogy a rezsicsökkentés forgatókönyvét elsőként ő jegyezte, ez nem kis teljesítmény. Az sem, ahogy a logikai buktatókon, az állítások ténybeli labilitásán – ezeken a rozoga pallókon – vezeti át napról napra miniszterelnökét anélkül, hogy különösebb kár keletkezne.
A kettős, de lassacskán három-, négyfedelű beszédek mindig csak azokhoz érnek el, akiknek a bennük rejlő, csak nekik szóló pozitív üzenetek szólnak – ha fény derül is olykor a hemzsegő ellentmondásokra, egyre halványabb, pislákolóbb a megvilágítás. Ezt természetesen Orbán nemzetközi megítélése sínyli meg, ami nyilván bosszantja, bántja a kormányfőt, de a botrányok eleddig valahogy mindig elcsitultak, káruk pedig nem nagyon érdekli híveit.
Hol vannak már a régi eszmények? Sebaj, Berdimuhamedovokkal, Nazarbajevekkel vigasztalódik.
Nem nehéz megtippelni, hogy mondjuk egy hét friss konfrontációiból mennyit tartana vállalhatónak az egyébként sokszor cinikusnak mutatkozó, szintén nem konfliktuskerülő Wermer, s mennyit vél üdvözítőnek Habony. Már nem két különböző elven, szempontrendszeren működő marketingfogásról van szó, hanem arról a folyamatról, amely ezt a politikát kitermelte, illetve arról a társadalomról, amely fokról fokra, különösebb hőzöngés nélkül befogadta. No meg arról az ellenzékről, amely úgy nyelte be, hogy közben maga is elgyengült tőle.
Wermer András kedvenc szavajárása volt, hogy a politika olyan, mint a mosószer. Orvosi párhuzammal magyarázta, miszerint a kis műtét és a nagy műtét közötti különbség nem az, hogy másik szakma kell hozzá, mindkettőben végig kell csinálni ugyanazokat a fogásokat, csak a nagy műtőben nagyobb a veszély és a tét. Ennyi szerinte a különbség a mosószer és a politika között is.
A centrális erőtér sikeres megvalósítása és várható újabb és újabb térfoglalása nem megtévesztő trükkök, marketingfortélyok sorozata. A mosópor rég elkelt. A hasonlat ettől még érvényes: nagy a műtő, nagy a veszély és a tét.
