– A saját szememmel láttam – kezd bele a történetbe egy idősebb férfi a Tesco előtt –, hogy két menekült cigarettáért ment a dohányboltba, öt fotós loholt utánuk. Szembe jött egy idős asszony, látásból ismerem is, a közelbe lakik, a menekültek köszöntek neki, ő meg kedvesen visszaintegetett. Másnap az jelent meg az egyik szélsőséges portálon a kép alatt, hogy az asszonyt csak azért nem erőszakolták meg, mert túl öregnek találták.
A tanár nem mondja meg a nevét.
– Én jobban félek a saját szakmám klikes vezetőitől, mint két tucat idegentől. Két évem van hátra a nyugdíjig.
Aztán hozzáteszi: ha akkor lesz még nyugdíj egyáltalán.
A félelem azért érzékelhető a kisvárosban. Betérünk egy vendéglőbe a menekültszálló környékén.
– Egyedül vagyok a placcon, a konyhások is mind nők – mondja a fiatal pincérnő. – Ha bejön hozzánk egy csoport menekült, legfeljebb sikoltozni tudunk. A konyhások csak akkor vállalják az esti munkát, ha hazakísérik őket.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
– Van valami oka, előjele a félelmüknek? – kérdezzük.
– Tavaly volt egy megalázó esetünk – emlékszik vissza. – Bejött egy idegen két „lefüggönyözött” nővel. Azt kérte számon rajtunk, hogy miért nincs olyan tiszta vécénk, ahol nem tisztátlan keresztények végzik a dolgukat. Mondtam neki, mégiscsak mi vagyunk otthon.
Egy gépész szakmákat tanító szakközépiskolából tizenéves gyerekek özönlenek ki a tanítás után. A fiúk azonnal rágyújtanak, körbeállják a gyufalángot a szélben.
– Most még semmi baj a menekültekkel – bizonygatja a legbeszédesebb srác. – De mi lesz, ha elfogy a pénzük. Betörnek? Rabolnak? Mondják, hogy tegnap este az egyikük húszezreseket pörgetett a Tescóban.
– Én Csákányról járok be a suliba, tegnap hazafelé sokat késett a vonatom, mert migránsokat szedtek le a rendőrök a szerelvényekről. Azt hallottam, negyven menekült vonattal akart átmenni a határon – toldja meg egy piercinges diák.
A városban járőröző rendőrök nem beszélnek az újságírókkal, egyikük azonban nem állja meg szó nélkül, hogy helyesbítse a fiú szavait, miután a szökésekről kérdezem.
– A negyvenet felezze el és vonjon le belőle tizennyolcat – magyarázza. – Na ennyien akartak vonattal továbbállni. Igaz, a zöldhatáron gyalog is le akartak lépni néhányan.
Innen alig tíz kilométerre van az országhatár. Az osztrákok prüszkölnek is azért, hogy itt alakítottak ki tábort a magyarok.
Az egyik presszóban két menekült kólázik.
– Szíriából szöktem – magyarázza nagy gesztussal az egyikük.
– Tegnap még afgán voltál – veti oda neki egy fröccsöző ember a szomszéd asztaltól. A húszas évek elején járó szír nem figyel rá. Azt írja körül németül és angolul, hogy már csaknem fél éve úton van.
– Elég volt a menekülésből. Ha itt befogadnak, maradok Magyarországon – jelenti ki.
– Mennyit tud Magyarországról? – faggatjuk.
– Amennyit te Szíriáról – feleli.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
A társa szerint igen rendesek a magyarok. Jó az étel a táborban, igaz, ő nem gyakorolja a vallását, megeszi a disznót is, de aki nem, az halat kap helyette. A konzerveken van egy pirossal áthúzott disznófej, azt a húst mindenki megeheti.
Az ideiglenes szálló melletti utcában egyre több a fotós és az újságíró. A magyarok mellett feltűnnek az osztrákok is. Ők nem értik, miért az aggodalom.
– Itt csak néhány menekültet látni, gyertek el Grazba, ott aztán találkozhattok velük – invitálnak bennünket a kollégák. Egyelőre mindenki marad, „csőre töltött” kamerákkal várja, hogy újabb csoportok érkezzenek.
A belvárosban is sok a térfigyelő kamera. Az önkormányzat kérte, hogy a rendőrség folyamatosan pásztázza Körmendet, mely a régi időkben büszke határőrváros volt.
