– Mivé alakítaná át a rendszert?
– Most azt látni, hogy az intézményrendszer a saját képére formálta az egészségügyet. Azt finanszírozza az állam, amit az intézményrendszer a saját lobbiereje mentén kihasított magának. Mindenki maga felé próbálja tekerni a csapokat, és a betegek szempontjai közben lényegtelenné váltak. Ezen a helyzeten fordítanék.
– Honnan tudja, hogy mik a betegek igényei?
– Még nem tudjuk, de az alapellátásban évek óta zajló úgynevezett svájci projektből szereztünk tapasztalatokat. Ott az érintett körzetekben folyik a lakosság körében egy olyan egészségfelmérés, amely nyomán megmondható: mire van szüksége valakinek az egészségügyi rendszerből, és mi az, amin maga tud változtatni. A háziorvos nem magában dolgozik, hanem együtt sokféle szakellátást nyújtó kollégáival. A nyugat-európai tapasztalatokból tudjuk, hogy az időskori krónikus betegségek kezelésének akár 80 százalékát is képes lenne elvégezni az alapellátás, ám nálunk most ez az arány majdhogynem fordított.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Az alapellátásban a legoptimistábbak szerint is tíz éven belül nem marad orvos. Körülbelül egymillió magyarnak már most hosszú évek óta nincs is háziorvosa.
– Abban bízom, hogy ha elismerést, kompetenciát, jövőképet és finanszírozást adunk, akkor a pálya ismét vonzó lesz a fiatal orvosoknak.
– Konkrétan?
– Akkor tudok az ágazatnak forrásokat szerezni, ha van egy jól működő betegségmegelőző rendszer, olyan, amelynek a szereplői tudják, mi a dolguk. Ehhez jó alap az új alapellátási törvény, amelyhez most készítjük a rendeleteket arról, hogy pontosan mit értsünk bele az alapellátásba. Jövőre újabb tízmilliárd forint többletet fordítunk erre a feladatra. Jó lenne, ha ezért a pénzért cserébe tudnánk kérni is valamit. Ha majd meg tudom mutatni – első körben a miniszter úrnak –, hogy milyen feladatokat tudnánk az alapellátáshoz telepíteni, amelyektől valamennyiünk egészségügyi ellátása jobb lenne, akkor azt remélem, kaphatunk még további forrásokat.
– A háziorvos magányos harcos, a csoportpraxisokba sem nagyon sikerült egyetlen kormánynak beterelni őket.
– Igen, ez lehet, hogy így van, de eddig talán rossz volt az ösztönzőrendszer.
Ha majd valaki azt veszi észre, hogy rosszabbul jár, ha a betege nem rajta keresztül veszi igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat, lesz változás a háziorvosok magatartásában.
További részletekről azonban mindaddig nem szeretnék beszélni, míg a miniszter úr, illetve a kormány el nem fogadja a terveket.
– Mikorra fog ez megtörténni?
– Túl gyors tempót diktál. Várhatóan a jövő szerdán lépek hivatalba (Interjúnk a múlt héten készült - a szerk.). Ez után szeretném összeszedni az összes háttértanulmányt, amivel meggyőzhetők a döntéshozók, hogy az egészségügyre van értelme közpénzt áldozni. A gazdaságélénkítő programokra elnyerhető uniós forrásokból is szeretnénk minél nagyobb hányadot megszerezni. A hatezer-ötszáz háziorvos nagy többsége kisvállalkozóként működik ma Magyarországon, azért is dolgozom, hogy ebből a keretből ők minél többet tudjanak felhasználni.
– Visszatérve alapgondolatához, hogy a betegigényekre szabná az új ellátórendszerben a forráselosztást: hogyan teremt egyensúlyt? Hol húzná meg a határokat a nagyon is korlátos források és a parttalan betegigények között?
– Ha most azt szeretné sugallni, hogy korlátoznánk az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférést, akkor rossz úton jár.
Ilyenről szó sincs. Amire vállalkozunk, az a lakosság egészségügyi állapotfelmérése. Hogy megtudjuk, milyen és mennyi szolgáltatásra lehet szükség, és az hol és hogyan biztosítható.
Az eddigi, a rendelkezésre álló adatokkal az a baj, hogy nem megbízhatóak. Kis túlzással élve: ha valaki abban volt érdekelt, hogy legyen sok cukorbeteg a környéken, akkor a cukorbetegek kerültek előtérbe, ha meg abban, hogy fájjon a hátuk, akkor mindenkinek fájt a háta. Ezért most egy olyan felmérésre készülünk, amelynek bármi is lesz a vége, eredményéhez nem kötődik többletfinanszírozás. Egyszerűen csak el kell végezni a munkát. Ettől azt remélem, hogy egy sokkal valósabb képet kapunk, amire már könnyebb szolgáltatásokat tervezni.
– Van ennek határideje? Az országot végigszűrni nem kis teljesítmény.
– Nem a teljes országot mérjük, hanem egy jól megválasztott mintát. Így a mérés valamikor a jövő évben befejeződhet.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Ha a lakossági igényfelmérésre alapozza az új egészségpolitikai stratégiát, mire marad ideje a ciklus végéig?
– Ezt még nem tudom. De nincs új program. A Zombor Gábor által előkészített és a kormány által jóváhagyott Egészséges Magyarország stratégiát hajtjuk végre, amelynek hangsúlyos célja a népegészségügyi mutatók javítása.
– A korlátok lehetőségekhez igazításában eddig nem nagyon jeleskedett az Orbán-kormány. Hiába készültek tervek a kórházi rendszer szűkítésére, azok az utolsó pillanatban rendre politikai gellert kaptak. Ahol meg nem, ott a Fidesz elveszítette a következő választást. Önnek van az ilyen helyzetekre titkos fegyvere?
– Nincs, de szükségét sem érzem. Az ágyszám és a finanszírozás nincs egymáshoz kötve. Minden kórháznak felelőssége és lehetősége, hogy olyan szolgáltatásokat és olyan minőségben, mennyiségben nyújtson, amire ott a lakosságnak szüksége van.
– Valami gond csak maradt e területen is, hiszen a nyár végén kiosztott hatvanmilliárd forint észrevétlenül tűnt el a rendszerben, miközben az eladósodás nem állt meg. Lehet az újabb milliárdokat előkészíteni, mert azon kívül, hogy a kórházigazgatóknak időnként kiszól a politika, és a túlköltekezés miatt börtönnel fenyegeti őket, más, az eladósodás elleni konkrét intézkedés nem történt. Azaz megint ott tartunk, mint a beszélgetés elején: adott-e felhatalmazást, és mire önnek a politika.
– Kaptam fölhatalmazást, de most még csak az a kérdés, tudok-e olyan modellt letenni az asztalra, amelyben az ön által említett problémákat rendezni lehet. Most úgy vélem, akkor működne jól a rendszer, ha a kórházak falain belül csak az dőlne el, ami a tényleges orvos-beteg találkozásokhoz szükséges. Minden egyéb döntési kompetenciát és feladatot más módon hatékonyabban is lehet működtetni. Ha nem tudunk arra összpontosítani, fókuszálni, koncentrálni, ami a dolgunk, hanem ehelyett mással foglalkozunk, akkor szerintem nem jutunk eredményre. De húzzon be a csőbe, mondja...
– Nem akarom behúzni a csőbe, csak egyszerűen megérteni, mik azok az ismérvek, amelyek alapján Orbán Viktor, illetve a kormány megítélheti majd az ön teljesítményét? Szabtak-e ilyet?
– Csőben vagyok.
Amikor készültem a kormányfővel való beszélgetésre, fölírtam, miket kell föltétlenül megkérdeznem a miniszterelnöktől, és volt egy ilyen kérdésem is, hogy mit tartana kudarcnak, vagy sikernek az egészségügyben. Ám „kislányos" zavaromban épp ezt az egyet nem kérdeztem meg...
– Mit ajánlott a miniszterelnöknek?
– Ő annyit kért csak tőlem, hogy
adjak olyan garanciákat, hogy az általam képviselt változások következménye nem az lesz, hogy még több ember kerül a kórházakba, hanem pont az ellenkezője történik.
Bármilyen kormány számára fontos, hogy a nemzetközi, például az OECD-jelentésekben megjelenő egészségügyi paraméterek mit mutatnak. Ebben viszont akkor tudunk látványos eredményt elérni, ha nem az aktív ellátásba toljuk az egyébként kevés pénzünket, hanem az alapellátás felé, illetve a népegészségügyet próbáljuk meg jobban finanszírozni, mint korábban. Nincs más lehetőségünk. A feladat az, hogy egy-két éven belül olyan alapellátása legyen az országnak, amely alkalmas arra, hogy a lakosság egyébként növekedő betegségterheit magára vállalja. Ha ez nem sikerül, kudarcra vagyok ítélve. A másik oldalról, az adófizetők szemszögéből egyetlen állampolgárnak sem érdeke, hogy azért kelljen, mondjuk, járulékot vagy adókat emelni, hogy az így beszedett pénzt kiöntsük a lefolyóba. Ha mindenáron ragaszkodunk a pluszforráshoz, akkor ezt csak úgy tudom felelősséggel a költségvetésből elkérni, ha azt hatékonyan költjük el.
– Ezt már említette, de jól értem: arra vállalt garanciát, hogy kevesebb beteg lesz a kórházakban?
– Nem, csak arra vállalkozom, hogy az a fajta élmény, ami ma egyébként jellemző az egészségügyben, hogy mindenki bolyong az ellátásban, és nem tudja, mit kéne csinálni, mert nincs igazán gazdája az ő problémájának, az meg fog szűnni.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Egy másik neuralgikus pontja az egészségügy működtetésének a forrásteremtés. Ön szerint honnan, miből...
– Mielőtt erre válaszolnék, először azt kéne megnézni, hogy mi az, ami most nem egészségügyi ellátás, és mégis az egészségügyben működik. Látatlanban úgy vélem, egy ilyen profiltisztítás után rengeteg forrást tudnánk azonnal felszabadítani.
– Kapott esetleg ígéretet, hogy segítik önt ebben a törekvésében, hogy kirakják a szociális feladatokat az ellátórendszerből?
– Olyannyira, hogy Czibere Károly államtitkár úrral nemsokára találkoznom is kell, hogy erről beszéljünk. Úgy tűnik, hogy ebben az ügyben sínen vagyunk.
– A feladatokkal forrásokat is ad majd át?
– Ha ott ez a feladat hatékonyabban működtethető, miért ne? Most úgy becsüljük, évente minimum 60 milliárd forint lehet az az összeg, amelyet az egészségügyben most szociális feladatokra elköltünk. Sokan azt mondják, hogy 60 milliárd forintnyi krónikus ellátásból egyébként lehetne csinálni százmilliárd forintnyi szociális ellátást is vagy 120 milliárdnyit, mert az egészségügy rosszul költi el ezt az összeget. Hiszen, ha a csak ápolásra szoruló embert kórházban kezeljük, akkor a bennfekvésének igazolására laborra, röntgenre, és még ki tudja, mire nem szóló utalványokat állít ki az orvos. Ha ugyanezt az embert a szociális ellátórendszerben ápolják, ahhoz nem társulnak ezek a költségek.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Van valami terve a hálapénz problémájára is?
– A hálapénz egyszerre tünete és oka is sok mindennek.
Ha ezzel kezdeném, akkor nagyon hamar vége lenne a pályafutásomnak.
Abban bízom, hogy ha az ösztönzőrendszereket és a viszonyokat sikerült átalakítani, akkor az hozzájárulás lehet ahhoz, hogy a hálapénz eltűnjön a magyar lakosság életéből.
