galéria megtekintése

„Jelen van az öncenzúra"

Az 1970-es, 1980-as évek hangulatát látja visszatérni a médiában Komlósi Gábor, a legnagyobb létszámú szakmai szervezet, a MÚOSZ elnöke: a kormányzat mellett a tulajdonosok is egyre nagyobb nyomás alatt tartják a szerkesztőségeket. Elismeri, a MÚOSZ-szal sincs minden rendben.

A MÚOSZ március 10-i sajtónapi ünnepségén beszédet mond Colleen Bell, az Egyesült Államok budapesti nagykövete. Önök hívták meg?

- A külpolitikai szakosztályunk javaslatára a szövetség hívta meg nagykövet asszonyt, aki gyorsan visszajelzett, hogy szívesen elfogadja az invitálást.

Colleen Bell októberben éles kritikát fogalmazott meg a kormánnyal szemben többek között a sajtószabadság helyzete miatt. Aggodalmát fejezte ki a médiatulajdon egyre erőteljesebb koncentrációja, az állami média komoly kormányzati támogatása és a médiaszabadság hanyatlása miatt. Ön hogyan ítéli meg a sajtószabadság jelenlegi helyzetét?

 


- Sok mindenben egyetértünk a nagykövet asszonnyal, nem véletlenül hívtuk meg pont őt. Magyarországon sajtószabadság van, mert mindenki elmondhatja a véleményét, s azt a médiumok közölhetik is. Más kérdés, hogy melyik lenne hajlandó részletezve lehozni a „másik oldal" szája íze szerinti cikket. Mondhatni, a madarak reggelente szabadon énekelnek, de nem tudni, hogy a tavaszt köszöntik, vagy csak örülnek annak, hogy ismét túlélték az éjszakát. Tehát nem azzal van a gond, hogy a vélemények nem jutnak nyilvánossághoz.

Akkor mi a probléma?

- A tanítványaim többször kérdezték, hogy a szocializmus idején hogyan működött a cenzúra. S „elszégyelltem" magam, hogy tulajdonképpen engem nem is cenzúráztak. Pedig nem a fenét! Úgy négyévente egyszer fordult elő, hogy a főszerkesztő odalépett a hátam mögé, miközben az írógépen kopogtattam, s megkérdezte: min dolgozol? S már téptem is ki az írógépből a papírt. Már semmin – válaszoltam, s dühösen kérdeztem: ki telefonált? S lehet, hogy az ilyen erős betelefonáló következő ballépéséről már neki se álltam cikket írni, mert tudtam, úgysem jelenhet meg. Ez volt az igazi, a bennünk kialakított cenzúra. Ilyen helyzet nyilvánvalóan­ ma már nem fordulhat elő.

A szocializmusban létező öncenzúra jeleit azonban visszaköszönni látom.

Ráadásul a hatalom részéről is fenyegető jelek érkeznek. Néhány hónappal ezelőtt a kormány egy olyan törvénymódosítást nyújtott be, majd vont vissza, amely elvileg lehetővé tette volna, hogy titkosszolgákat ültessenek a szerkesztőségekbe. Miközben persze nincs kétségünk, hogy az informátorok már most is ott ülnek.

Komolyan azt állítja, hogy a titkosszolgák már a szerkesztőségekben vannak?

- Abban biztos vagyok, hogy felsőbb körökben pontos információkkal rendelkeznek a média világáról, a szerkesztőségek belső életéről. Ehhez hozzájárul az is, hogy az újságíró egy picit pletykásabb az átlagembernél.

Kaptak erre vonatkozó panaszokat?

- Nem, mert az ilyesmire az emberek nem szoktak panaszkodni. Az a személyes megfigyelésem, hogy a szerkesztőségek belső életéről nagyon sok, túl sok információ kerül ki pillanatokon belül.

Mi a Népszabadság szerkesztősé­gében nem érezzük sem az öncenzúrát, sem a titkosszolgák jelenlétét.

- Szerencsések. Néhány héttel ezelőtt egy volt tanítványom behívott a Lánchíd Rádióba. Már a telefonban kérdeztem tőle, hogy biztos nem lesz ebből neked bajod, bármiről beszélhetünk? Persze, persze, hangzott a válasz, de amikor beültünk a stúdióba, nem tudtam nem megkérdezni, hogy beszélhetünk-e közös mentorunkról, Vass István Zoltánról is, aki az Orbán–Simicska-háború eszkalálódása után otthagyta a Lánchíd Rádiót. A riporterben erre egy pillanatra megállt az ütő, de végül is azt mondta, hogy igen, őt is szóba hozhatom. Ez számomra egyértelműen az öncenzúra, a tulajdonostól való félelem beidegződése volt, de annak a szimpatikus megnyilvánulása is, hogy juszt se kérek engedélyt, beszéljünk bármiről.

Koncz György

Milyen problémákat lát még, amelyek veszélyeztetik a sajtószabadságot?

- Minden igyekezetünk ellenére sem tudunk igazi párbeszédet kialakítani a médiumok tulajdonosaival. Többségük a szakszervezetekkel és az üzemi tanácsokkal is alig áll szóba, kizárólag a törvények által megkövetelt konzultációra szorítkoznak, a szakmai szervezeteket pedig negligálják. Teljesen eluralkodott az üzleti szemlélet a magyar sajtóban, s a politikai akarat is egyre erősebben jelenik meg a médiapiacon. A rendszerváltás idején a társadalom által egyik leginkább elismert szakma az újságírás volt, ma pedig a lista második felére került, közvetlenül a politikus után.

Ma egy átlagembernek az újságíróról sajnos hamarabb jut eszébe a bértollnok és a hamisító kifejezés, mint a korrekt, tényszerű riport és riporter.

Az Orbán–Simicska-háborúnak van egy olyan mellékhatása is, hogy a Magyar Nemzet és a Hír TV befejezte a fideszes propagandát, s elkezdtek valódi újságot és tévéműsort készíteni.

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nőtt a helyenkénti sajtószabadság.

A piacon a 2010 utáni változások egyik elindítója a médiatörvény volt. Mennyiben nehezíti ez az újságírók munkáját? Ha tehetné, mit változtatna rajta?

- A törvény sok ponton korrekcióra szorulna, de nem ezt gondolom a legfőbb problémának. Sokkal hatásosabb lenne, ha a különféle újságíró-szövetségek közösen lépnének fel. Megalakult ugyan a Média Önsegélyező Társaság, de az értelemszerűen­ inkább az önszabályozással, etikai ügyekkel foglalkozik. Felmerült például, hogy közösen lépjünk fel: nyilvánítsák közszolgálatot ellátó személyeknek az újságírókat. Ezt minden szervezet felvállalja, de amikor szóba kerül, hogy lépjünk az ügyben, azt látom, már nem annyira egyöntetű a szándék az együttműködésre. Egyébként is elmondható, hogy a magyar újságírók nagyon sokszor úgy küzdenek egy ügyért – legyen az akár csak egy nyilvános televíziós vita vagy a lapokban való „üzengetés" –, hogy egymáson is képesek komoly sebeket ejteni.

Ha nem a médiatörvény a ludas, akkor mi az oka annak, hogy visszatérőben vannak a 70-es, 80-as évek, ahogy ön is fogalmazott?

- Nagyon egyszerű: az erősen központosított hatalom, cinizmussal nyakon öntve. Ami mindenre, még a médiapiac tulajdonosi viszonyaira is kihat.

Évekig dolgozott a köztévében. Milyennek látja most az állami médiát?

- Egyrészt „csorog a nyálam", ha azt látom, hogy a sportcsatorna, az M4 milyen lehetőségeket kap. Az M1 hírcsatorna úgy indult, ahogy, baki baki hátán, most pedig próbálnak megkapaszkodni. Az a baj, hogy annyira túltolják a propagandát, hogy a néző átlát a szitán. Ezt tükrözik a gyenge nézettségi mutatók is.

Mit gondol, a MÚOSZ-nak van-e felelőssége ebben a folyamatban?

- A MÚOSZ elaludt egy kicsit, amikor nem reagált elég gyorsan a magyar sajtóviszonyok átalakulására. Sokáig a MÚOSZ vezetése abban élt, hogy mi oktatjuk a jövő generáció újságíróit, a mi véleményünk a meghatározó a szakmai kérdésekben, a mi etikai bizottságunk fekteti le a viselkedési szabályokat. Egy idő után azonban észre kellett venni, hogy ez az idő elmúlt. A MÚOSZ elvesztette az érdekvédelmi, majd az érdek-képviseleti szerepének döntő részét. Ezen próbálunk változtatni. Szót emeltünk többek közt az RTL Klub újságíróinak a parlamentből való kitiltása, a közmédiában történt elbocsátások miatt.

Mit tesznek annak érdekében, hogy a MÚOSZ ne legyen nyugdíjasszövetség?

- A 30 év alattiak csak a tagság három százalékát adják, ami 4400 főből elkeserítően kevés. Éppen ezért szervezünk programokat. Létrehoztuk a junior szakosztályunkat, de az idősebbek is egyre rendszeresebb vendégek, nem ritka a telt házas rendezvény. Akár szakmai, akár szórakoztató. Vissza kell szoktatni a régi és az új médiamunkásokat, hogy akarjanak közösségi és médiaszakmai életet élni, adjanak erőt a MÚOSZ-nak. A médiaképzésben részt vevő hallgatók – ugyanúgy, mint például a nyugdíjasok – kedvezményt kapnak a tagdíjból, majd a tanulmányaik lezárása után eldönthetik, hogy akarnak-e teljes jogú tagok maradni.

Mint mondta, ma már erőtlenek a tulajdonosokkal szemben, idős a tagságuk, és a sajtószabadsággal kapcsolatos kutatásokat már olyan független szervezetek végzik, mint a Mérték Médiaelemző vagy a Freedom House. Hogyan történhetett ez meg? A MÚOSZ a legrégebbi és legnagyobb szakmai szervezet, jelentős vagyont örökölt a rendszerváltás előtti évekből, a lehetőségei korlátlanok voltak.

- Ami az ilyen típusú felméréseket illeti, az utolsó Vásárhelyi Máriáé volt nálunk.

Az mikor is készült?

- 2008-ban.

Nyolc éve.

- Igen, de ha már előkerült a vagyonunk ügye, el kell mondanom, hogy az Andrássy úti székház és a balatonszéplaki üdülőnk eladásából ugyan jelentős bevétel származott, de ebből létesítettük a Vörösmarty utcai új székházat. Ezen tizenöt éves terhelési és elidegenítési tilalom van. Meg van szabva, hogy mire használhatjuk. Hat-hét éve nem nyertünk egyetlen pályázatot sem, nem kapunk semmiféle állami támogatást működésünkre. De ez érthető is, hiszen mit kezdjenek egy olyan pályázóval, melynek papíron másfél milliárd a vagyona. Persze, közben a vagyon „zár alatt" van, nem tudjuk hasznosítani. Könnyű azt mondani, hogy miért nem támogatunk felméréseket, konferenciákat, de néha az apparátus fizetését is nehéz kigazdálkodni. Az elmúlt hónapokban válságmenedzselést folytattunk, embereket kellett elküldenem, alapvető szolgáltatásokat szüneteltetni. De csatlakoztak új fiatalok, akadnak új erőre kapott idősebbek. Mire a zárolást feloldják, tudunk kikre alapozni.

Névjegy

Komlósi Gábor (57 éves)

Újságíró, televíziós szerkesztő-riporter és médiaiskola-igazgató. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar–könyvtár szakán szerzett diplomát. A Népsportnál kezdet újságíróként, később másfél évtizedig a Magyar Televízió sportosztályán. Közben, 2001–2002 között a Klubrádió vezérigazgatójaként tevékenykedett. A második Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány idején miniszteri sajtófőnöki tisztséget látott el. Legutóbb az Esti Hírlap főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1990-ben alapította meg a Komlósi Oktatási Stúdiót (KOS). 2015 júniusában választották meg a MÚOSZ elnökének.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető