– Európában jól ismert, természetes folyamat, hogy a határ menti települések lélekszáma felduzzad, a különböző fejlettségű országok munkavállalói átjárnak egymáshoz – mondja Rechnitzer János régiókutató, egyetemi tanár. – A folyamat persze többnyire egyirányú, azok ingáznak, akik az adott munkáért többet kapnak a szomszédos országban, mint a sajátjukéban.
A sokáig nehézkes, kelletlen magyar társadalmi mobilitásnak a kényszer adott indító erőt. Másfél évtizede a győri Rába próbált munkaerőt csábítani Győrbe Miskolc környékéről, de akkor nem igazán járt sikerrel. Az észak-magyarországi ingatlanárak annyira alacsonyak voltak a győriekéhez képest, hogy eladott otthonaik áráért jobb esetben két garázst kaptak volna. Albérletbe meg nem akartak költözni a családjukkal azok, akiknek legalább egy panellakásuk vagy falusi házuk volt.
A szabad európai munkavállalás és az itthoni szegénység torokszorítása azonban kimozdította otthonukból az embereket. – Főként azok vágnak neki a helyváltoztatásnak, akikben van némi innovációs hajlam, megújulási képesség, szándék és bátorság – jelenti ki a régiókutató.
– Nem volt kockázata az elhatározásnak – állítja Mosonmagyaróváron a Nyíregyháza környéki faluból érkező Bali Gábor. – Anyám rokkantnyugdíjas, apám alkalmi munkából él, én két éve nősültem jószerivel a semmire, a feleségem munkanélküli, útban van a gyerek. A nyár elején jöttem el két ismerőssel, egy betontelepre járunk át Ausztriába, poros, kemény meló, de jól fizet. Nem mondom, az estéket elherdáljuk, mit csináljon az ember a szállón, főz, eszik, iszik. Mire a gyerek mozdítható állapotban lesz, elhozom a családomat, idővel a feleségemnek is akad itt munkája, takarít vagy öregeket gondoz osztrák családoknál, keresünk egy szolid albérletet itt „Móváron", aztán csak jobban boldogulunk, mint odahaza – vázolja fel terveit a huszonnégy éves fiatalember.
Valamennyit a magyar cégek is profitálnak a belső migrációból. A jól képzett, tanulásra nyitott szakmunkások egy részét Győrben az Audi szívja fel, Szombathely a járműiparnak beszállító cégekhez vár munkaerőt.
Molnár Miklós alpolgármester be is jelentette, hogy két, most üresen álló egykori leánykollégiumból munkásszállót alakítanak ki. A tapasztalat azért az, hogy aki az ország messzi vidékeiről a nyugati határszélre jön, az inkább Ausztriában vállal munkát, mint Magyarországon.
A nyugat-magyarországi térség érintett településeit megterheli a vendégmunkások letelepedése, igaz, kétségtelen előnyökkel is jár. A szolgáltatások egy részét átmeneti lakóhelyükön veszik igénybe, ott vásárolnak, ott járnak vendéglőkbe. Ezek a kisvárosok azonban nem rendezkedtek be plusz tízezer emberre, az infrastruktúrájukat kevesebb lakóra szabták. Reggelente és estefelé az Ausztriába vezető utak zsúfoltak. Az élénk kereslet és a lakásmaffia jelenléte miatt az ingatlanárak nőnek, ami az eladóknak persze jó, ám a helyben fészket rakók számára bosszantóan kínos.
A területi ellátási kötelezettség alapján a munkásszállók, panziók, albérletek lakói jogosultak az orvosi ellátásra, a háziorvosi rendelők velük vannak tele. Ágh László mosonmagyaróvári háziorvos körzetében tíz legális munkásszálló működik, lakói jóval többször keresik fel a doktort, mint a regisztrált, saját betegei.
– Nem beszélő gépek jönnek ide dolgozni, hanem többnyire egyedülálló, magányos, esendő férfiak – mondja az orvos, majd hozzáteszi: a saját praxisára alig marad idő. Ágh a pechjére kitűnően beszél németül és szlovákul is, így ő különösen népszerű a szállólakók körében. Van Szlovákiából Mosonmagyaróvárra áttelepült, de Ausztriában dolgozó betege is, akinek a korábbi zárójelentései, ambuláns lapjai szlovák, német és magyar nyelvűek. Orvos legyen a talpán, aki gyorsan kiigazodik rajtuk.
Az ország távolabbi vidékeiről érkezők állandó otthonuk háziorvosainál regisztráltak, de a területi ellátási kötelezettség következtében őket is kezelni, gyógyítani kell Mosonmagyaróváron. – Elvileg annyi volna a dolgom, hogy kihúzzam a kést a hátukból, de természetesen nem zavarom el őket 300 kilométerrel odébb. Sajnálom és ellátom őket, csak már nehezen bírom, megduplázódott a napi forgalmam, és még nincs itt az influenzaszezon.
Az Ausztriában dolgozók kapnak egy úgynevezett E-kártyát, amivel jogosultak a kinti ellátásra, de mivel a nyelvet még nem beszélik eléggé árnyaltan, inkább itt keresik fel az orvost. – Jajgatni jobban esik az anyanyelven – állítja Ágh. Van, aki a magyar biztosítását is fenntartja – nyilván külön fizetni kell érte, de nem nagy összeget –, mások nem, ám azért magyarországi doktorokat keresnek fel.
A háziorvosokat az őket választó betegegek arányában is finanszírozzák, ám az a cél, hogy ne jusson sok páciens egy doktorra. Ezt szolgálja az úgynevezett degresszív mutató, tehát aki sok beteget vállal, azt gyakorlatilag büntetik. A munkásszálló lakói így akkor is kiszúrnának a teljesen leterhelt határ menti háziorvosokkal, ha hozzájuk adnák le a kártyájukat.
Mindenesetre Ágh szerint legalább azt el kellene érni, hogy ezt a degresszív finanszírozást ne érvényesítsék ezekben a körzetekben.
A vendégmunkások beilleszkedése is konfliktusokkal jár. Országon belül is különböző kultúrák, hagyományok jellemeznek egy-egy régiót. A hűség városának polgárai közé nehéz beilleszkedniük a Szabolcsból érkezőknek. A kialakult, meggyökeresedett szokásokat kellene összecsiszolni, összeilleszteni egymással egy olyan országban, ahol az előítéletek is rendkívül erősek.
A Romániából és a Szlovákiából a magyar nyugati határ közelébe költözők egy része magyar, másik része román vagy szlovák. Már saját országukon belüli ellentéteiket is cipelik magukkal, az új környezetben pedig gyanakvás fogadja őket. A magyarok és a burgenlandi emberek is féltik tőlük biztonságukat – nem véletlen, hogy a tartományfőnök rendre megpendíti a határellenőrzés visszaállításának a lehetőségét – bár a rendőrségi statisztikák ennek a rettegésnek a valós indokait egyáltalán nem igazolják vissza.
