galéria megtekintése

Már fizetnek is a magyar jajgatásért

Az írás a Népszabadság
2015. 01. 05. számában
jelent meg.

4 komment


Hajba Ferenc, Jánossomorja
Népszabadság

Nem beszélő szerszámok jönnek el dolgozni az ország keleti feléből a Nyugat-Dunántúlra, hanem munkásszállókba költöző emberek, akik hátukon hozzák magukkal a sorsukat, bajukat, betegségüket, itt kell gyógyítani őket. A rendelők zsúfoltak, a saját praxisra alig jut idő. Ágh László mosonmagyaróvári háziorvos festi le így a helyzetet. Az ország nyugati határvidékén más kérdéseket is felvet a Kelet-, Észak- és Dél- Magyarországról főleg Ausztriába ingázók ideiglenes letelepedése.

A tehetős nyugat-dunántúli középvállalkozók közül mostanában többen is munkásszálló építésébe és működtetésébe fektetik a pénzüket. Ezek a létesítmények három-négy ágyas szobákból álló, kisebb igényű panziók, közösségi terekkel.

Az ingázók miatt több tízezerrel nőtt több határ menti település alkalmi lélekszáma
Az ingázók miatt több tízezerrel nőtt több határ menti település alkalmi lélekszáma
Kurucz Árpád / Népszabadság

Mosonmagyaróváron az ipartelep környékén tíz szálló fogadja a főként Ausztriába naponta átjáró ingázókat, akik Kelet-, Észak- és Dél-Magyarországról hétköznapokra telepedtek oda, de Jánossomorját, Sopront is ellepték a magyar és most már a Szlovákiából és Romániából is érkező vendégmunkások. Lassan felbillen az ország, de legalábbis a súlypontja áthelyeződik. Mosonmagyaróvár alkalmi lélekszáma tízezerrel nőtt, Soproné nagyjából ugyanennyivel. A 6100 lakosú kisvárosban, Jánossomorján a becslések szerint 800 napi ingázó él.

 

– Európában jól ismert, természetes folyamat, hogy a határ menti települések lélekszáma felduzzad, a különböző fejlettségű országok munkavállalói átjárnak egymáshoz – mondja Rechnitzer János régiókutató, egyetemi tanár. – A folyamat persze többnyire egyirányú, azok ingáznak, akik az adott munkáért többet kapnak a szomszédos országban, mint a sajátjukéban.

A sokáig nehézkes, kelletlen magyar társadalmi mobilitásnak a kényszer adott indító erőt. Másfél évtizede a győri Rába próbált munkaerőt csábítani Győrbe Miskolc környékéről, de akkor nem igazán járt sikerrel. Az észak-magyarországi ingatlanárak annyira alacsonyak voltak a győriekéhez képest, hogy eladott otthonaik áráért jobb esetben két garázst kaptak volna. Albérletbe meg nem akartak költözni a családjukkal azok, akiknek legalább egy panellakásuk vagy falusi házuk volt.
A szabad európai munkavállalás és az itthoni szegénység torokszorítása azonban kimozdította otthonukból az embereket. – Főként azok vágnak neki a helyváltoztatásnak, akikben van némi innovációs hajlam, megújulási képesség, szándék és bátorság – jelenti ki a régiókutató.

– Nem volt kockázata az elhatározásnak – állítja Mosonmagyaróváron a Nyíregyháza környéki faluból érkező Bali Gábor. – Anyám rokkantnyugdíjas, apám alkalmi munkából él, én két éve nősültem jószerivel a semmire, a feleségem munkanélküli, útban van a gyerek. A nyár elején jöttem el két ismerőssel, egy betontelepre járunk át Ausztriába, poros, kemény meló, de jól fizet. Nem mondom, az estéket elherdáljuk, mit csináljon az ember a szállón, főz, eszik, iszik. Mire a gyerek mozdítható állapotban lesz, elhozom a családomat, idővel a feleségemnek is akad itt munkája, takarít vagy öregeket gondoz osztrák családoknál, keresünk egy szolid albérletet itt „Móváron", aztán csak jobban boldogulunk, mint odahaza – vázolja fel terveit a huszonnégy éves fiatalember.

Valamennyit a magyar cégek is profitálnak a belső migrációból. A jól képzett, tanulásra nyitott szakmunkások egy részét Győrben az Audi szívja fel, Szombathely a járműiparnak beszállító cégekhez vár munkaerőt.

Molnár Miklós alpolgármester be is jelentette, hogy két, most üresen álló egykori leánykollégiumból munkásszállót alakítanak ki. A tapasztalat azért az, hogy aki az ország messzi vidékeiről a nyugati határszélre jön, az inkább Ausztriában vállal munkát, mint Magyarországon.

A nyugat-magyarországi térség érintett településeit megterheli a vendégmunkások letelepedése, igaz, kétségtelen előnyökkel is jár. A szolgáltatások egy részét átmeneti lakóhelyükön veszik igénybe, ott vásárolnak, ott járnak vendéglőkbe. Ezek a kisvárosok azonban nem rendezkedtek be plusz tízezer emberre, az infrastruktúrájukat kevesebb lakóra szabták. Reggelente és estefelé az Ausztriába vezető utak zsúfoltak. Az élénk kereslet és a lakásmaffia jelenléte miatt az ingatlanárak nőnek, ami az eladóknak persze jó, ám a helyben fészket rakók számára bosszantóan kínos.

A területi ellátási kötelezettség alapján a munkásszállók, panziók, albérletek lakói jogosultak az orvosi ellátásra, a háziorvosi rendelők velük vannak tele. Ágh László mosonmagyaróvári háziorvos körzetében tíz legális munkásszálló működik, lakói jóval többször keresik fel a doktort, mint a regisztrált, saját betegei.

– Nem beszélő gépek jönnek ide dolgozni, hanem többnyire egyedülálló, magányos, esendő férfiak – mondja az orvos, majd hozzáteszi: a saját praxisára alig marad idő. Ágh a pechjére kitűnően beszél németül és szlovákul is, így ő különösen népszerű a szállólakók körében. Van Szlovákiából Mosonmagyaróvárra áttelepült, de Ausztriában dolgozó betege is, akinek a korábbi zárójelentései, ambuláns lapjai szlovák, német és magyar nyelvűek. Orvos legyen a talpán, aki gyorsan kiigazodik rajtuk.

Az ország távolabbi vidékeiről érkezők állandó otthonuk háziorvosainál regisztráltak, de a területi ellátási kötelezettség következtében őket is kezelni, gyógyítani kell Mosonmagyaróváron. – Elvileg annyi volna a dolgom, hogy kihúzzam a kést a hátukból, de természetesen nem zavarom el őket 300 kilométerrel odébb. Sajnálom és ellátom őket, csak már nehezen bírom, megduplázódott a napi forgalmam, és még nincs itt az influenzaszezon.

Az Ausztriában dolgozók kapnak egy úgynevezett E-kártyát, amivel jogosultak a kinti ellátásra, de mivel a nyelvet még nem beszélik eléggé árnyaltan, inkább itt keresik fel az orvost. – Jajgatni jobban esik az anyanyelven – állítja Ágh. Van, aki a magyar biztosítását is fenntartja – nyilván külön fizetni kell érte, de nem nagy összeget –, mások nem, ám azért magyarországi doktorokat keresnek fel.

A háziorvosokat az őket választó betegegek arányában is finanszírozzák, ám az a cél, hogy ne jusson sok páciens egy doktorra. Ezt szolgálja az úgynevezett degresszív mutató, tehát aki sok beteget vállal, azt gyakorlatilag büntetik. A munkásszálló lakói így akkor is kiszúrnának a teljesen leterhelt határ menti háziorvosokkal, ha hozzájuk adnák le a kártyájukat.

Mindenesetre Ágh szerint legalább azt el kellene érni, hogy ezt a degresszív finanszírozást ne érvényesítsék ezekben a körzetekben.

A vendégmunkások beilleszkedése is konfliktusokkal jár. Országon belül is különböző kultúrák, hagyományok jellemeznek egy-egy régiót. A hűség városának polgárai közé nehéz beilleszkedniük a Szabolcsból érkezőknek. A kialakult, meggyökeresedett szokásokat kellene összecsiszolni, összeilleszteni egymással egy olyan országban, ahol az előítéletek is rendkívül erősek.

A Romániából és a Szlovákiából a magyar nyugati határ közelébe költözők egy része magyar, másik része román vagy szlovák. Már saját országukon belüli ellentéteiket is cipelik magukkal, az új környezetben pedig gyanakvás fogadja őket. A magyarok és a burgenlandi emberek is féltik tőlük biztonságukat – nem véletlen, hogy a tartományfőnök rendre megpendíti a határellenőrzés visszaállításának a lehetőségét – bár a rendőrségi statisztikák ennek a rettegésnek a valós indokait egyáltalán nem igazolják vissza.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető