– Nem az egyesületé? A Benefíciumé? – kérdezem, mire olyan értetlenül néz, mintha először hallaná ezt a szót.
– Én nem tudok semmilyen egyesületről, csak Zolit szoktam erre látni – teszi hozzá.
|
Az egyesület tulajdonában lévő házak
A szerző felvétele |
– Biztos, hogy az övé? – faggatom tovább, mire megrázza a fejét:
– Lehet, hogy nem az övé, hanem a hivatalé, de ő szokta használni. Ott szokott mulatni.
Tehát ha a portál értesülései igazak, és a Benefícium tényleg többtucatnyi házat vett meg a faluban, akkor a kérdés az, hogy végül is miért van szüksége a polgármester egyesületének ennyi ingatlanra Érpatakon. Ez az, amit senki sem ért, vagy ha ért is, nem akarja elmondani. Egy helybéli a Vörösmarty utca 5. szám alatti házról azt állítja, hogy egy cigány ember lakik benne egyedül, és havi 10 ezer forintot fizet érte, pedig víz sincs benne.
– Itt nem lehet élni – vágom rá –, hiszen lakhatatlan.
A helybeli azonban bólogat:
– Mondom, hogy itt lakik, közmunkás a hivatalban, és havonta vonják tőle a pénzt.
A faluban amúgy mindenki kitalálja, hogy milyen ügyben járok, azt mondják, sok újságíró járt itt, s mindenki a polgármester egyesületének házait kereste. Egy öreg cigány asszony szóba elegyedik velem, de amikor megtudja, hogy amit elmondana, azt leírnám, látványosan a szájára tapasztja a kezét:
– Akkor inkább nem mondok semmit! Zoli segített, hogy ebbe a házba tudjak költözni, még a végén kirak.
Egy rogyadozó, repedt falazatú házat bérel, és azt mondja, ha beszélne nekem, mehetne világgá.
 |
Orosz Mihály Zoltán polgármester
Konyhás István / Népszabadság |
A legtöbben így vannak ezzel Érpatakon: a polgármester lekötelezettjei, aki vagy közmunkához juttatja őket, vagy olcsó lakhatáshoz, így hát befogják a szájukat. Többen azt mondják, hogy a polgármester ingatlanbiznisze évek óta zajlik, arra azonban vigyáz, hogy ne ő kezelje az ügyeket és a pénzt: maga helyett a hivatal valamelyik munkatársát szokta küldeni.
Az óvatosság érthető: a Kossuth, a Vörösmarty és a Táncsics utcában összesen csaknem húsz olyan ingatlant keresek fel, amely az Átlátszó listáján az egyesület tulajdonaként szerepel, ám egyik házon sem látni a Benefícium nevét. Sőt az egyik épületben lakók kikérik maguknak, hogy ők más házában laknának.
– Ez a mi házunk – mondják, s amikor megemlítem nekik, hogy a polgármester egyesületének állítólag majd ötven háza van itt, értetlenül néznek.
Az a két stoppos is ilyen rosszul értesült, akit a falu határában veszek fel: a közeli Újfehértóra mennek, elviszem őket, s kiderül róluk, hogy a hivatalban dolgoznak, pontosabban közmunkások, és ők is bérelt házban laknak Érpatakon. Mondom nekik, hogy újságíró vagyok, mire az egyik azt hadarja:
– Igazából a ház a mienk, ahol lakunk.
– Saját maguktól bérlik? – kérdezem, mire kis szünet következik, s érkezik a magyarázat:
– Nem úgy értem, hogy saját, hogy a mienk, hanem hogy nem az egyesületé. Egy magánemberé.
Amúgy az ügyről nem hallottak, az egyesület nevét nem ismerik, azt pedig el sem tudják képzelni, hogy a polgármesternek mire kellene annyi ház. Pedig egy érpataki ember elárulja: sok kicsi sokra megy, mert ha az egyesület 5-10 ezer forintért adja bérbe a házakat, akkor ez „alsó hangon” is havi több százezer forint bevétel. Ennek azonban ellentmond a józan ész: a házak többsége mintha lakhatatlan lenne. De ez itt senkit nem zavar. Azokat a lovakat legkevésbé, amelyek a Vörösmarty utcában legelésznek. Időnként hangosan és boldogan odanyerítenek nekem – ők az egyedüli élőlények itt, akik jókedvűnek tűnnek. Lehet, hogy a polgármester is az, de vele nem találkozom: habár munkaidőben keresem, a hivatalban nem találom.
