Az akadémia pécsi bizottságának rendezvényén az előadók megidézték a rettentő véráldozattal járó, külföldi ámokfutásokat, hogy aztán vissza-visszakanyarodjanak a pécsi esethez.
|
| A két tömeggyilkos kamasz a Columbine középiskolában (Reuters - Gary Cascey) |
A felszólalók egyetértettek abban, hogy e tömeggyilkosságok – bár előzményeik és lefolyásuk okán – számos különbözőséget mutatnak, a hasonlóságaik mégis erősebbek. Így szinte mindig elmondható, hogy a tettes hetekig-hónapokig készül a szörnyű tettre, s ha van is végső lökés, amitől fegyvert ragad, a cselekményt nem hirtelen felháborodás motiválja, hanem valamilyen régóta gyűlő és a személyiséget torzító sérelem.
Nagy hasonlóságot mutat az is, hogy az iskolai ámokfutások miképp hatnak az érintett kisközösségekre és a társadalomra.
A jó érzésű embereket sokkolják ezek a tragédiák, hisz leginkább védendő értékeinket, a fiatalokat éri támadás, s a bűncselekmény által nem érintett családok is attól szoronganak, hogy egy ilyen csapás bármikor elérheti az ő gyermekeiket is. A szorongók ezt a típusú bűncselekményt annyira váratlannak érzik, hogy megelőzésére nem látnak esélyt.
|
Az ámokfutás nyomai a németországi Winnendenben
Michael Dalder / Reuters |
Az előadók az utóbbi nézetet nem osztották, szerintük a váratlanság látszólagos, ebből következik, hogy többnyire volna esély megelőzésükre. Ám nem a bűnüldözésben amúgy hasznos profilalkotás módszerével, vagyis azzal, hogy a szakemberek elkészítik a potenciális ámokfutó profilját.
Hadd legyen Ákosnak pisztolya, hisz „nincs barátja, és sehová se jár”
Ez a metodika stigmatizálná, kirekesztené, tönkretenné a gyanúba fogottakat, ugyanakkor növelné a kirekesztők „ámokfutó-jelöltek” iránt táplált oktalan félelemét, vélte az egyik előadó, dr. Kulcsár Gabriella, a PTE jogi karának oktatója, aki épp e témából írta elbírálás alatt álló doktoriját.
Kulcsár azt tartaná helyesnek, ha a magukat óvni akaró csoportok közösségfejlesztő tréningekkel erősítenék önismeretüket és összetartásukat.
Dr. Lénárd Kata, a PTE bölcsészkarán tanító pszichológus úgy vélekedett, hogy valaki ámokfutóvá válásában, vagy abban, hogy azt nem tudjuk megakadályozni, nagy mértékben felelős az ámokfutó környezete. Felelősek a helytelen magatartásmintát sugalló szülők és a kortársak, akik megjegyzéseikkel, pletykáikkal, lekezelő magatartásukkal, lejárató tréfáikkal fájdalmat okoznak. Hibáznak mindazok a rokonok, barátok, ismerősök, tanárok is, akik észlelik egy gyermek gondjait, ám nem kívánnak lépni, és – a közbeszédben is divatos pszichológiai kifejezéssel – hárítanak.
|
A pécsi tetthely 2009 november végén
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Elhangzott, hogy a sérelmeiktől egyre agresszívebb gondolatokat ápoló emberek valójában nem akarnak ámokfutni. Legtöbbjük – miközben tervezi a bűncselekményt – a környezetét segélykérő üzenetekkel bombázza, akárcsak az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozók.
Ez egyébként – emlékezhetnek rá olvasóink a pécsi esetről írt riportokra – igaz volt G. Ákos esetében is. A pécsi ámokfutó személyiségzavaráról először kényszeres tisztálkodása vallott. Szülei az akkor 15 éves fiút pszichológushoz vitték.
A későbbi jeleket – például amikor a klíma berendezésbe kamerát képzelt a fiatalember – nem vették eléggé komolyan. Azt, hogy G. Ákos eljárt egy lövészklubba, majd saját pisztolyt akart, nem érezték szülei ómennek. Anyja azzal győzte meg a fegyvert ellenző apát, hogy hadd legyen Ákosnak pisztolya, hisz „nincs barátja, és sehová se jár”.
Diáktársait zavarta G. Ákos furcsa viselkedése, viccelődtek emiatt vele. A vallomások alapján a tréfálkozás nem volt durva, ám: ha valaki beüti a sebes ujját az asztalba, nyög a fájdalomtól, ép ujjal ezt észre sem veszi. A társak nem vélték beszédesnek, hogy G. Ákos lelövéssel fenyegette egyiküket. A neten G. Ákos többször leírta, hogy halálos fordulat várható az életében – ismerősei legyintettek. Egyszer csak belefáradt a segélykérésbe...
Jó lenne, ha a pécsi konferencia tanulságaira nem legyintenénk. Eddig csak egy ámokfutás volt a hazai iskolákban. Mementónak egy is elég.
