galéria megtekintése

Szemétben fog megfulladni Magyarország is

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 17. számában
jelent meg.


Hargitai Miklós
Népszabadság

Rezsicsökkentésnek hívjuk, de a valóság sokkal prózaibb: a pénzhiány miatt az összeomlás szélére került a hazai szelektív hulladékbegyűjtés, néhol pedig már az is csoda, hogy a házak elől egyáltalán elviszik a szemetet. Közben az EU is kötelezettségszegési eljárásokat indított ellenünk.

Ha kételyeink lennének, hogy a hulladékkezelés hatékonysága és a bevándorlás között van-e bármilyen összefüggés, érdemes megnézni az EU hulladékhasznosítási statisztikáit: az élen Németországot, Ausztriát és a skandináv országokat találjuk, a sor végén pedig Romániát és Máltát.

Ettől még a valóság bántó leegyszerűsítése lenne, ha azt mondanánk, hogy a migránsok a hulladéktömeggel szemben áramlanak, de a tények mégiscsak olyasmit mutatnak, hogy az emberek, ha van választási lehetőségük, azokba az országokba tartanak, ahol a szemét nem az utcán hever.

A migrációt természetesen csak a tréfa és az aktualitás kedvéért kevertük ide: a reális kérdés úgy hangzana, hogy mutatkozik-e kapcsolat a hulladékkal való bánásmód színvonala és az életminőség között.

 

A válasz pedig az, hogy a hulladék legfeljebb akkor tesz gazdaggá, ha nincs (egészen pontosan ha nincs szem előtt), de az eltüntetése nagyon sokba kerül, és leginkább a fejlett országoknak jut rá pénzük, hogy tisztességesen eltakarítsák. Visszakanyarodva még egy pillanatig a statisztikákhoz, Magyarország pontosan ott van a mezőnyben, ahová az általános viszonyaink alapján saccolnánk: azzal, hogy az összes lakossági hulladék kétharmada mindenfajta válogatás nélkül a lerakókra kerül (miközben jócskán akadnak már gyakorlatilag lerakómentes országok is), a hátsó harmadban, a volt kelet-európaiak között viszonylag előkelő helyen, de azért Szlovéniától és Észtországtól alaposan lemaradva foglalunk helyet.

Ennek azonban semmi köze a mához: a hulladékkezelés hazai infrastruktúrája alapvetően az EU-csatlakozás táján épült ki, az utóbbi években pedig drasztikusan csökkent a szektorba érkező tőke mértéke. Nincs miért beruházni, és nincs, aki beruházzon – az adminisztratív eszközökkel leszorított árak nem fedezik még az alapvető költségeket sem, az elvonások viszont látványosan megemelkedtek – többek között hulladéklerakási járulékot, elektronikus útdíjat, felügyeleti díjat és rekordmagas áfát kell fizetni a 2010 előtti időhöz képest, miközben az ügyfelektől beszedett díjak nagyjából a 2010-es szinten vannak.

A bevételek és a kiadások különbsége deficitként jelentkezik: jelenleg nincs olyan vállalkozás a lakossági hulladékkezelésben, amelyik ne lenne veszteséges, és mivel – szintén a kormány politikai elvárásai miatt – kizárólag állami vagy önkormányzati többségi tulajdonú cégek szolgáltathatnak, a terebélyesedő hiány most már évi százmilliárdos összegbe kerül az adófizetőknek.

Azt persze túlzás lenne állítani, hogy régen minden jó volt, mostanában pedig minden szempontból rossz az irány. Ahogyan Szilágyi László – egykor a Hulladék Munkaszövetség nevű civil szervezet vezetője, később az LMP, majd a Párbeszéd Magyarországért képviselője, jelenleg a zuglói önkormányzat környezetvédelmi referense, de az aktuális posztjától függetlenül a téma egyik legelismertebb szakértője idehaza – kérdésünkre megfogalmazta: a szelektív hulladékgyűjtés korábbi, gyűjtőszigetes rendszere sem volt telitalálat, a jelenleg favorizált házhoz menő különgyűjtés pedig akár nagy előrelépés is lehetne, ha jól csinálnák.

Közel húsz évvel ezelőtt, az alapok lerakása idején, vérre menő szakmai viták folytak róla, hogy milyen szelektív gyűjtési rendszert érdemes kiépíteni. Végül az erős vállalati lobbik által támogatott duális rendszer lett a befutó – ennek az a lényege, hogy a kommunális hulladékkezelés mellett egy másik, párhuzamos szisztéma épült ki a könnyebben hasznosítható hulladékok visszagyűjtésére és hasznosítására. Hogy ez jó döntés volt-e, arról visszamenőleg is megoszlanak a vélemények, az viszont

szinte bizonyosan hiba volt, hogy a duális rendszer egy-két kivételtől eltekintve csak a gyűjtőszigetes infrastruktúrára támaszkodott, és a logisztikától a tudatformálásig mindent a szigetek működtetéséhez igazítottak.

A gyűjtőszigetes megoldásnak ugyanis komoly hátulütői vannak: egyrészt senki sem szereti a szigetek zajjal, kellemetlen szagokkal és egyéb terhekkel járó közvetlen közelségét, másrészt a lakosság többsége nem hajlandó túlságosan messzire utazni a különgyűjtött szeméttel – a két szempont pedig előbb-utóbb összeütközésbe kerül, és a hatékonyság rovására megy. A gyakorlati tapasztalatok inkább azt mutatják, hogy az egyes módszereknek egymásra kell épülniük: a gyűjtősziget remekül funkcionál a bevezetés időszakában, amikor még csak a legelkötelezettebbek szelektálnak.

Akkor érdemes továbblépni a házhoz menő különgyűjtésre, ha már a többség hajlandó részt venni a szelektálásban, és amikor már a házi hulladékválogatásban sincs hatékonysági tartalék, akkor célszerű bevezetni a kötelező (mármint a kereskedők számára előírt) visszaváltást, mert egy bizonyos hasznosítási szint fölé a házhoz menő gyűjtéssel sem lehet lépni. De az igazán jól működő rendszerek mindig többeleműek: hiába van otthon két szelektív kuka (papír és műanyag), azért gyűjtőszigetekre is szükség van a ritkább hulladékfrakciók miatt (üveg), és kellenek például hulladékudvarok is, ahol az elektronikai hulladéktól vagy a háztartási veszélyes hulladéktól (használt sütőolaj, festék, akkumulátor stb.) lehet biztonságosan megszabadulni.

Fotó: Balogh László / Reuters

Nálunk azonban a szerves fejlődést rossz időben meghozott, gyakran koncepcionálisan is hibás politikai döntések helyettesítik. A jelenlegi kormány is mindent egy lapra tesz föl: most a (településenként) egyszereplős hulladékkezelés, és a házhoz menő különgyűjtés a deklarált csodafegyver, de a gyűjtőszigetek hálózata sokkal gyorsabb tempóban tűnt el, mint ahogyan az új rendszer kiépült. Eközben a hulladékudvarok kialakítása leállt, a kötelező visszaváltással pedig a a vasárnapi boltzárral és élelmiszerlánc-felügyeleti díjjal nyomorgatott kereskedőket egyelőre inkább nem terhelnék.

A másfél évtizeden át a gyűjtőszigetes szelekcióra szoktatott lakossággal viszont bátran kísérleteznek: a házhoz menő különgyűjtés kétkukás verzióját 2014 januárjában még úgy harangozták be, hogy az egyik gyűjtőedénybe a papírtól az üvegen át a fémig minden szilárd másodnyersanyag belekerülhet, a másikba pedig a nedves frakciókat (az ételmaradéktól az ágnyesedékig) kell tenni, majd a leginkább a vidéki kertes övezetekre kalibrált módszert úgy alakították át – és eszerint működik ma is –, hogy a kék fedelű kuka a papíré, a sárga pedig a műanyagoké és a fémé (ami inkább a tömbházas városi körzetek hulladéktermelési szokásaihoz igazodik).

Az évtized fordulóján 23-24 százalék körül alakuló szelektív gyűjtési és hasznosítási arány a vargabetűk és a pénzügyi fogyókúra miatt évek óta stagnál, sőt, az Eurostat adatai szerint kismértékben még csökkent is – ilyesmire 2000 óta biztosan nem volt példa, és a visszalépés uniós viszonylatban is egyedülálló teljesítmény.

A maffia sújtotta Nápolyt leszámítva az sem fordult még elő az EU-ban, hogy teljes régiók hulladékkezelése került az összeomlás határára – márpedig most Magyarországon ez a helyzet alakult ki, aktív kormányzati közreműködéssel.

A probléma a Zöld Hídnál, az ország egyik legnagyobb regionális hulladékkezelő konzorciumánál csúcsosodott ki, de tavaszi becslések szerint legalább négymillió embert érint. A krízis lényege, hogy az államilag maximált, illetve 2013-ban kismértékben csökkentett díjak nem fedezik a szintén államilag (a lerakási díj, az elektronikus útdíj, a felügyeleti díj, az útadó és a többi hasonló közteher révén) drasztikusan megemelt költségeket, és emiatt az ország összes kommunális szolgáltatója pénzügyi válságba csúszott.

Ráadásul – miután a kormány úgy döntött, hogy a lakossági szektorban kizárólag többségi állami vagy önkormányzati tulajdonban álló cégek szolgáltathatnak – a bővítve újratermelődő veszteségen az egész ország osztozik. A már említett, gödöllői székhelyű Zöld Híd most ott tart, hogy már csak a közszolgáltatási alapfeladatokat látja el (ez leginkább a kukaürítést jelenti), miközben egy hatalmas, az EU támogatásával kiépült gyűjtési és hasznosítási infrastruktúrát kellene fenntartania, sőt a támogatási szerződés szerint fejlesztenie.

És nyilván az elmaradt fejlesztések ténye is szomorú, de ugyanez alulnézetből úgy fest, hogy – mivel a NAV rendszeresen inkasszózik a cégnél, mert a megemelt áfát és a többi adót azért a csődbe sodort cégektől is beszedi az állam – 265 munkavállaló bérének kifizetése is esetlegessé vált.

(Ők, ahogyan egy parlamenti képviselőknek küldött levélben felhívták rá a figyelmet, több mint kétszáz kiskorú gyermeket nevelnek, és ugyanúgy nem rendelkeznek pénzügyi tartalékokkal, mint maga a nonprofit önkormányzati konzorcium.)

A Zöld Híd gondja nem magántermészetű, és nem is egyedi: a NAV inkasszózta például a Szabolcs-Szatmár megyei és a kaposvári közszolgáltató számláit is, a Szombathelyi Hulladékgazdálkodási Közszolgáltató Nonprofit Kft. tavaly 105 millió forintos veszteséggel zárt, és információink szerint nem áll jól az ország legerősebb hulladékos cégének, a budapesti az FKF-nek a szénája sem, pedig a főváros helyzete tényleg kivételes: egyrészt itt az országos átlagnál koncentráltabban képződik a hulladék, másrészt működik egy hulladékégető, ami – ha nem is feltétlenül környezetkímélő – olcsóvá teszi a hulladék eltüntetését, és még némi pótlólagos bevételt is termel.

A váci régió több településén (például Vácdukán) teljesen megszűnt a szelektált hulladék gyűjtőszigetes gyűjtése. Fonyódon, Székesfehérváron és Budapest nagy részén is ez történt, pedig a gyűjtőszigetes gyűjtést a törvény szerint nem a házhoz menő gyűjtés alternatívájaként, hanem annak kiegészítéseként kellene bevezetni. Oroszlányban a térségi hulladékkezelő nemrég jelentette be, hogy 200 millió forintos veszteséget halmozott fel, de egyetlen környékbeli település sem hajlandó részt vállalni a deficit finanszírozásából. 2013-ban és 2014-ben összesen több mint 30 milliárd forint veszteség halmozódott fel a hulladékos közszolgáltatásban.

Alternatív gyűjtögetők

A budai Várban van egy társasházcsoport, ahol már a hivatalos budapesti start előtt beindult a szelektív gyűjtés, és jelenleg is sokkal többfelé válogatják a hulladékot, mint amennyit a közszolgáltatási rendszer megenged, illetve előír. Eleinte a papírt, a műanyagot és az üveget gyűjtötték. Vogl Elemér, az alternatív szelektálás kiötlője és üzemeltetője szerint mindig vannak „problémás” hulladékok – most például az üveget nem viszik el.

Az érintett házakban az üveget és a polisztirolt is gyűjtik – az előbbit a legközelebbi (de azért elég távoli) gyűjtőszigetre szállítja, az utóbbit az FKF Ecseri úti telepe veszi át. Van náluk külön gyűjtőedénye a PET-palackok eltérő anyagú műanyag kupakjának, a használt elemeknek, a kiégett izzóknak, egy feldolgozó pedig az elhasznált sütőolajat is elszállítja tőlük. A legnagyobb kihívást a festékes dobozok, illetve a használt nyomtatópatronok elhelyezése jelenti.

A bajok nagyságrendjét mutatja, hogy tavaly a szaktárca „a hulladékgazdálkodási közszolgáltatás biztosítása” elnevezésű pályázatán több mint 500 település indult, de végül csak 21 fideszes önkormányzat nyert. Fontos rögzíteni, hogy a hulladékgyűjtés és -hasznosítás anyagi alapjait a termékdíjak (a legtöbb hulladék keletkezéséért felelős termékek árába épített zöldadók) biztosítják.

A termékdíjfizetést kiváltó licencdíjak korábban az érintett cégek által alapított, a gyűjtést és a hasznosítást szervező ún. koordinátor szervezetekhez folytak be (ezek menedzselték a duális hulladékhasznosítás másik, azaz a települési közszolgáltatáson kívül eső ágát). Az Orbán-kormány itt is „reformált”, és a változás első lépéseként rátette a kezét a termékdíjakra – nem feltétlenül a környezetvédelem érdekében. Szakmai forrásokból származó adatok szerint 2014-ben a termékdíjakból származó állami bevétel közel ötvenmilliárd forint volt, ám a költségvetés ebből alig 12 milliárd forintot fordított hulladékgazdálkodásra, a többit lenyelte.

Fotó: Szabó Barnabás / Népszabadság/archív

Vagyis az ágazatot kettős forráskivonás sújtja: egyfelől a rezsicsökkentésnek nevezett árszabályozás és az új adók bevezetése, másfelől a kifejezetten hulladékgazdálkodási céllal kivetett közterhek eltérítése. (Jellemző adalék, hogy korábban a koordinátor szervezeteknek kötelező volt a bevételeik 90 százalékát a hulladékkezelésre, további 5 százalékát pedig a szemléletformálásra fordítani).

Amit az utóbbi években vezettek be, az sem működik olajozottan: Szilágyi László szerint például a fővárosban a kétkukás házhoz menő különgyűjtés keretében elviszik a papírt és a műanyagot, de az üveghulladékot nem, és erre a gyűjtőszigetek visszabontása után sincs jelenleg más megoldás. A kormány időközben azt is nekiállt lebontani, ami a saját újítása volt: az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség az Orbán-kabinet innovációja, de tavaly megszüntették, és beolvasztották az országos környezetvédelmi felügyelőségbe (vagyis a saját ellenőrző szervébe). A dolgozók többsége a fizetéscsökkentés miatt távozott.

Miután az országban egyre több helyen a közszolgáltatás is akadozik, a kormánytöbbség törvényt hozott róla, hogy szükséghelyzetben a katasztrófavédelem jelölhet ki kényszerszolgáltatót. Erre már akadt is gyakorlati példa, de a tapasztalatok riasztóak: ilyenkor még az alapszolgáltatást sem látják el megfelelően, a szelektív gyűjtést pedig általában már a belépéskor felfüggesztik, alapvetően a finanszírozás megoldatlansága miatt.

(A katasztrófavédelmi főigazgatóság tájékoztatása szerint „a jogszabályok alapján a katasztrófavédelem a folyamatos szolgáltatás biztosítása érdekében a közérdekű szolgáltató kijelöléséért felel, a hulladékszállítást végző cégek felmerülő többletköltségeinek utófinanszírozását a Földművelésügyi Minisztérium végzi.)

Törvénytől sújtva

A 2012. január elsején hatályba lépett új terméktörvény radikális változásokat vezetett be, és az addigi évtizedes hagyományú, működő gyakorlatot gyökeresen átalakította – állítja Nagy Miklós, a Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetség (CSAOSZ) főtitkára. A jogszabály minden érintett gazdálkodóra (a hulladékká váló termékek kibocsátóira) termékdíjfizetési kötelezettséget rótt, megszüntette a mentességi szabályokat, amivel okafogyottá tette a csomagolási hulladékok kezelését, a termékdíjak visszaosztását már közel tíz éve koordináló szervezetek működését, és helyettük egy, az állam által alapított szervezetet hozott létre (Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség – OHÜ).

A törvény hatálybalépése előtt a jellemzően gyártói alapítású koordináló szervezetek szakosodottan működtek, szerződéseiket mind a kibocsátókkal, mind pedig a begyűjtőkkel piaci körülmények és feltételek között saját hatáskörben kötötték, és ami a legfontosabb, a közvetlen kapcsolat miatt az információ oda-vissza áramoltatásának lehetősége is adott volt.

Az új rendszerben valamennyi termékdíj köteles anyagáram gondozása az állami szervezet felügyelete alá került, amely semmilyen kapcsolatban nincs a termékdíj kötelezettjeivel. Tovább nehezíti a rendszert, hogy az állami hulladékgazdálkodási szervezet a szolgáltatásvásárlásait közbeszerzési eljárás keretében kell hogy megszervezze.

A mentességi szabályok megszüntetése a környezetvédelmi kötelezettségeket egyénileg teljesítő gazdálkodó szervezetek motivációját is megszüntette. A korábbi rendszerben a jogszabályban rögzített saját teljesítmény után termékdíjmentességet lehetett elérni, az új rendelkezés szerint azonban akár százszázalékos begyűjtési arány esetén is a díjtétel hatvan százalékát kitevő fajlagos termékdíj fizetésére lettek kötelezettek, tehát a törvény motiváló-szankcionáló funkciójából csak az utóbbi elem maradt meg.

A csődöt legújabban egy új hulladékégető felépítésével kívánja a kormány „orvosolni”, a válogatás nélküli égetés azonban semmivel sem fenntarthatóbb megoldás, mint a ma egyeduralkodó lerakás. Magyarország ellen időközben két európai uniós kötelezettségszegési eljárás is indult az EU-szabályokat sértő hulladékkezelési gyakorlat miatt. Ezek előbb-utóbb komoly pénzbüntetésbe fognak torkollni, ami ismét azt eredményezi majd, hogy az adófizető egyre többet kénytelen fizetni egy, az állam hibájából egyre alacsonyabb színvonalú és papíron (meg a kormányzati kommunikációban) egyre olcsóbb szolgáltatásért.

Civil nézőpont

A 2015-ös év elejétől kezdve megkezdődött a házhoz menő szelektív gyűjtési rendszerhez való fokozatos áttérés. Ez előrelépést jelent, hiszen a gyűjtőszigethez képest magasabb begyűjtési arányok érhetőek el – írta lapunk kérdésére Urbán Csilla, a Hulladék Munkaszövetség (Humusz) Nulla Hulladékprogramjának vezetője.

– Míg az előbbinél maximum 30 százalékos hatásfok érhető el, addig az utóbbinál akár a 60 százalékot is elérheti a begyűjtési arány. Ez többek között a rendszer kényelmességének tudható be. A házhoz menő gyűjtési rendszer ugyanakkor nem tudja teljes mértékben helyettesíteni a gyűjtőszigetek szerepét, ugyanis nem minden hulladékfajtát lehet ilyen módon külön gyűjteni – hangsúlyozta a programvezető.

Szerinte a legjobb példa erre az üveghulladék, amelyet biztonsági okokból nem lehet otthon gyűjteni, mivel balesetveszélyt jelenthet. A fehér és színes üveg esetében is a gyűjtőszigetes rendszer maradt meg mint megoldás, azonban az üveggyűjtő pontokat is sokfelé felszámolták. A 2012. évi hulladéktörvény értelmében 2015. január 1. óta kötelező a közszolgáltatóknak legalább a papír-, műanyag-, fém- és üveghulladék elkülönített gyűjtése.

A házhoz menő gyűjtéssel az első hármat lefedik, viszont a ritkuló gyűjtőszigetek miatt a lakosoknak egyre messzebb kell menniük ahhoz, hogy az üveg különgyűjtését megtehessék. A gyűjtőszigetek mellett a hulladékudvarok vesznek még át üveghulladékot, de többségük perifériás területeken található. Egy bizonyos szállítási távolság fölött pedig a lakosok nem fogják külön gyűjteni az üveget, ami így a vegyes hulladékba fog kerülni.

– Minden rendszer csak akkor működik jól, ha mellette megfelelő a tájékoztatás, a szemléletformálás. A Humusz környezeti tanácsadásai során nyilvánvalóvá válik, hogy a lakosság nagy része nincs tisztában azzal, hogy az egyes szelektív kukákba milyen típusú hulladék kerülhet, illetve hogy azokkal utána mi történik, miért fontos a szelektív gyűjtésük. Bár 2013-ban a települési szilárd hulladék 21 százalékát gyűjtötték szelektíven, ehhez a lakosság csak 5 százalékban járult hozzá. A technológiai fejlesztések mellett ugyanannyit kéne a lakosság szemléletformálására is fordítani, hogy az említett arány érdemben tudjon növekedni, és a rendszereket is maximálisan ki lehessen használni – vélekedett a Humusz szakértője.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.