Itt az ügy lezárulhatott volna, hiszen Endrődi igazolta, hogy a Fichmann Zsigmond számláján nyilvántartott 1993 svájci frank egyedül őt illeti meg. Csakhogy hiába próbálkozott a pénzéhez jutni, mert minden létező fórumon visszapattant. A ma már becslések szerint hét-nyolcmillió forintot érő „Fichmann-vagyont” ugyanis a magyar állam a saját tulajdonának tekinti. Ennek jogalapja egy 1973-ban kötött egyezmény lehet, amellyel a két állam közötti korábbi vagyonjogi vitát rendezték.
A megállapodás lényege: a második világháború után Magyarországon államosított svájci javak ellentételezéseként Bern 1,8 millió frankot kapott volna, de ebből levonták az alvószámlákon levő, örökösök nélküli vagyont, azaz a 325 ezer frankot. Ezt a pénzt – ami jelen értéken kétmilliárd forint körüli összeg lehet – így a magyar fél gyakorlatilag zsebre tette, ami elég abszurdnak tűnik. Szakszerűbben fogalmaz Kende Péter ügyvéd, aki tanácsadóként működött közre efféle ügyekben. Szerinte a nemo plus iuris kétezer éve érvényes elve sérült, hiszen senki nem adhat át másnak több jogot, mint amennyivel maga is rendelkezik.
Itt pedig pontosan ez történt, hiszen egy államközi szerződésben mások pénzéről döntöttek. Ami Endrődi szerint egyszerűen lopás. De nem hajlandó feladni a harcot, bár az elmúlt 17 évben minden létező fórumot végigjárt. Írt Gyurcsány Ferencnek és Orbán Viktornak éppen úgy, mint Takács Albert egykori és Trócsányi László mai igazságügy-miniszternek, s próbálkozott már az Alkotmánybíróságnál és a strasbourgi emberi jogi bíróságnál is –mindenütt hiába.
De jogalap nélküli gazdagodás címén pert is indított a magyar állam ellen, amit két menetben ugyancsak elvesztett. A még 2009 tavaszán született jogerős ítélet szerint az 1973-as megállapodásban valóban szerepel az a 325 ezer frankos tétel, amellyel a Svájci Szövetségi Tanács az örökös nélküli vagyonnal kapcsolatos magyar igényeket elégítette ki, cserében pedig a magyar kormány elfogadta, hogy ilyen jogcímen nem lép fel további követeléssel. Csakhogy a jegyzőkönyvben azt is rögzítették, hogy ez a rendelkezés nem érinti a magyar állampolgárok esetleges igényeit. Vagyis: a jogerős verdikt szerint Endrődi Lászlónak a svájci bankokat kellene perelnie.
Csak nincs értelme – derült ki abból a levélből, amelyet a Svájci Államszövetség budapesti nagykövetségétől kapott még 2009 nyarán. Abban ugyanis leszögezték, hogy ebben az esetben az 1973. március 26-i megállapodás magyarországi végrehajtásának kérdéséről van szó. Svájc a Magyarországhoz köthető gazdátlan vagyonok ügyét ugyanis letudta azzal, hogy 1997 januárjában átadta Budapestnek azon személyek listáját, akik számlával rendelkeztek az alpesi államban. „A magyar kormány a lista átadásakor biztosította a svájci felet arról, hogy visszamenőlegesen felkutatja a gazdátlan vagyonok tulajdonosait, illetve azok örököseit” – írták.
Érdemi választ Endrődi csak az ombudsmanoktól kapott: 2005-ben, 2007-ben s 2012-ben is megállapították, hogy sérült a tulajdonhoz való alkotmányos alapjoga. Ezért legutóbb Szabó Máté, az alapvető jogok korábbi biztosa felkérte a kormányt, hogy tekintsék át, „Magyarország milyen intézkedésekkel tudja a jóhiszemű eljárás követelményének megfelelően biztosítani az egykori svájci alvószámlákon lévő 325 ezer svájci frank ügyének rendezését”. Hozzátette: ha továbbra is vitatják Magyarország fizetési kötelezettségét, kezdjenek diplomáciai úton egyeztetést a Svájci Államszövetséggel a svájci érdekek kielégítéséről szóló 1973. évi megállapodásban meghatározott 325 000 frank és annak törvényes kamatai jogi sorsáról”.
Lehet, hogy Endrődi itt fel is adja, ha jóval később nem találkozik Lázár János akkor még Miniszterelnökséget vezető államtitkár egy 2013. januári sajtótájékoztatójának felvételével. Akkor ő – egy svájci hivatalos útja előtt – azt mondta, hogy a kormány foglalkozik az alvószámlák sorsával is. Közölte, hogy rendelkeznek az 1997-ben átadott listával, de a személyek azonosítása nem lehetséges, ezért az igazságügyi tárca bevonásával lépéseket kívánnak tenni a hozzátartozók felkutatására. Mellesleg utalt arra is, hogy a zsidóság Magyarországról 1945 előtt szinte egyedüliként nem menekítette ki a vagyonát, mert bízott abban, hogy az állam védelmet biztosít a számukra.
|
A gazdátlan vagyonok ügyét letudták egy 1997-es listával
Arnd Wiegmann / Reuters |
Ettől Endrődi vérszemet kapott, és idén februárban írt Lázár Jánosnak – már csak azért is, hogy ne kelljen utána tovább kutakodni –, de teljesen feleslegesen. Ezért áprilisban a miniszterelnökhöz, majd az igazságügy-miniszterhez fordult. Valamivel több mint egy hónapja ismét küldött egy levelet, ezúttal Orbán Viktornak és Trócsányi Lászlónak címezve – természetesen erre sem reagált senki. Közben futott még egy kört a svájci nagykövetségnél is. De onnan megint csak azt a tájékoztatást kapta, hogy Magyarországtól korábban szóbeli ígéretet kaptak arra, hogy „az igényjogosultakat felkutatják és részükre az őket megillető vagyonrészeket kifizetik”.
Mindezek után úgy gondolta, ha már az egész szomorú történet egy Népszabadságban megjelent felhívással indult, lapunk se maradjon ki belőle. Sokkal többet azonban mi sem tehetünk, mint kérdezünk. Tehát várjuk a Miniszterelnökségtől és az Igazságügyi Minisztériumtól a tájékoztatást arra vonatkozóan, kívánnak-e az alvószámlák ügyében érdemi lépéseket tenni. Vagy igaza van Kende Péternek, aki igen szomorúnak tartja, hogy a magyar állam évtizedek óta egyetlen dologban következetesnek mutatkozik, s abban a Kádár-rendszerrel is jogfolytonosságot vállal: a zsidó honfitársainktól – illetve ma már inkább csak az örököseiktől – ellopott pénzt nem akarja visszaadni.
A múlt héten írásban feltett kérdésekre eddig mi sem kaptunk választ.
