- Semmit sem tudtam, de a magyar nyelvű papírokból megértettem, hogy határidőre kell menniük valamelyik menekültállomásra. Ehhez az kellett, hogy átmenjenek a Nyugatiból a Délibe. Nem tudták, hogyan, ezért jegyeket vettünk nekik, és libasorban, akár egy turistacsoport, elindultunk a metróhoz. Többen azt hitték, egyenest a menekülttáborba megyünk.
A Déliben már csak olyan vonat indult, amelynek menetideje öt óra, és átszállással lehetett volna eljutni vele Győrbe. Az alkalmi kalauz úgy döntött, ezzel nem kéne próbálkozni, ráér az a hányódás reggel is. - Vagy ez a vonat,
vagy alhattok nálam
- hozta meg a döntést, és visszabumlizott a társasággal a Blaha Lujza térre, onnan villamossal blicceltek a lakóhelyéig. Valaki előzőleg azt mondta neki, vigyázzon, nehogy embercsempésznek nézzék, menjen elöl, a csapat pár lépésről kövesse. Ezt azonban "sokkal gázabbnak" találta, mentek együtt, csak annyit kért, hogy csöndben osonjanak fel a harmadikra, ne hívják fel magukra a lakók figyelmét, sose lehet tudni.
- Teljesen olyan volt, mint régen, a háború idején - foglalta össze nevetve az ifjú szállásadó, aki azt is a csapat tudtára adta, hogy nyolc macska is táborozik a 70 négyzetméteres lakásban, melyben van egy 30 négyzetméteres nappali. Ott aludtak az afgánok plédeken meg polifoam-lapokon, a gyerekek a két anyukával bevonulhattak a hálóba. Nina és a párja a konyhában töltötték az éjszakát, nomád nevelésben részesültek, elfértek a hálózsákban. - A fiúk erősködtek, ők a földön, én a franciaágyon aludjak, és rávetették magukat a konnektorra meg a wifire, hogy az otthoniakkal a Viberen vagy Skype-on beszéljenek. Harmincuk közül tíznek lehetett mobilja, végül is ugyanazt csinálták, mint amit mi szoktunk, ha külföldön vagyunk. Az azért vicces volt, amikor éjjel kimentem, és ráléptem egy macskára. Közben próbáltam megfejteni,
hogy lehet egy szál öltözetben, pulóver nélkül elindulni a világ végéről.
Csak tippem volt: figyelhették őket, nem akartak cuccal mutatkozni. Lehet persze, hogy más ok áll a háttérben.
Némiképp bonyolította a helyzetet, hogy éjszaka éktelen rikoltozás verte föl a csendet, egy család balhézott a közeli lakásban, rendőrök érkeztek a helyszínre. Nina nem szerette volna, ha hozzá is benéznek, hogy esetleg tanúskodjon...
- Hideg vízben fürödtek, mert április óta nincs gázunk, egy kocsmáros nem engedte be a szerelőket. De ez nem okozott gondot. Éjfél után a párommal átnéztük a papírokat, kinek hová, mikorra kell menni. Reggel a fiúk és az asszonyok mindent rendben összehajtogattak, a szemetet eltakarították, indultunk újra a Délibe. Kérdezték, hogy tartsák-e mögöttem a távolságot, mondtam, hogy hülyeség az egész. A búcsúzás előtt csoportkép készült, melyet a szállásadó föltett a Facebookra (később riadtan szedte le, nehogy vendégeinek baja essen), az afgánok megköszönték a segítséget, azt mondták, életük végéig hálásak lesznek érte, amint tehetik, bejelölik ismerősként. Nina Froemel kapott végül ajándékba egy zöld selyemsálat, a fiúk azt mondták, meg van áldva, vigyázni fog rá az életben. Az ifjú hölgy úgy fogalmazott, sejtette, hogy "valami vallási cucc lehet".
Ennyi. A nemzetköziség jótéteményeit gyakran hasznosító hölgy - aki kedveli az internetes szálláscserét - számított rá, hogy Facebook-posztja kelendő lesz, a világháló gyermekeként pontosan tudja, hogyan kell valamit figyelemfelkeltő módon közreadni. - Azt akartam elérni - hangzott az összefoglaló -, hogy igen, lehet segíteni,
bárki képes vizet adni annak, aki szomjas.
Ez nem egy nagy menekültmentés, itthon is bárkivel megtenném, ha bajba kerülne. A kormányplakátok felháborítottak, a kutyapárt válasza tetszett, a kerítésépítés nevetséges. Én ezt egészen máshogyan képzelem.
Az volt még hátra, hogy Nina Froemel megkérdezte a főnökét arról, szerepelhet-e a cikkben a cég neve. Azt a választ kapta, hogy örülnének neki, mert nagyon büszkék ifjú munkatársukra.
