– Az országos pszichiátriai intézetben?
– Elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, és egy nap Magyar Iván pszichiáter azt kérdezte: „Volna kedved betegekkel foglalkozni?” És miután a művészvilágban már akkor is örömmel lehetett éhen halni, igent mondtam. Előbb önkéntes lettem, aztán napi négy órában alkalmaztak, mellette négy órában tovább önkénteskedhettem. Magyar elküldött tanulni az ELTE pszichológia szakára. Elvégeztem, csak az utolsó szakvizsgát nem tettem le, de képzőművészként nekem ennyi épp elég volt ahhoz, hogy ne hályogkovács módjára tartsak művészetterápiás foglalkozásokat. És aztán lett egy gyógyító színházam, a Tárt Kapu Színház.
– Az is a pszichiátriai intézetben?
– Gondoltam, miért ne egyesíthetnénk a különböző művészetterápiás csoportok munkáját: irodalom, zene, festészet... színház. Az egyik előadásunkra, amit a halottak napjára rendeztünk, a Népszabadság színikritikusa, MGP is eljött.
– Pszichiátriai betegekkel csinált műsort halottak napjára?
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– A halál fontos téma. Az előadást a pszichiátriai intézet kápolnájában tartottuk. Szereztem egy betegszállító kocsit, arra fölfektettünk egy beteget, és elkezdtünk dörömbölni az ajtón. A kápolna gyönyörű, hatalmas tölgyfa ajtaja kinyílt, mi pedig a gyászinduló hangjára betoltuk a képzeletbeli halottunkat. Felsorakoztunk az oltár előtt, s a betegek meghatározott koreográfia szerint hol verset mondtak, hol felolvasták egy-egy gondolatukat... A közönség soraiban zömmel betegek, orvosok voltak, de kívülről is jöttek. Mint egy klubba, a Lipóton a betegek úgy jártak a terápiás csoportfoglalkozásaimra: irodalom, zene... festészet. Jó néhány grafikám máig látható a falakon.
– De hát az OPNI, a pszichiátriai intézet már nincs, megszűnt, bezárt a Lipót!
– Attól még a képeim ott vannak a kórtermek falain. Ugyanis azért, hogy a betegek ne a csupasz falakat bámulják, életképeket festettem.
– Magára a falra?
– A betegek számára már az is attrakció volt, hogy megjelentem, ráálltam az ágyra, s azt kérdeztem: Na, mit fessek, Ili néni? „Fess oda egy napot!”. Freskószerű, jópofa alkotások lettek ezek, mindenki élvezte. A betegek többnyire valami romantikusra vágytak, én azért időnként karikatúrákat is készítettem.
– Azóta, hogy a Lipótot bezárták, találkozott-e egykori klubtagokkal?
– Sokukkal. „Hogy vagy, mi van veled?”, köszönünk egymásnak az utcán. Miért titkolnák, hogy ott voltak? Titkot ebből általában a hozzátartozók csinálnak, szégyenből. Magyarországon a lélek betegségének máig nincs elfogadottsága, kultúrája.
Ellenben ha valaki daganatos betegségben szenved, és azt mondja, „kemóra járok”, azt megértik, segítik és elfogadják. Azt már kevésbé, hogy a daganatos betegségben szenvedő haldoklóknak színházuk is legyen. Azt meg igen, hogy a haldoklók hospice házakba menjenek utolsó elkísérésre, méltóságteljes halálra. A Hospice Színház esetében nincs szó másról, mint hogy egy súlyos beteg vagy annak hozzátartozója, esetleg kezelője úgy fejezi ki nehéz helyzetben lévő önmagát, hogy verset mond, énekel, játszik...
– Akkor ez egy olyan színház, ahol a résztvevők egy része éppen haldoklik?
– Nem feltétlenül, bár most is van olyan tagunk, aki kezelésre jár, az élete nemsokára a végére ér, mégis fellép a Hospice Színházzal. Így üzen a világnak a betegségéről, arról, hogy lehet ezt méltósággal is. Azt sugallja a környezetének, hogy nincs reménytelen helyzet, ezzel a hozzátartozóknak is erőt ad. Hogy jé, a Mónika szaval, utazik, föllép Kecskeméten a hospice konferencián... A Tárt Kapu Színház és a Hospice Színház is kiváló eszköz arra, hogy kiállva a színpadra valaki elmondhassa a saját fájdalmát.
Miért ne működhetne egy olyan színház, mely a daganatos betegségben szenvedő emberek vagy hozzátartozóik lelki gyötrelmeit oldja a művészet segítségével?
– Az ön szülei miben haltak meg?
– Édesapám bíró volt a Markó utcában. Az egyetemen is tanított. A szakmában az volt a híre, hogy Balkay bírónál még veszíteni is érdemes... Egy nap agyérgörcsöt kapott, se nem Alzheimer, se nem agylágyulás... Édesanyám vastagbélrákban halt meg tíz évvel ezelőtt. Dr. Magyar, a pszichiáter javasolta, Laci, hozd be őt a Lipótra, így legalább együtt lehettek, és édesanyád is végigkísérheti a munkádat.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Megcsinálták tíz évvel ezelőtt a hospice kórtermet?
– Az volt az érdekes, hogy ez még a pszichiátriai betegeknek is jót tett. Egyfajta kibúvást, időleges szabadulást jelentett saját lelki gyötrelmeikből, hogy jaj, segítsük egy kicsit a Laci mamáját... Anyám ép elmével ott, a pszichiátriai intézetben úgy gondolta, neki ez lett kimérve.
Még a gyászjelentést is közösen fogalmaztuk meg.
Valami szépet akartunk, hogy mindenki tudomására hozzuk: Sipos Ida – anyám a lánykori nevét használta – békésen és méltósággal távozott. A gyászjelentés alá lerajzoltam a budai Vár egy részét, ahol laktunk, hozzá a család kassai gyárépületének egy részletét, harisnya-, kötszövő- és fehérneműgyáruk volt... Mintha Szindbád hazatérne... Gyerekként sok szörnyű dolgot láttam. Anyám ugyanis gyártásvezetőként dolgozott a közlekedési filmstúdióban, és volt, hogy engem is elütött egy autós. Mert dobálnom kellett a labdát a Lövölde téren, a labdámnak el kellett találnia a zöldségesstandot, gurultak mindenfelé a forintok, Bánhidy Laci bácsi, a színész meg ahogy kellett, rohant utánuk, ki az úttestre, csakhogy jött egy troli, és elütötte. Én is rohantam Bánhidy Laci bácsi után, és én se néztem körül, elütött egy autó...
A bátyám, Balkay Géza egy hónappal az édesanyánk halála után ment el. Nagyon náthás volt, kérte a feleségét, Lábán Katalint, az RS9 Színház vezetőjét, szóljon már a régi háziorvosunknak, írjon receptet, mert így képtelen színpadra lépni. Az orvos megérkezett, leült a konyhaasztalhoz, felírta a gyógyszert. Mielőtt elment volna, ránézett az alvó Gézára, s akkor vette észre, hogy te, Kati, a Géza meg van halva. Megállt a szíve. Hát így maradtam egyedül a világban. Kicsit úgy érzem magam, mint Toldi estéjében az öreg nemes, aki hazatér a vidéki kúriájába, hogy ott tengesse hátralévő napjait. Surányban, a Balkayak élő családi múzeumában, ami szabadon látogatható. A betérők megnézhetik, hogyan élt egy Kárpát-medencei család, melynek felmenői részben felvidékiek, részben svábok, tősgyökeres vízivárosiak. És megnézhetik a műtermét egy ma élő képzőművésznek, aki jelenleg abból él, hogy kulturális közmunkás.
– Mit csinál egy kulturális közmunkás? Közmunkában kell rajzolnia?
– Egy internetes rádiónál közmunkásként szerkesztek, interjúkat készítek, cikkeket írok...
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Ez nem megalázó?
– Kezdem úgy felfogni, hogy a nemzet napszámosa vagyok... Mint a mozaik, úgy áll össze az élet. Ha nem adósodom el, és nem adok túl a Várfok utcai szép lakásomon, akkor nem lett volna galériám a Vízivárosban, a Medve utcában. A galériában laktam, annak pincerészében. Ha pedig nem éreztem volna szükségét, hogy azt is el kell adnom, akkor az életben nem költözöm ki Surányba, s nem hozom létre a Balkayak családi múzeumát. Surány különös hely, különös a sziget klímája. Itt ugyanis minden elvadul. Az akácok elkezdtek pudvásodni, a jegenyesorok kirohadtak... Régen egy efféle telek a Dunakanyarban egy egyetemi felvételi ára volt. Ezt ajánlották fel a professzornak, ha a gyereket fölveszik angol–pszichológiára. A hetvenes években ez a szakpár volt a menő. Csakhogy mára a professzor úr elöregedett, a fiai Londonban élnek, a telekre meg az van kiírva, hogy ELADÓ. Lassan az egész Dunakanyar ilyen eladni való, mint ahogy az enyészeté lett az egykorvolt gazdag szellemi múlt. Nyaranta a kertben, az ősparkban mi azért versszínházi esteket tartunk.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– És hol lehet jelentkezni a haldoklók színházba?
– Mátyás utca 18., kilencedik kerület. Általában keddenként tíz órakor, legközelebb július 26-án A rák ellen, az emberért, a holnapért! alapítványnál.
*
A Hospice Színház létszáma folyton változik.
Három, négy, tíz, tizenöt... Mónika épp most halt meg. Kemoterápia, légzési nehézségek...
A létszám attól is függ, hogyan érzik magukat a betegek. A betegségük épp milyen stádiumát élik, vagy milyen az időjárás, van-e frontbetörés. Van, amikor mindenki hiányzik, és van, amikor mindenki nagyon jól van. A Hospice Színház repertoárját ezért alkotják zenés irodalmi performanszok. Így ugyanis egy-egy verssel bárki bármikor csatlakozhat. A Hospice Színházban nem Hamletet játszanak, hivatalosan ez egy versszínház zenével és dallal.
