galéria megtekintése

Líra és sebészkés

3 komment


Hajba Ferenc

Színész akart lenni, boldog, felhőtlen komédiás. Abban a művészeti ágban akarta kifejezni huszonéves önmagát, megfogalmazni a teremtett világot, mely „minden művészetek fején a korona”. Aztán az Akadémia doktora lett belőle.

Dr. Oláh Attila osztályvezető főorvos a győri Petz kórházban. Akire reménykedve várnak szobája előtt a betegek, mert mindenki menekülni akar a súlyos bajoktól és a haláltól.

Büszke tartású férfi, személyiségén látszik a közvetlenséggel szövetkező határozottság. Azt mondja, a sebész legfontosabb tulajdonsága nem a kézügyesség. Ha úgy volna, akkor az édesanyja jobb sebész lenne nála, mert gyönyörűen köt. A sebészorvos legnagyobb és elháríthatatlan felelőssége a döntésképesség. És jól kell dönteni, ha csak lehet. Nem mindig lehet. Még ebben a korszerű képalkotó eljárásokban gazdag, diagnosztikus világban is előfordul, hogy fölnyitja a beteg hasát, s mást észlel, mint amit a komputertomográf látott. Mintha rizs­szemmel lenne az ember teste teleszórva: szétterjedt a rák, az orvos tehetetlen. És ezt a vesztes szembesülést gyakran éli meg.

És nem vigasz az sem, amit kedvenc költője, Ady Endre ír: „Meghal minden és elmúlik minden. A dics, a dal, a rang, a bér...”

 

Az életért csatázó örök stresszben, az óhatatlan kudarcban az ember nem tud tartósan sikeresen élni. Ráadásul Oláh professzor úgy gondolja, hogy ötven év fölött az ember újra elkezd játszani. Ezzel menekül a kora elől, ezzel pótolja az elherdálódott éveket. Ő is megszerezte motoros repülőgépre a jogosítványt, korábban festett, fanatikusan szereti a klasszikus zenét. Ez kiegyensúlyozottá teszi az embert, de nem gyógyszer a legnagyobb szakmai stresszek oldására. Mert az ember óhatatlanul hazaviszi a lelki terheket. Ilyenkor ki kell nyitni egy üveg bort. Másképp nehéz elviselni, hogy előtte pár órával azt kellett közölni a szülőkkel, hogy nem tudunk segíteni a gyerekükön. Ezt nem lehet megszokni.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

Édesapja baleseti sebész volt sokáig a kórházban, a kórház egyik szolgálati lakásában éltek, s azok a kórházi szagok, amelyektől mások fintorognak, számára a gyerekkor képeit, „illatait" idézik fel. Érdekelte a biológia, a természet, kacérkodott az erdőmérnöki diplomával is. Szegeden aztán a színészettel esett szerelembe. Úgy tervezte, hogy az orvosi szakot befejezi: már megvolt a helye rendező asszisztensként Szegeden, de várták a szolnoki színháznál is.

Aztán ahogy egyre mélyebben belelátott a színészszakmába, azt tapasztalta, száz jó színész közül öt lesz igazán sikeres. A többiek életük végéig keresik a helyüket, frusztrálódnak, megalkusznak. Olyan darabokat kell játszaniuk, amit esetleg rangon alulinak tartanak. Végül az orvosi hivatás mellett döntött.

Színházi múltja azért elő-előmerészkedett az elmúlt évtizedekben, de mindig fejbe verte, mint Vitéz László az ördögöt a palacsintasütővel. Katartikusan átélt orvosi sikerei kárpótolták. Ízlelgeti, visszapörgeti emlékezete moziján, milyen sikereket élt át. Pedig ezeket hamarabb elfelejti, a kudarcokra tovább és erőteljesebben emlékszik.

Az a 21 éves lány azonban, akit egy szörnyű autóbaleset után háromszor kellett műtenie, nagyon megmaradt az emlékezeté­ben. Nem sokat adtak az életéért, de a lány szerencsére fölépült. Másfél hónapja ott ült a szobája előtt, Oláh professzor megijedt, hogy baj van, de csak azt kérdezte tőle hajdani páciense: terhes lett, megtarthatja-e a babát.

A sebészorvos mond egy másik történetet is: egy kismamánál a terhessége alatt fedezték fel a rákos daganatot. A szülész kollégákkal megpróbálták elérni, hogy addig ki tudja hordani, míg életképes lesz a baba. Meg is született, és a daganatot is sikerült eltávolítaniuk. Öt évvel később egy osztrák sípályán köszönt rá az édesanya és a kislánya. Ennél nagyobb siker nem kell. Ez legalább annyi örömet ad, mint a fiatal­korában annyira vágyott vastaps.

Amikor nála jártam, egy olyan háromgyermekes, negyvenéves nő műtétjével végzett éppen, akit ötödször operált az újra és újra kiújuló áttétek miatt. De e betegnek minden egyes év ajándék. A halálra készülő embernek más az időszámítása, mint azé, aki egészséges. És a rákkal küzdő orvos is e naptár szerint mérheti csak időbeli sikerét.

Mondja, hogy az operáló orvosok egy része a műtőben haraggal néz szembe a daganattal. Van egy amerikai ismerőse, aki világhírű májsebész a Mayo klinikán. Civilben egy tüneményes ember, boldog, békés nagypapa. A műtőben azonban szinte folyamatosan üvölt, ordít, egyszerűen nem ismerni rá. Oláh Attila egyszer megkérdezte tőle, mi változtatja meg egyik pillanatról a másikra a viselkedését, mitől szabadulnak fel ilyen féktelenül az indulatai. Kiderült, hogy az amerikai professzornál ez egy harcmodor. Ő, aki gyűlöli a rákot, szavakkal is szembeszáll vele. Csatázik, mindenáron le akarja győzni, nem tudja elfogadni az ember életét felfaló betegség „gonoszságát”.

A győri professzort is megviseli a kudarc, de amennyire lehet, megedződött a szakmai és a mindennapi konfliktusokban is. – Nem keresem őket, de nem is menekülök előlük – fogalmaz. Tíz éve kérték föl orvos igazgatónak. Ez nem túl hálás feladat, konfliktusokkal jár. Átgondolta, s úgy látta, ha többet van távol, akkor is ugyanolyan színvonalon dolgozik az osztály. Márpedig, ha ez a helyzet kialakult, akkor érdemes tágítania az embernek a feladatköreit.

Karácsony táján barátai, kollégái, ismerősei kaptak tőle egy CD-t, amelyen tizennyolc Ady-verset mond el a professzor. Üzenet is ez abban a világban, ahol „minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban”. Az elmondott versekben nincs latinovitsi hév, a szenvedély visszafogottabb, az előadásmód prózaibb. Értelmezőbb.

Sokkal kevesebb benne a pátosz, mint színészeink szavalataiban. Főleg az élet, a halál, az elmúlás verseiből válogatott. Ugyanakkor nem egy lemondó, pesszimista, inkább életigenlő versgyűjtemény ez – szerkesztésében és előadásmódjában egyaránt –, melyben a mindennapi harcok mellett a remény cserepeit keresi és szedi össze ebben a széttöredezett világban.
A professzor egyik barátja arra kért engedélyt, hogy a felvételen található utolsó vers, az Ifjú szívekben élek hangozhassék el majd a temetésén, az ugyanezen a hanghordozón felcsendülő Bach-muzsikával együtt. A versek között ugyanis Déri György Liszt-díjas gordonkaművész játszik.

Oláh Attila lemeze nem nosztalgia. Kicsit persze az Ifjú szívekben élek reménye. Az örök önkeresés egyik állomása. Ady egyik verssora, a Nézd meg, ki vagyok adja a felvétel címét. Az embernek ötven felett illik tudnia már.

Ha ez egyáltalán valaha megtudható.

Névjegy

Dr. Oláh Attila egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Pécsi Tudományegyetem magántanára. Fő kutatási területe a hasnyálmirigy és a máj sebészete. Tíz nemzetközi tudományos társaság tagja, 2008-ban tagjai közé választotta a European Surgical Association. Huszonhat könyvfejezet szerzője és két sebészeti témájú könyv szerkesztője. Három nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, a Magyar Sebészet című folyóirat főszerkesztője. Tudományos publikációinak száma 98, impakt faktora 133,75. 2010 és 2013 között országos sebész szakfelügyelő főorvos, 2011-től 2013-ig a Magyar Sebész Társaság elnöke volt.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető