|
Sándor Mária nem marad a szakdolgozói kamarában
Szabó Miklós |
Ő erre azt mondja: nem érdekli. „Ha magamra maradok, akkor úgy lesz. De nem vagyok hajlandó azok közt játszani, akik kihúzzák az ember alól az egészségügyet, miközben ők a haszonélvezői. Inkább tartozom a kisemmizettek közé."
Egészségügyi szakközépiskolába járt. Édesanyja azt akarta, hogy orvos legyen, de a fizika, a kémia nem ment neki. Csak a szakmai tárgyakból volt kitűnő, azokból versenyeket is nyert. Az íróasztalán álló kép sajátos montázs, II. János Pál pápával, egy kórházzal, és Mária lányával. A kép a nővér számára – aki hittudományi főiskolát végzett – a hit, az alázat, az ember iránti tisztelet közös szimbóluma.
„Azt nem értem, hogy ez a kormány, amellyel valójában egy csónakban evezünk, hiszen a tagjai szintén a keresztényi értékeket vallják magukénak, miért nem segít a kisemmizetteken, miért nem az emberi élet a legfontosabb a számukra?" – beszél a kételyeiről.
Sándor Mária szuggesztív, könnyen magával sodorja hallgatóságát. Először az RTL Klubnak beszélt a hazai szakdolgozók nyomorúságáról, a kifizetetlen túlórákról, a végletekig elgyötört ápolókról. Zavarba ejtő nyilatkozata után fekete pólót húzott. Demonstrált az egészségügyben élők bérezése miatt, munkakörülményeinek javításáért. A pólóból munkahelyi konfliktus és országos mozgalom lett. Ütközései növelik a tekintélyét a közönség előtt, munkaadója is igyekszik inkább megbékülni vele.
A közösségi portálon a Fekete hétvége nevű kezdeményezés néhány nap alatt szélsebességgel terjedt, ápolók sora öltött fekete ruhát, hogy demonstrálja, tarthatatlan körülmények között, szánalmas fizetésért dolgoznak. Egyszerre mindenki Sándor Mária akart lenni. A kizsigerelt, alávetett és rosszul fizetett ápolókkal a nyilvánosság is könnyebben együtt érez, mint a hálapénzhalmozókkal.
Sándor Mária kitartó. Levelet írt az ország közjogi méltóságainak, s miután válaszukkal elégedetlen volt, elindult a köztársasági elnökhöz, vitte magával a fekete pólósait, s miután a rezidenciába nem engedték belépni, a ház előtt olvasta föl az elnök neki írt válaszlevelének részletét. Azt, amelyben az államfő arról tájékoztatja: mennyire szigorú szabályok korlátozzák abban, hogy az ápolók béréért és juttatásaiért bármit is tegyen.
Interjúkat ad, Sándor Mária föllépései, szavai erősen emocionálisak. Könnyedén, természetesen mesél a televízióban a kórházi nyomorról, a hiány okozta tragédiákról, személyében jeleníti meg az egészségügy válságát. Ő az arc, akivel lehet közösséget vállalni, mert föl sem merül, hogy szakmán belüli pozíciószerzés, extra pénz reménye hajtja. Amikor a májusi tízezres nővérdemonstráción Zombor Gábor azt mondta: „mindenben igazatok van”, Mária abszolút győztesnek tekinthette magát.
Miután kiderült, hogy mégsem jön a beígért béremelés a szakdolgozóknak, nyilvánvalóvá vált, hogy a kamara és az új szakszervezet harca sem rendeződik, nekiment a szakdolgozói kamarának is. Annak elnöke etikai eljárást kezdeményezett ellene, amiből végül – az általános felhördülés hatására – semmi nem lett.
Sándor Mária ismét megerősödve került ki a konfliktusból, de magára is maradt. Nincs már vele a kamara, az új szakszervezet is elvesztette lendületét, és Zombor Gábor is lelépett a színről. Sándor Mária most látszólag hátrább lép, de nem tudni, meddig tarthat a visszavonulás. Sokáig nem, az biztos.
