Sajnálom a jobboldaliakat – nyitotta meg Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke a párt „Magyar modell” vagy Európai? című, vasárnap délelőtt rendezett gazdaságpolitikai konferenciáját arra célozva, hogy a nem túl tágas, néhány száz fővel zsúfolásig megtöltött terem jobb oldalán egyrészt már csak állóhelyek maradtak, másrészt onnan nem lehetett semmit sem látni.

A volt miniszterelnök azzal kezdett, hogy az előadók között szereplő Békesi László és Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején volt már olyan, hogy Magyarországnak mély gazdasági krízissel kellett szembenéznie (1995–96-ban). Emlékeztetett arra, hogy volt már nehéz, összetett fájdalmas politikai krízisre is példa (2006). Majd a 2008-as, az országot a kisebbségi kormányzás idején elért pénzügyi válságot teljesen kihagyva a felsorolásból közölte, nem emlékszik olyanra, hogy hazánknak egyszerre kellett szembenéznie olyan gazdasági és politikai válsággal, amelyet a hatvanas évek óta nem tapasztalt politikai elszigetelődés kísér.

Gyurcsány mindazonáltal óva intette – átlagéletkort tekintve a nyugdíjhoz közel álló – hallgatóságát minden olyan törekvéstől, amely külföldi beavatkozással vagy belső, nem alkotmányos eszközök alkalmazásával váltaná le a kormányt. Azt mondta, Magyarországon nincs diktatúra, és ha csak az önkény rendszeréről, a demokratikus elvek sérüléséről beszélünk, akkor a demokratáknak alkotmányos eszközökben kell gondolkodniuk. A konferencia célját abban jelölte meg, hogy a kormányt leváltani kívánó erők ne csak azt mondják meg, hogy kinek kell mennie (ez egyszerűbb), de azt is pontosan közöljék a választókkal, hogy mi következik. Szerinte azonban el kell mondani azt is, „attól, hogy kormányváltás lesz, nem lesz több pénz, nem lesz magasabb a nyugdíj a belátható egy-két éven belül, szigorú költségvetési politikát kell csinálni, kényelmetlen szerkezeti reformok kellenek egészségügyben, oktatásban, nyugdíjrendszerben”. A Demokratikus Koalíció elnöke az együttműködésben és a közös pontok megtalálásában jelölte meg „az Orbán utáni időszak megoldását”.

Az előadók igyekeztek is kijelölni azt a közös minimumot, amely egy szélesebb körű összefogás alapja lehet, de már a konferencián is látható volt, hogy ez ügyben Békesi László, a Horn-kormány egykori pénzügyminisztere túl optimista. Azt mondta, ha a gazdaságpolitikai elvek szintjén esetleg még meg is lehet egyezni, de már a konkrétumokban nagyon nehéz lesz. Délre úgy tűnt: az elvi egyetértés is nehéz.

A Békesi által ajánlott alap a demokratikus jogállam, a piaci kapitalizmus és a szolidaritás szükségességének elfogadása, egy olyan állam, amely teret ad a hatékonyság és versenyképesség növekedésének, de megakadályozza a társadalom szétszakadását, a legszegényebbek leszakadását (létrehoz egy szolidaritási minimumot). Békesi szerint jobb, ha az ellenzék felkészül arra a nem túl kedvező verzióra is, hogy a kormány végül nem egyezik meg az IMF-fel és az EU-val, kifogynak a tartalékok, és a 2001-es argentin válsághoz hasonló helyzet áll elő. A jobb változat, ha a kormány belátja hibáit, van megegyezés, így elkezdi a kihátrálást abból a „gazdaságpolitikai zsákutcából, ahová a hatalom önmagát bemanőverezte”. Ám akárhogy is lesz, a közös alapok elfogadása után az első feladat a romok eltakarítása lesz – első lépésben a jogrend és az intézményrendszer helyreállítása. (Például: az Alkotmány és a sarkalatos törvények módosítása vagy hatályon kívül helyezése). A volt pénzügyminiszter szerint ez egy-két év, amit követhet majd a gazdaságpolitikai rendezés – a szokásos forgatókönyv szerint. Kicsi, nyitott, erőforrás-hiányos, gyenge növekedési képességgel rendelkező gazdaság vagyunk, a világ globalizálódik, a demográfiai összetételünk romlik, kisebb állam, alacsonyabb jövedelemcentralizáció és újraelosztás kell. Ezen kívül az adóssághalom leküzdéséhez nem a GDP 3, hanem 1 százaléka alá kell szorítani a konszolidált költségvetési deficitet, az alacsony növekedési potenciál miatt azonban ennek ellenére is további privatizációval szükséges csökkenteni az adósságállományt. Persze eközben szerény bérkiáramlás mellett, a vállalatok alacsonyabb (párhuzamosan ezzel a lakosság magasabb) adóterhelése, visszafogott fogyasztás, nagyobb beruházási hányad szükséges. Békesi szerint ha minden jól megy, akkor 2-4 százalék közötti lehet a növekedés is, és ha jól csinálunk mindent, akkor az évtized végére talán kijöhetünk a válságból, és ez után lehet az életszínvonal növekedésén gondolkodni.

Bokros Lajos ennél merészebb receptet ajánlott: a reformok kritikus tömegét, amelyeknek nem csak az egyensúly, hanem a jobb közszolgáltatások megteremtése is a célja. A majdnem három éve (egészen pontosan 2009. január 22-én) publikált program elemei azonban nem igazán változtak. Maximum frissültek a Fidesz egyes intézkedései után: a teljesítéseket a volt pénzügyminiszter jó érzéssel kipipálta, a más irányú elmozdulások esetén pedig azt írta, hogy vissza kell rendezni az eredeti állapotot. Túl sok helyen persze nem kellett módosítania.

Ahogyan azt a magát hol a Kőszívű embernek, hol a Kőszívű fiának, hol a tandíj közép-kelet-európai atyjának, hol pedig konzervatív liberális közgazdásznak mondó, de a Demokratikus Koalíciótól való távolságát külön hangsúlyozó Bokros megjegyezte, a tandíj és a vizitdíj általa egyébként szorgalmazott bevezetése önmagában nem is írja le a változások lényegét. Ezek ugyanis szükséges, de nem elégséges elemei a reformprogramnak. Az MDF egykori miniszterelnök-jelöltje – a három éve megírt, és végül pártprogrammá is vált írásban foglaltakhoz hasonlóan most is – öt területen javasolt változást. A felsőoktatásban (válasszuk szét az egyetem gazdálkodásának felügyeletét a vezetésétől), az egészségügyben (magánbiztosítós modell, potyautasok kizárása), a nyugdíjrendszerben (egyéni számlák kellenek, svéd modell, és vissza kell hozni a magánpénztárakat, egyelőre csak 2-3 százalékos járulékkal), az adórendszerben (többkulcsos, de ugrásoktól mentes bérterhek, és erőteljes ingatlanadó), valamint az önkormányzatoknál (csak járási szint kell, és persze vissza kell adni az általános és középfokú oktatást, meg az alap-egészségügyet is). Bokros azt mondta, hogy a reformok kritikus tömegével meg lehet nyerni a befektetők bizalmát, és ha a programot megcsinálják, akkor jöhet a tőke, és gyorsabb lehet a felzárkózás is.

Ez után viszont a – Békesihez és Bokroshoz képest – egyetlen apró részterülettel, a foglalkoztatáspolitikával foglalkozó Köllő János arról beszélt, hogy aligha lehet a foglalkoztatottsági problémát megoldani, és ne reméljük azt, hogy a munkavállalók aránya jelentősen növekedni fog (bármikor is). Ehhez a képzetlenekkel kellene kezdeni valamit (ők teszik ki a nem dolgozók 40 százalékát), ami a szociális ellátórendszer, a gyermekvédelem megerősítését és a szakképzés felfuttatását feltételezi (nagyobb állami kiadásokat).

Összefoglalva: ha mindent rendesen végigcsinálunk, visszatérünk az ortodox közgazdasági modellhez, jól viselkedünk, engedünk az életszínvonalunkból, nagyon kemény reformokat csinálunk végig, visszafogjuk a szociális kiadásokat, növeljük a képzésre és az egészségügyre fordított állami és magánköltségeket, akkor talán megúszhatjuk hat-hét év szigorítottal. Ha nagyon jól megy, talán három-négy év is elég. Ha nem jön be, akkor meg plusz tíz se.