Az eljárások gyorsítása érdekében néhány, a szakmát már a koncepció elfogadásakor megosztó megoldást is bevezetne a kormány. Például hogy azokat a tényeket, amelyeket a vádlott és a védelem nem vitat, a hatóságoknak nem kell a továbbiakban bizonyítaniuk. Gyakorló ügyvédek szerint ez a szabály azzal a veszéllyel jár, hogy ha valaki mindennemű hatósági presszió nélkül magára vállal egy betörést, el fogják ítélni akkor is, ha nem ő tette. Soha nem derül ki, ha pénzért vagy fenyegetésért vallotta magát bűnösnek más helyett, viszont egy betörő garantáltan szabadlábon marad.
A törvény várhatóan az eddiginél nagyobb hangsúlyt fektet majd arra, hogy a sértettek bűncselekménnyel okozott kára minél nagyobb mértékben térüljön meg. Már az új törvény koncepcióját megfogalmazó kormányhatározat is előírja, hogy a sértettnek egyenjogú alanyának kell lennie az eljárásnak. Azaz egy bűnügy nem a rendőrség, az ügyészség és a bíróság magánügye. Osztanak benne lapot a jövőben a sértetteknek is, akik így rábírhatják a nyomozókat, hogy a mai gyakorlathoz képest több energiát fordítsanak ellopott dolgaik visszaszerzésére. Főleg, hogy a kormány is azt várja az új szabályozástól, hogy javítsa a bűncselekményekkel okozott kár megtérülésének ma még siralmas mutatóit. Jelenleg átlagosan a bűnözők okozta kár tizede térül csak meg. Ennek érdekében az új törvény várhatóan érdekeltté teszi az elkövetőket a kármegtérítésben, enyhébb ítéletre számíthat az, aki a hatóságokkal együttműködik, nem húzza el az eljárást. Másfelől önálló vagyon-visszaszerzési hatóságra bízná a bűnözők elrejtett vagyonának felkutatását.
Várhatóan újraszabályozza a törvény a köznyelvben vádalkuként emlegetett nyomozási alku intézményét, és általában a bűnözőkkel köthető megállapodás menetét. Ma nem érdekeltek a tettesek az együttműködésben, hiszen minden hatóságnak hivatalból el kell járnia velük szemben. Azaz ma még nincs olyan, mint a filmekben, hogy egy maffiavezér feldobásáért a hatóságok nem indítanak eljárást a kisstílű drogdíler ellen. Meglehet azonban, hogy az új törvény valami hasonló megoldással is előáll. Már csak azért is, mert azt a kormány is elismeri, hogy jelentős, szervezetten elkövetett gazdasági és korrupciós ügyek felderítése, a szervezetek valódi irányítóinak az azonosítása pentitók (bűnbánó bandatagok, résztvevők) nélkül olykor szinte képtelenség.
8 év alatt a nyomozások átlagos időtartama 159 napról 221-re nőtt
A kormány szerint azért van szükség új jogszabályra, mert az 1998-ban elfogadott, de csak 2003 óta hatályos törvényt már annyiszor és olyan sok helyen módosították, hogy alkalmazása szinte lehetetlenné vált. Közvetlenül a hatálybalépését követően például csak az ügyészség több mint száz ponton kért változtatást. Másrészt bár az elmúlt években mind a nyomozó hatóságok, mind a bíróságok egyaránt büszkén hangoztatták, mennyi mindent tettek az ügyek gyorsítása érdekében, a statisztika az ellenkezőjéről árulkodik.
A Legfőbb Ügyészség adatai szerint 2005 és 2013 között a nyomozások átlagos időtartama 159 napról 221 napra nőtt. A vádemeléstől a jogerős ítélet kihirdetéséig pedig 369 napról 411-re. A két évnél hosszabb ideig tartó büntetőeljárások aránya sem igazolja a hangoztatott erőfeszítések sikerét: míg 2004-ben az ügyek ötöde (21,3 százaléka) tartott két évnél tovább, 2012-ben már a harmadát nem sikerült ésszerű idő alatt lezárni (33,7 százaléka).
Ha hinni lehet az elmúlt években a Belügyminisztérium által kiadott bűnügyi statisztikáknak, Magyarországon a bűncselekmények száma 2010 óta folyamatosan csökken. Ez tehát nem indokolna új jogszabályt. Valószínűbb tehát, hogy a kódex megalkotásáról szóló tavaly februári határozatban olvasható a helyes megfejtés: a kormány „a szigorú és következetes büntetőpolitikájának megfelelően (…) ki akarja kényszeríteni a neki tetsző szemléletváltást a büntető-igazságszolgáltatásban is”.
