– A nagyüzemekben nem ilyen fajtát tartanak ám, ez ugyanis kifejezetten háztáji hizlalásra való! Herceghalmon keresztezték, és az én kérésemre maguk kapják meg elsőnek! – mondta a főtanácsadó, aztán odaszólt a munkatársainak: – De gyorsan kéne csinálni!
Ennek megfelelően gyorsan csinálták. A déli fél tizenkettőre meghirdetett malacosztásnak délre már vége is volt, aminek az lehetett az oka, hogy az akció közben egyetlen politikus sem kapaszkodott föl a platóra, hogy a disznók társaságában gyújtó hangú beszédet mondjon az „elmúltnyolcévről". Nagy meglepetésemre a helyszínen egyetlen parlamenti képviselőjelölt sem jelent meg azzal az ürüggyel, hogy ünnepélyesen felavasson egy kismalacot, és szimbolikusan kettévágja a nemzeti színűre festett farkincáját.
– Azt hittem, ezek választási malacok, és beszédek is lesznek – fordultam tréfálkozva egy helybéli fiatalemberhez, akit azért szúrtam ki a sokaságban, mert egy tetovált japán írásjelet láttam a nyakán. Erre fölnevetett, és azt válaszolta:
– De hiszen ezek tényleg választási malacok! Mik lennének? Most választották el őket a kocától.
Ezek után megkérdeztem tőle, hogy vasárnap elmegy-e szavazni, mire megint nevetett:
– Dehogy megyek! Kire szavaznék, ha mindenki lop, aki kormányra kerül?
Ezen a nyíltságon fölbátorodva azt tudakoltam, hogy miért tetováltatott japán katakanát a nyakára, mire a távolba nézett, s elkomorodott:
– Ez egy régi történet.
Nem is forszíroztam tovább, gondoltam, jobb, ha nem tépek föl régi sebeket. Úgyhogy inkább az állattenyésztésről beszélgettünk: elmondta, hogy a malackát naponta kétszer kell majd etetni, két-három naponta ganézni. Nem láttam nála se biciklit, se talicskát, nem tudtam, mivel fogja hazavinni az adományt. Kiderült aztán, hogy a kismalac úriasan utazik haza: az új gazda berakta egy fekete Suzuki hátsó ülésére.
|
| M. Schmidt János / Népszabadság |
Miután elfogytak a malacok, a kultúrház előtti tér viharos gyorsasággal kiürült. Délidőben már csak páran lézengtek ott, köztük egy szomorkás, ötven körüli ember, aki a biciklijét tolva azon kesergett, hogy nem jutott neki malac. Egy cimborája azzal próbálta megnyugtatni, hogy „csak a családosok kaptak disznót, neked meg nincsen családod". De csak szomorkodott tovább, mire a komája odavágta neki:
– Én se kaptam! Nincs családom, hát mit csináljak? Rajzoljak egyet?
Odaléptem a szomorú emberhez, s azt kérdeztem tőle:
– Ki indul a választáson a maguk választókerületében?
– Szerintem Csabi. Csetneki Csabi.
– Az újszentmargitai polgármester? Az nem lehet. Ő nem jelölt – válaszoltam.
Döbbenten nézett rám.
– Nem indul Csabi?! – kérdezte.
– Nem bizony. Nem tudja, hogy itt kik a jelöltek?
– Hát... Ezt nem tudom.
– S milyen pártok indulnak?
– Ööö... Ezt se tudom.
– Értem. A nevét megkérdezhetem?
– Meg.
– Hogy hívják?
– Gyöngy László.
|
| M. Schmidt János / Népszabadság |
Ekkor feltűnt egy szőkére festett hajú asszony, és a tekintetéből előre láttam, hogy baj lesz. Lett is.
– Látod, milyen hülye vagy, Gyöngy Laci? – fordult oda a szomorú emberhez. – Még egy nyamvadt malacot se tudtál elintézni?
Kiderült róla, hogy ő a szomorú ember élettársa, és havi 25 ezer forint segélyből él. Nagy szükség lett volna odahaza egy ingyenmalackára. Feldúltan fordultak be egy közeli porta kapuján. De nem csak ők keseregtek aznap.
A kultúrház előtt a biciklijét támasztva az Újszentmargitai Roma Egyesület elnöke, Papp Jánosné sírdogált. Az bántotta a lelkét, hogy az elmúlt másfél hónapban ő talpalt a malacosztási akció sikerének érdekében, most pedig meg sem említették a nevét.
– Az fáj nagyon, hogy az egyik nő a kultúrház vezetőjének a nyakába ugrott, és neki köszönte meg a malacot – panaszolta. – Nekem meg annyit sem mondott senki, hogy köszönöm.
Ömlött a könnye. Úgyhogy megsimogattam a karját, s azt mondtam neki: akkor én viszont köszönöm.
