galéria megtekintése

Függő játszmák

0 komment

Scipiades Erzsébet

Magyarországon ma mintegy 380 ezer gyermek él alkoholista családban. Az országnak még sincs nemzeti alkoholstratégiája. Pesten egy ferencvárosi ifjúsági irodában, a H52-ben hetente egyszer alkoholista, függő szülők gyermekei találkozhatnak. Mire van esélyük?

H52-t, vagyis a helyet a Haller utca 52.-ben egy úgynevezett felépülési térképész találta meg, Békési Tímea,
a Kék Pont Alapítvány munkatársa.

A csoport közepén: Lovizer Dániel
A csoport közepén: Lovizer Dániel
Veres Viktor

– Az alkoholista családban élő gyerekek kifelé általában azt mutatják, náluk minden rendben van. Otthon túlzó módon felelősségvállalók. Mintha a gyerek lenne a szülőnek a szülője: „Most el kell menni apuért. Most vissza kell vinnem az üvegeket..." Az alkoholista családban élő gyerekek próbálják boldoggá tenni a szüleiket, meg is akarják őket menteni, amiből sok kudarc születik, fájdalom és csalódások. Egy gyermek ugyanis a függő szülőjét képtelen megváltoztatni vagy megmenteni.

 

Tizenhat óra van, csütörtök, a H52-ben minden színes, a komód, a kanapék... Jó itt. A csoport önkéntes, nyitott, bárki, bármikor csatlakozhat, elmaradhat, újra jöhet. Három lány érkezik. Tizenhét és huszonhat év közöttiek, testvérek, és nagyon szenvednek. Apjuk, anyjuk iszik. Már évek óta. A nagylány vezetésével most azért jöttek el, mert a megoldást keresik.

A csoportnak két fiatal vezetője van: Kormos Piroska és Lovizer Dániel. Szakemberek. Olyanok, akik éveken át maguk is társfüggők voltak: mindketten szenvedélybeteg családban nőttek fel. Kormos Piroska szociálpszichológus, pszichodráma-asszisztens, ő a H52 Ifjúsági Iroda vezetője, Lovizer meg addiktológiai konzultáns. Huszonhat éves, és azt mondja:

– Az édesapám felépülő alkoholfüggő, én pedig felépülő kábítószer- és alkoholfüggő vagyok.

– Micsoda?

– Hetedik osztályos voltam az általános iskolában, amikor először ittam. Már az első lerészegedést órákon át tartó képszakadás követte.

– Miért ivott általános iskolásként?

– Mert akkor

megszűnt a belső űr, a szorongás, a feszültség, és végre azt érezhettem, aha, nem vagyok kevesebb senkinél.

Sok felépülőtől hallom ezt, hogy az első ivás vagy szerhasználat után efféle ahaélményt éreztek. Eleinte csak két-három hetente ittam. Gimnazistaként már minden hétvégén... Ha egy gyermek alkoholista családban él, nagyon szenved. Leginkább az őszintétlenségtől. Hazudozás, veszekedések, kiabálások. Egy alkoholista családban csak egy dolog a biztos, a bizonytalanság. Sosem tudhatod, hogy amikor hazaérsz, milyen állapotban találod őt. Egy kisebb gyermek számára az alkoholista szülő olyan, akár egy szörny. Egy kamasz számára meg kétarcú bohóc, aki egyik pillanatban megpróbálja kimutatni a szeretetét, a másikban meg önmagából kifordult állat lesz, és olyasmiket kíván neked, amit józanul az ellenségének sem. Ha egy gyerek túl sokszor tapasztalja ezt, akkor egy idő után kételkedni kezd önmagában.

– Önmagában?

– És különböző szerepekbe bújik. Bűnbakként saját magát kezdi hibáztatni. Hősként meg azt gondolja, ha az iskolában kiválóan teljesít, azzal biztosan segíthet. Vagy úgy csinál, mintha nem is létezne, és elveszett gyermek lesz, aki lemond a legalapvetőbb gyermeki jogairól, mert hátha ezzel is segít... A tapasztalatok szerint

az alkoholista családokban felnövekvő gyermekek egyharmadából alkoholista lesz. Egyharmaduknál pszichés zavar alakul ki: szorongás, depresszió, személyiségzavar, és csupán egyharmadukból lesz egészségesen funkcionáló ember.

– De honnan volt pénze iskolásként alkoholra?

– A függők, amikor kijózanodnak, általában maguk is elképedve állnak az előtt, hogy józanon milyen nehéz megkeresni a pénzt, a függőség idején meg valahogy mindig van, lesz... Nem, nem loptam, én drogot árultam. Gimnazistaként már alkohol- és drogfüggő voltam, s a hős szerepéből átkerültem a fekete bárány szerepébe. Tudja, nekem sosem az volt az alapélményem, hogy egyszeri és megismételhetetlen érték vagyok, hanem az, hogy nem vagyok szerethető. Az általános iskolában ezért voltam végig kitűnő tanuló. Nekem sosem volt elég a jeles. És ezért jelentkeztem elit gimnáziumba. A leg­elitebbe. Csakhogy idővel a szerhasználatom súlyosbodott. Nem, nem lett belőlem heroinista. Érdekes, az emberek általában úgy gondolkodnak, hogy van a drogos, abból is a heroinista, meg van az alkoholista, ami nem igazán probléma. Holott mindegyik ugyanolyan függőséget okoz. Szerintem

a drog humánusabb az alkoholnál.

– Humánusabb?

– Egy drogos ugyanis a társadalmi kirekesztettség miatt hamarabb szembesül a droghasználat negatív következményeivel. A szervezete is hamarabb épül le, míg egy alkoholista teljes életpályát futhat be, tönkretéve ezzel minden körülötte élőt.

– Miért nem kért segítséget az iskolájától?

– Egy alkoholista családban három szabály létezik:

nem bízni, nem beszélni, nem érezni.

Egy alkoholista család összezár. Ráadásul a gyerek önmagát hibáztatja, és ha bevallaná, otthon milyen körülmények között él, az egyet jelentene azzal, hogy elárulja a szüleit. Egy gyermek számára ez a lehető legrosszabb a világon... Mi egy vidéki kisváros köztiszteletben álló családjaként éltünk. Édesapám a rendvédelmi szerv hivatásos tisztje volt, és amikor egészségügyi okból nyugdíjba ment, a bajok fokozódtak. Édesanyám kezdetben pedagógus volt, később vezető köztisztviselő különböző funkciókban. Folyton képezte magát, több diplomát szerzett... Tizenhét évesen részegen totálkárosra törtem édesapám autóját. Rabosítottak, két évre pártfogói felügyelet alá helyeztek. Édesanyám sírt. Kifelé igyekezett fenntartani a látszatot, nálunk minden rendben van. Ilyen a tipikus alkoholista-játszmás család. Aztán amikor  a helyzetünk ellehetetlenült, édesanyám elköltözött, néhány év múlva el is vált. Hívott, tartsak vele, de én nem mentem, leginkább azért, mert az új helyen nem lett volna dílerem. Édesapámmal maradtam. Ő a földszinten, én az emeleten, éltünk, mint két idegen... Édesapámat tizenhárom éven át kezelték. Elvonók, terápiák, pszichológusok és pszichiáterek... Majdnem megölték. Egy alkoholista ugyanis sosem azzal fordul az orvoshoz, hogy alkoholproblémája van. Be sem látja, nincs betegségtudata. Egy előrehaladott alkoholista általában a depressziós tüneteit sorolja. Erre kap gyógyszert, és az alkoholfüggőség mellett, tünetváltásként, így jelenik meg a gyógyszerfüggőség. Apám végső konklúziója az volt: ő a világ legrosszabb embere, merthogy rajta még orvos sem tud segíteni. Óvatos szakorvosi becslések szerint Magyarországon a belgyógyászati osztályokon a kórházi ágyak mintegy negyven százalékán valójában alkoholbetegek fekszenek. Csakhogy az orvosok nem az alkoholbetegségüket, hanem az azzal összefüggő belgyógyászati szövődményeket kezelik. Végül édesapám olyan terápián vett részt, melynek alapja az úgynevezett Minnesota Modell. Az MM szerint az alkoholizmus halálos, progresszív, gyógyíthatatlan betegség, ami azonban teljes absztinencia mellett tünetmentesen tartható. Ma Magyarországon az alkoholista szülők gyermekeinek a száma eléri a 380 ezret. Még sincs az országnak nemzeti alkoholstratégiája. Vagyis van, de azt úgy hívják, hogy Pálinka Nemzeti Tanács.

Mintha a magyarsághoz az is hozzátartozna, hogy igyál,

és állampolgári jogon főzzél pálinkát. Igen, a függőség a tagadás betegsége. Egy függő addig tagad és próbál hazudni, ameddig csak teheti, amíg térdre nem esik. Én húszévesen adtam meg magam.

– Miért lett tájrendező-kertépítő mérnökből addiktológiai konzultáns? Így akart megmenekülni? Hogy jaj, csak ne olyan legyek, mint az apám?

– Hát hiszen olyan lettem.

– De miért nincsenek az általános és középiskolákban segítő addiktológiai szakemberek?

– Ha nincs kidolgozott nemzeti alkoholstratégia, akkor megelőzés sincs. A kezelőintézetekben is ott folyik el a pénz, ahol szinte már fölösleges.

– Miféle kezelőintézetekre gondol?

– A családsegítő szolgálatokra például az jellemző, hogy anyagilag és minden egyéb segítséggel gyakorlatilag a függőséget tartják fenn éveken át. Azzal, hogy nem a család alapvető, kríziseket okozó alkoholproblémájával foglalkoznak. Addiktológiai szakemberek a családsegítő szolgálatoknál elvétve találhatók. Az állam által fenntartott lakásotthonokban sem jellemző, hogy volna addiktológiai szakember. Pedig oda sokan kamaszként, tizenhárom-tizenhat évesen kerülnek. Vagy úgy, hogy kiemelik őket az alkoholista családból, vagy úgy, hogy a család nem tud velük mit kezdeni.

– Az állami lakásotthonokba kerülő tizenévesek hány százaléka alkoholbeteg vagy droghasználó?

– Ha nincs forrás az ellátásra, honnan lenne pénz a kutatásra? A lakásotthonokba kerülő fiatalok érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás szempontjából annyira sérültek, hogy csekély esélyük van a felépülésre. Ahhoz bizalmi kapcsolatokra, szerető közösségre volna szükségük, reális életcélokra, az ehhez való eszközrendszer biztosítására...

– Hogy van az édesapja?

– Felépülőként tovább tanult, és addiktoló­giai konzultáns szakon másoddiplomát szerzett. Már öt éve, hogy egy családsegítő központban dolgozik. Édesanyám felépülő társfüggő.

Az alkoholbetegek mellett idővel a társak is megbetegszenek.

Jellemző módon a társadalom a női társfüggőket elismeri, megbecsüli: „micsoda asszony, kitart emellett a mocskos, részeg disznó mellett, mekkora hős!" Közben meg mit is ad föl a társfüggő? Az anyai meg a női szerepét, hiszen folyton az alkoholistával foglalkozik, őt próbálja kontrollálni, megváltoztatni, megmenteni... Édesanyám felépülő társfüggőként visszatért a józanodó édesapámhoz. Két évvel ezelőtt újból összeházasodtak. Templomi esküvőjük volt, s most mindketten a felépülés csodáját élik.

A H52-ben hetente egyszer függő alkoholista szülők gyermekei találkozhatnak. A csoportvezetők segítik őket, hogy információkhoz jussanak. Kiléphessenek az elszigeteltségből, beszélhessenek a nehézségeikről, ne érezzék azt, hogy gyerekként ők a felelősek mindazért, ami egy alkoholista családban történik.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető