Édesapám 1956-ban emigrálni kényszerült, de nem szakította meg a kapcsolatot a szülőhazájával, és amikor Magyarországon járt, új kapcsolatokat is igyekezett építeni, mások mellett a demokratikus ellenzék tagjaival, aki így nem voltak számomra ismeretlenek, amikor Budapesten találkoztam velük.
Erre pedig adódtak alkalmak, a nyolcvanas években ellenzéki megmozdulásain. 1987-ben a bölcsészkaron tudtam meg, hogy október 23-án a Műszaki Egyetem udvarán összejövetel lesz az 1956-os forradalom emlékére, ahol felszólal Mécs Imre. Nagyon feldobott, hogy találkozhattam egy valódi forradalmárral, és örültem, hogy Magyarországon mégsem felejtették el az 1956-os forradalmat.
Ez maga a történelem
Később egyre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy valamit nekem is tennem kellene azért, hogy segítsem az ellenzéket. Elhatároztam, hogy dokumentálni fogom az eseményeket, fényképeket készítek az ellenzéki megmozdulásokon, hogy hivatalosan ne lehessen letagadni azokat.
Ráadásul én egy szabad országból érkeztem, kicsit külső szemmel is láttam az eseményeket, és mivel nem voltam magyar állampolgár, nem volt veszítenivalóm sem. Tudtam: mindez maga a történelem.
A kör bezárul
Ezeknek a történelmi eseményeknek az egyik csúcspontja volt 1989. június 16-a, amikor Nagy Imre és társainak újratemetése történt. Megható volt számomra az eseményen tapasztalt méltóság. Nem arra törekedtem, hogy emblematikus beállításokat örökítsek meg, nem is igazán értettem a fotózáshoz, inkább lelki küldetésből csattogtattam.
Később a temetőbe is kimentem, és a sírok mellett is fényképeztem. Életem legnagyobb megtiszteltetésének éreztem, hogy ott lehetek.
Ráadásul ezzel számomra bezárult az a kör, ami azzal indult, hogy édesapám egy kis baranyai bányászfalu forradalmi tanácsának az elnöke lett, azzal folytatódott, hogy emigrálni kényszerült, majd 1989. június 16-án azzal fejeződött be, hogy a lánya ott állhatott Nagy Imre sírgödre mellett, és méltóképpen elbúcsúzhatott tőle.
A magyarok mindent eltűrnek
Az elmúlt évtizedekre visszanézve azt hiszem, hogy bizonyos tekintetben ez az ország járt legszerencsétlenebbül a keleti blokkban, mert a Kádár-rendszer megtanította a magyarokat arra, hogy ha minden fölött, folyamatosan szemet hunynak, állandóan megalkudnak, és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, a jutalom nem marad el. Ez olyan magatartássá vált, amit a generációk átörökítettek utódaikra.
És amikor elérkezett a nagy lehetőség, hogy megváltozzon itt az élet, akkor sem volt nagy tabula rasa, volt és van helyette mismásolás, mellébeszélés. Sok minden nincs a nevén nevezve, nincs megfogalmazva. Mintha a magyarok a nagy vulkánkitörés után vissza akarták volna tömni a lávát a vulkán torkába.
Jellemző: amikor megtörtént a rendszerváltás, találkoztam az egyik rendőrrel, aki korábban gyakran gumibottal a kezében oszlatott a tüntetéseken, és be akart vinni a rendőrségre. Az első szabad március 15-én jött velem szemben az utcán, rám nézett, és azt mondta: Kezét csókolom.
Mosolygott, és ment tovább."
