Azt, hogy ez a vagyonosodás, úgymond, nemcsak gazdaság, hanem hatalomtechnika, a hatalom és a pénz folytonos átfordulása egymásba, szóval
nem szimplán valami erkölcsileg megkérdőjelezhető politikusi viselkedés, hanem lényegében állammodell, nagyon kevesen és nagyon későn vettük észre.
Orbán Viktor személyes vagyonosodását sokáig még a sajtómunkások is huszadrangú kérdésként kezelték, és engem tapintatosan hülyének néztek, pedig ez az első számú probléma. Nagyon-nagyon régi célról és alaposan átgondolt stratégiáról van szó, amelynek a kiviteli tervei jórészt alighanem még Simicska Lajos briliáns agyában születhettek meg a kezdet kezdetén. Ez vált érezhetővé végre, talán már nemcsak nekünk, újságíróknak, hanem a közvélemény egy részének is.
Azoknak, akik utánam jönnek, elsősorban azt kéne tovább vizsgálniuk, hogyan született meg az Orbán-közeli kör, Mészáros Lőrinc, Garancsi István és a többiek vagyona. Ha megyünk is kifelé a jogállamból, azért minden közpénzes tranzakciónak nyoma kell maradjon, és ez alighanem ezután is így lesz. Annak a megértése a legsürgetőbb, hogy kik ők valójában, és mi a szerepük az Orbán-rendszerben, a pénz, a vagyon és a hatalom körforgásában. Ha ez egyszer feketén-fehéren világossá válik, az bizonyosan döntő lélektani pillanat lesz.
Magyarország miniszterelnökét minden bizonnyal még nagyon sokáig Orbán Viktornak fogják hívni, de akárhogy is, egyszer az aprócska mozaikokból – hála azoknak, akik folytatják a munkámat – összeáll majd a kép,
napvilágra kerül az igazság. Megmutatkozik ennek a hatalomnak a valódi természete Tokajtól Felcsútig, Orbán Győzőtől Tiborcz Istvánig, és én egyszerre kívánom ezt a pillanatot Magyarországnak, és féltem is tőle. Vajon belenyugszik-e majd Váradi András juhász gyermeke és a hasonló helyzetű emberek megye- és országszerte abba, hogy ki vannak semmizve Magyarországból? Akár lemondó legyintéssel is el lehet majd intézni: persze, így megy ez. Ugyanakkor olyan mértékben rendeződtek át a vagyoni viszonyok a szegények kárára, hogy az aligha marad valamiféle következmények nélkül.
– Ez a „perverz újraelosztás” vagy a „nemzeti középosztály” megteremtésének a kísérlete közvetlenül kapcsolódna Orbán Viktor vagyoni helyzetéhez?
– Persze, ez a központosítás lényege:
a pókháló mindenhová elér, a legkisebb településeket is befonja, és a közepén Orbán Viktor ül.
Nemcsak az általa kontrollált törvényhozás szolgál számtalan esetben személyes érdekeket, de a teljes fideszes politikai osztály és a közigazgatás is Orbán kegyeitől függ, helyben pedig a közmunkát is a polgármester adja, és ha nem vagy vele jóban, akkor éhen hal a családod. Ergo: pofa be, ez az egyetlen érvényes szabály. Ezeken a helyeken, ezekben a helyzetekben semmilyen politikai jogok nem érvényesek.
A „pofa be”, a teljes kiszolgáltatottság a legfontosabb lépés az új jobbágyság és a cselédlakások Magyarországának visszatérése felé – a kádereknek és strómanoknak közben jut föld, megbízás vagy legalább trafik. Szépen kirajzolták mindezt a miniszterelnök vejének – egy huszonéves jogásznak – az egész országot átérő közvilágítási közbeszerzési sikerei. Az energetika újabban – minden szinten – nagyon érdekli Orbán körét. Ez a folyamat különösen jól látszik Alcsúton és Felcsúton, ezt én eléggé közelről követtem. A fociban is – amiről úgy tartjuk, hogy talán az egyetlen dolog, amit Orbán őszintén szeret – irdatlan pénzek mozognak, például általában is nehezen átlátható tevékenységű alapítványokon keresztül.
– Ön szerint mi vezetett idáig? A demokratikus választásokon szerzett, korlátlan törvényhozó hatalomhoz és ahhoz, hogy az esetek döntő többségében nem mutatkozik a kormány tevékenységével szemben érdemi társadalmi ellenállás?
– Nem utolsósorban a 25 éves, szisztematikus építkezés és az ellenfelek végtelen kényelmessége és rövidlátó ostobasága. Orbán nagyon dörzsölt hatalomtechnikus lett, ehhez ért igazán a politikából, és a másik oldal egyszerűen, fokozatosan lemaradt mögötte. Továbbá persze nagy szerepe van mindebben egy immár tulajdonképpen nyílt titoknak, az évtizedes Puch–Simicska-összebútorozásnak: Orbán pontosan felmérte, hogy azt, amit tervez, egyedül nem fogja tudni keresztülvinni: a szocialisták rövidlátása pedig romlottsággal is párosult.
– Tényleg úgy gondolja, hogy Orbán lényegében már ’89 júniusában is az volt, akinek ma ismerjük?
– Akkor, ’89-ben nagyon szerettem, amit mondott, de most, utólag már meg vagyok róla győződve, hogy igen, az volt. Nemrég felbukkant a sajtóban az az 1993-as szárszói felvétel, amelyen György Péter számon kéri Orbánon a híres székházügyet, Orbán pedig a Fekete Doboz kamerája előtt indignálódottan kikéri magának azt a méltatlanságot, hogy őt lényegében lopással vádolják meg.
Gyorsan ellenőriztem:
amikor sértetten elutasította, hogy kétségbe vonják az erkölcsi integritását és egyenes derékkal, önérzetesen megvédte a becsületét, akkorra már eljutott a székházpénz egy része az édesapja vállalkozásába Simicskáék részvénytársaságán keresztül,
akik átmenetileg bevásárolták magukat, hogy aztán később – jóval kevesebbért, mint amennyiért beszálltak –újra eladják a részesedésüket Orbán Győzőéknek. Ez mindennél beszédesebb. Amikor ezt megtaláltam annak idején, sok mindent megértettem. Akkoriban sok tekintetben könnyebb volt, mint az elmúlt években. Amikor az Orbán-bányákról írtam, egy-egy cikk megjelenésének délelőttjén már ott álltak mellettem a tv-stábok a terepen, és még aznap este benne volt az ügy a híradókban. A 2012-es, az Atlatszo.hu-n megjelent cikksorozatom idején senki nem állt mellettem, egyedül voltam. Ha az RTL Klub már akkor aktivizálja magát és mellém áll – amit most csinálnak, az nagyszerű –, akkor nem nyert volna a Fidesz tavaly kétharmaddal.
– De nyert. Hogyan tovább?
– Ezek ellen a folyamatok ellen leginkább az öntudat erősítésével és a hozzáférés növelésével lehet fellépni: meg kell próbálni mérsékelni a kiszolgáltatottságot. Utolsó erőmmel is igyekszem segíteni, hogy be tudjon menni Váradi András, avagy András juhász özvegye egy hivatalba, képessé váljon az ügyintézésre. Évek óta mondom, hogy mindenki, aki teheti, fogadjon örökbe egy falut. Ma már lényegében mindenhol elérhető az internet, a gyerekek használják is, de arra, hogy a szülők – még csak negyvenes – nemzedékét megtanítsa, hogy nemcsak a gyereknek lehet rajta játszani, de információszerzésre, tájékozódásra, ügyintézésre is jó lehet, társadalmi szinten senki nem vette a fáradságot.
|
„Egyedül voltam” – Ferenczi Krisztina a Felcsút körüli földeken nyomoz 2013 februárjában
Teknős Miklós / Népszabadság |
A létbiztonságban élő, nagyvárosi értelmiségiek fukarul bánnak a tudástőkéjükkel, a Facebookon őrjöngenek ismerőseik meghitt körében, de nem emelik fel a mélyen tisztelt feneküket, és mennek el rendszeresen, sűrűn akár csak oda, ahol van legalább egy nyaralójuk vagy egy rokon, aki mindig meghívja őket disznóvágásra. Ha csak ezt az egy családot „örökbe fogadjuk”, azt megérezheti az egész falu. A szomszéd át fog menni, ha hallja, hogy a mellette élők már tudják ezeket a dolgokat. A tájékozódás esélye és az öntudat teheti a legtöbbet a cseléd-Magyarország visszatérése ellen. Nem kerül pénzbe, csak – igaz, nagyon sok – időt kellene rá fordítani. Az ezzel kapcsolatos feladatát az állam egyre kevésbé fogja ellátni, mert a közoktatás is egyre inkább cselédképzéssé alakul.
Riasztó perspektívák látszanak kirajzolódni Magyarország jövőjéről.
Ezért szerettem volna azt, amit én láttam ebből és amit látni vélek ennek az ellopott Magyarországnak a jövőjéről, még elmondani. Hátha talán egy kicsit fontos.
