galéria megtekintése

„Ezt a díjat a kiszolgáltatottak kapták” – Interjú Sándor Máriával

39 komment


Danó Anna

Kilenc hónappal ezelőtt vált ismertté, amikor először beszélt a nyilvánosság előtt kifizetetlen túlórákról, az egészségügyben dolgozók nyomoráról. Azért, hogy civilként szabadon szervezhesse akcióit, munkahelyén fel-, diplomájáról pedig lemondott. Sándor Mária hiánytünet – kiállása önmagában demonstrálja, mekkora erkölcsi adóssága van a kormánynak az egészségügyben. A Népszabadság által alapított és először odaítélt Respekt díjat 2015-ben Sándor Mária kapta. A szerkesztőség az elismeréssel az év nagy emberi teljesítményeit kívánja elismerni.

– Respekt Sándor Máriának!

– Még most se hiszem el. Ez nem is az én történetem, hanem a kisembereké, a kiszolgáltatottaké. Ők kapták, kapják ezt a díjat. Amikor meghallottam, hogy végül Csámpai Rozi és Horgas Péter helyett az én nevem mondják ki, nem értettem, mert mindketten megkaphatták volna, a tisztelet tőlük sem vitatható. A Respektet nem én érdemlem, nem is én kapom, hanem azok a kollégák, akik most is, ebben a pillanatban is ott állnak az ágyak és az inkubátorok mellett.

Fotó: Hegedűs Gábor / Népszabadság

– Sándor Máriának van visszaút a betegágyak mellé?

– Van. Csak azt nem tudom még, hogy mikor állok ott majd megint. Most még nem mehetek, nem fordulhatok vissza. Ha most föladnám vagy befejezném, az menekülés lenne.

 

Pedig nagyon hiányzik a kórház, a szagok, a műszerek csipogása. Ezért aztán éjszakánként bejárok az egykori kolléganőkhöz. Beülök, nézem őket, ha kell, segítek, rendet rakok, gyerekeket etetek. Minden ugyanaz, ha azt leszámítjuk, hogy vannak, akik már elmentek az osztályról, és én is bármikor kiléphetek az ajtón, nem kell megvárni a munkaidő végét, meg hogy gyakran nem haza, hanem valamilyen demonstrációra vagy találkozóra sietek.

Még mindennap ki kell állni, és újra meg újra elmondani, hogy a nővérek bajban vannak. Nagyobb bajban, mint korábban, és még inkább megérdemelnék azt az emelést, amely esetleg itthon tarthatná őket.

A visszatérést csak úgy tudom elképzelni, ha megnyertem ezt a csatát, ha a kolléganőimnek nő a bére. Akkor megint beállok az ágy mellé, nem is vágyom többre.

– Változott valami az elmúlt kilenc hónapban, amióta a nyilvánosság elé lépett? Voltak fontos állomásai?

– Hogyne változott volna, csak még nem elég a változásokból. Az első állomás, a normafai tüntetés, zarándoklat a köztársasági elnök házához. A férjem akkor reggel azt kérdezte: mit gondolok, hány ember jön el? Szombat volt, ragyogott a nap, és azt gondoltam, hogy jó, ha legfeljebb negyvenen kijönnek a Normafához. Aztán amikor láttam, hogy a hegyre induló buszok megtelnek fekete pólós emberekkel,

az leírhatatlan volt.

A következő fontos állomás: május 12., ahová egy éjszakai műszak után mentem ki, és borzasztó fáradt voltam, alig egy órát aludtam. Arra gondoltam, hogy ott van az a sok ember a Kossuth téren, és még soha nem beszéltem ennyi ember előtt. Az is eszembe jutott, hogy én, az ápolónő, mit tudok majd az Országház előtt ennyi embernek mondani. Ideges voltam: aztán csak becsuktam a szemem, a kolléganőimet láttam magam előtt, akik a műszak miatt nem tudtak eljönni, ezért aztán nekik kezdtem el beszélni. Utólag sok visszajelzést kaptam, hogy nagyon jó beszéd volt, az ismerősök mai napig emlegetik.

– Emlékszik, mit mondott?

– Persze, abban a beszédben a méltó halálhoz való jogot kértem. És azt, hogy ne legyen az idős emberekre rácsukva soha egyetlen ajtó sem. Talán ott, akik ezt hallották, megértethették, hogy mi nemcsak egy bérharcot folytatunk, hanem azért küzdünk, hogy becsülettel és tisztességgel végezhessük a munkánkat, hogy ne kelljen másod-harmadállásba rohanni, maradjon erőnk olykor a fejünket fölemelni. A következő állomás, ami után már biztosan nem állhattam meg, az a kamara elnökének feljelentése, etikai vizsgálata volt.

Mire felfogtam, mi történt, addigra jött a másik hír is, hogy vissza is vonták az eljárást ellenem. Pont azon a héten nyaraltunk, és a családom elég nyűgös volt, hogy mindenbe belefolyik ez a történet, még abba az egy hétbe is, amit egymással tölthettünk volna. A telefonom állandóan csörgött, interjút kértek, tévéműsorokba hívtak. Mert akkora volt a fölháborodás a kamara lépésére, annyian mellém álltak, hogy nem volt más út, minthogy visszavonják az eljárást ellenem. Nekem ez visszaigazolás arról, hogy az emberek jók, és jót akarnak.

– Ez elég naivan hangzik.

– Van nekem egy 73 éves idős, nagyon bölcs barátom, akivel sokat beszélgetek, és aki sokszor megkérdezi, miért nem hagyom ott az egészségügyet. Neki az elmúlt húsz évben szinte naponta el szoktam mondani:

azért, mert szeretem az embereket.

Hiszek Istenben, és hogy én ezeket az embereket, akikkel összehoz a sors, Istentől kaptam. Az ember az érték. Amikor reggel utazom a HÉV-en, nézem az útitársakat, hogy vajon ki, hová megy dolgozni. Mindig kiszúrom, ki az ápolónő, ki a szállodai alkalmazott, pedig mindkettő csaknem ugyanúgy viszi a kezében a kis vasalt ruháját. Mégis van különbség. Próbálom kitalálni azt is, kinek mi van a szatyrában, mert mindebben benne van a kis emberek története, szeretem őket a fölfejthető történeteik miatt, meg azért is, ahogy élnek, ahogy vannak.

– Csak egy pillanatot lát belőlük...

– Annyit.

– Ez elég? Ettől tényleg jók és szerethetők?

– Minden egyes járatnak megvan a maga utazóközönsége, mégis ezek az emberek ismerik egymást, olyannyira, hogy bár szinte soha egyetlen szót sem beszélünk, de

eltelik néhány hónap, és már köszönsz neki. Van, aki mindig ugyanoda ül le, és amikor nem jön, akkor még van, aki meg is kérdezi, hogy hol van, csak nem beteg?

Ez valami spontán kommunikáció. Csak azért meséltem el, mert benn a kórházban az emberekkel pont így zajlik minden, apró gesztusokból, ismerős mozdulatokból kell megérteni azt, ami kimondhatatlan. Jönnek a gyerekek szülei, feszültek, félnek, akárcsak én, de valahogy mindkettőnknek meg kell nyugodni, megtalálni a szavakat, ami átsegít bennünket azokon a drámákon, ami mellettünk zajlik az inkubátorokban. Minden embert úgy próbálok elfogadni, ahogy van, de ehhez szeretnem kell őket. És ahányszor az emberek kiállnak mellettem, mindig arra gondolok, hogy talán a Jóisten adott nekem vissza abból a szeretetből, amit addig másoknak adtam.

– Az Erzsébet hídi akciónál viszont már mintha megkopott volna ez a szeretet.

– Téved, a hídfoglalás azoknak az embereknek a bátorságáról és hűségéről szólt, akik ott azt bevállalták. Utóbb mesélték, hogy reszkető gyomorral indultak el otthonról, és hogy hányingerük volt, annyira féltek.

Fotó: Hegedűs Gábor / Népszabadság

– Mitől? A nyilvánosságtól vagy a botránytól?

– Öt másodperc alatt keresztbeállni egy hídon a reggeli csúcsban úgy, hogy mindezt előtte a legnagyobb titokban szervezzük – nem föltétlen szakápolói rutin. Valamennyien aggódtunk, vajon meg tudjuk-e csinálni, ez az akció már átlépett bizonyos normákon. Amatőröktől profi volt az akció: amint megállt a híd közepén a bennünket szállító mentőautó, a munkába igyekvő autósok maguktól lelassítottak. És mikor látták, hogy abból valaki kiszáll, megállt a forgalom. A másik irányból meg figyeltük, hogy mikor lesz piros lámpa.

Zavarunkban először a molinót is fordítva húztuk ki. Munkába igyekvő kollégák is voltak a buszon, akik aztán később mesélték: mennyire büszkék voltak ránk.

Persze ezek a gratulációk nem a menedzsmenttől érkeztek.

– Volt önben félelem a hídon?

– Bennem csak az az egy félelem volt, amikor elindultunk Budáról, hogy ott lesznek-e társaink, Pesten, akikkel megbeszéltük. És ott voltak.

– Emiatt az akció miatt szakadt a szakszervezete, a Független Egészségügyi Szakszervezet?

– A vezetését megosztotta a híd lezárása. Az akkori elnök, Kiss László, miután kiállt mellettem, hogy enyhítse az egyre erősödő belső feszültséget a néhány hét múlva esedékes tisztújításig, lemondott elnöki posztjáról. A tisztújító küldöttgyűlésre, október 19-én viszont már nem engedtek be mintegy 600 embert képviselő küldöttet, akik nagy lelkesedéssel jöttek, de legfőképp Kiss Lászlót akarták újra elnöknek. Volt, aki éjszakai műszak után, fáradtan szállt vonatra, akadtak, akik műszakot cseréltek, csak azért, hogy ott lehessenek, aztán kiderült, nem mehetnek be, mert hiába fizették a tagdíjat, állítólag nem volt bejegyzett tagságuk.

– Az incidens miatt döntött úgy, hogy új szervezetet alapít?

– Igen, azt gondolom, amíg nem voltak a fekete pólós akciók, a kollégák azt sem tudták, hogy létezik a FESZ, én is csak a Cser Ágnes vezette szakszervezetet ismertem. Engem az akkori alelnök hívott maguk közé, és ő volt az is, aki miatt végül ki kellett lépnem. Bennem rengeteg az érzelem az emberek, a betegek, a kolléganők iránt, ő meg maga a realitás, a jogi nyelven leírható szabályosság. Amikor megfogalmazunk valamit, én szívből mondom, az alelnök meg a jogi oldalát hangsúlyozza. Ha az Akciószövetségben kerestük a közös megoldást – a rezidensszövetség, a Magyar Orvosok Szövetsége, a háziorvosok érdekvédőivel, az autonómok képviselőivel –, gyakran kimondtam, hogy szeretlek titeket, mire az alelnök asszony mindig kiigazított, hogy a politikában nincs szeretet.

– Igaza volt.

– Ha valaki politikus, akkor azt mondom, hogy igaza van, de én nem vagyok politikus.

– Miért, kicsoda?

– Ápolónő, gyermek-szakápolónő. Ha most éppen nem is állok ott az inkubátor mellett, de attól még az vagyok.

– Akkor is, ha nem kap állást hónapok óta?

– Igen.

– A beszélgetés elején éppen arra voltam kíváncsi, tudja-e ez a kilenc hónap, ami azóta eltelt, hogy az RTL Klub műsorában először kiállt a kolléganői mellett, milyen messze vitte az inkubátoroktól? Folytathatja politikusként?

– Nem.

– Mikor lesz elég? Mi az a pont, amikor azt mondhatja, most megállhat? És ha megállt, akkor mi lesz Sándor Máriával?

– Akkor lesz vége, amikor elismeri a magyar kormány, hogy igen, ebbe a rendszerbe pénzt kell tenni, és megadják azt a béremelést, amelyet mi május 12-én azon a nagy demonstráción kértünk. Mert

nem lehet nem belátni, hogy a rendszer már összeomlott.

Már annyi nővér hagyta el a pályát, hogy most még csak kórházi osztályokat kellett bezárni, de hamarosan sor kerül teljes intézményekre is. És akik a jelen körülmények közt is maradnak, vállalva az emberfeletti terhelést, azokat muszáj megfizetni.

– Ha az 50 százalékos béremelést megkapnák, nagyjából nettó 200-210 ezer forintot vihetnének haza.

– Igen, ennyi nettó bértől már érezhetően javulna a helyzet.

– Kilenc hónapja mondja ezt a kormánynak, miért nem reagálnak?

– Dacpolitikát folytatnak.

– Mi fog ezen változtatni?

– Az, ha ezt az emberek nem tűrik.

Fotó: Hegedűs Gábor / Népszabadság

– De tűrik. Mit tudnának csinálni?

– Kiviszem az elégedetleneket az utcára, és ott maradunk.

– Mennek majd a szavára?

– Meglátjuk! Ezért járjuk az országot.

– A politikai pártokkal?

– Nem a pártokhoz, hanem az emberekhez megyek. Valamennyi fórum újabb lehetőség, hogy elmondjam: kik vagyunk, mit akarunk, miért kell velünk mozdulnia mindenkinek. A pártok szimpatizánsai emberek. Nekem mindegy, hogy melyik pártrendezvényre megyek. Ott nekem azokra az emberekre van szükségem, akik a pártok mögött vannak. Ezért fogadom el ezeket a meghívásokat, mert

azok az emberek vannak ott, akik valakiben még hisznek.

Tudom, hogy nagyon sokan vannak azok is, akik nem hisznek a politikai szerveződésekben, ezért állunk kapcsolatban civil közösségekkel is.

– Ezzel a lendülettel a pártok, mondjuk, akár Demi Moore-t is végighurcolhatnák ezeken a közösségeken, hiszen önnek alapjában véve nincs nagyon sok köze hozzájuk.

– De mindenhol elmondjuk, hogy mi már csak egyszer megyünk, de akkor mindenkit várunk.

– És erre mit mondanak?

– Hogy ott lesznek.

– Otthon nem okoz konfliktust ez az új életforma a sok utazgatással, a közönségtalálkozókkal?

– Nincsen semmi probléma. Mondjuk azon kívül, hogy a lányom inge nincs kivasalva holnapra, ez ebben a pillanatban roppant nagy probléma, mert ma sem tudom, hogy mikor érek haza. Próbálom ugyanúgy ellátni a családomat, hogy mindenük meglegyen. Jó, a takarítással is el vagyok maradva. De konfliktus nincs. A pénz viszont most már jelent problémát.

– Miből él?

– Ismerős családoknál takarítok. Olyanoknál, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az a Sándor Mária.

– Nem néznek tévét?

– De, csak már azelőtt is ott takarítottam, amikor még a tévé nem mutatott. Nekik ugyanaz vagyok, aki műszak után jött, és takarított.

Fotó: Hegedűs Gábor / Népszabadság

– Miért pont az RTL Klubnak mondta el először, hogy mekkora a baj? Ki választott?

– A véletlen. Nagyon sok médiumot megkerestem, és rendre azt válaszolták: az emberek nyomora nem érdekli az embereket. Az nem hírértékű. Az első elutasítások után néhány napig a gépet sem nyitottam ki, ám amikor bekapcsoltam, láttam, hogy RTL Klub válaszolt a megkeresésre, hívtam a férjem, hogy te, nézd, ezeket érdekli. Aztán már szinte maguktól történtek a dolgok.

Hagyományteremtő Respekt-díj

A Respekt-díjat a Népszabadság szerkesztősége alapította, hogy tisztelete jeléül átnyújthassa az esztendő meghatározó személyiségének. A Respekt olyan teljesítményekre hívja fel a figyelmet, amelyek nem sorolhatók kategóriákba, nem feltétlenül mérhetők, mégis sokak életét befolyásolták, s példával szolgálhatnak mások számára is.

A díjat a lap által felkért kuratórium tagjai ítélik oda. Ők az idén tizennyolc jelölt közül választották ki a három végső esélyest. A kuratóriumot – Murányi András, a Népszabadság főszerkesztője mellett – Tóth Krisztina költő, Vitray Tamás televíziós műsorvezető, Kállai Gábor nemzetközi sakknagymester, valamint Máté Gábor Kossuth- és Jászai-díjas színész-rendező alkotja.

A kiválasztott hármasban ott volt Csámpai Rozi roma festő, költő, aki évek óta pótanyaként gyűjti maga köré a csellengő roma gyerekeket; Sándor Mária, a kollégái jogaiért küzdő ápolónő és Horgas Péter, a Nemzeti Minimum kampány ötletgazdája, aktivistája.

A 2015-ös díjazott Sándor Mária lett, aki állhatatos és létbiztonságát is veszélyeztető munkájával nem csupán az egészségügyi dolgozók méltatlan körülményei ellen, de a betegek emberhez méltó kórházi ellátásáért is küzd. A díjat a Media­works székházában adtuk át.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető